Fővárosi Lapok 1865. november (251-275. szám)
1865-11-01 / 251. szám
251-ik sz. Szerda, november 1. ■■*****. barátok terez. sz. Második évfolyam. 1865. Előfizetési dij. Félévre...........................8 írt. negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda : Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr Szomorú dalok. m. Közeledem a virághoz, S esdekelve igy szól: távozz ! Virulásom hoz hervadást: Önsorsodat ne nézd, ne lásd. Megállni a fészekbe hagy , A mint nézem, igy szól: szaladj ! Pajkos fiú összetörhet, S végzeteden hullatsz könyet. Sziklán állok, alatta tó, Benne az ég meglátható, Felül, alól az ég közel, A tó mélye csábit: jövel! — Két kar nyúlik föl merészen, Hogy egy pókhálót széttépjen: Az a kétely, ez meg a hit. .. Ég, vagy pokol tán kaput nyit! IV. „Űzz pillangót!“ szól a gyermek, Engedvén a természetnek. Mond az ifjú : „kéj, gyönyör kell, Bár küzdjek az ördögökkel!“ Biblia szól: „légy igaz, hiv.“ „Szeress, szeress!“ suttog a szív. „Tombolj !“ tanít a szenvedély, Az ész csitít: „tűrj és remélj !“ „Munkálj, hass, tégy !“ szól a férfi. S a hir int, hogy „betetézi.“ „Lemondani!“ sürget a bölcs, S egy másik szól: „itt a bor, tölts !“ „Ragaszkodj’ az igazsághoz!“ Becsület szól: „érttem áldozz !“ Erős int: „légy engedelmes!“ A szegény kér: „légy kegyelmes!“ Verejték hull, a könyeget: „Szenvedj, szenvedj !“ szól az élet. — A sír felel mindezeknek : „Oh jer, nyugodj, jer, pihenj meg!“ Szász Gerle. A SCHLÜSSELBURGI RAB. (Történeti elbeszélés.) Vértesi Arnoldtől. (Folytatás.) Olyan volt egészen, mint egy négy-öt éves gyermek. Értelme azon fokon állapodott meg. Csak teste , szelíd, zengzetes hang mély benyomást tett Nariskin Leóra. Hanem a kérdések melyeket a szegény Ivánhoz intézett, bámulásra méltólag oktalanok voltak. Látszott, hogy a ki e kérdéseket teszi, nem igen szokott okos kérdéseket tenni. — Szeretnél még egyszer császár lenni ? — kérdé kis szünet múlva. — Miért ne? Szép ruhákat kapnék akkor és sok cselédem volna, kiknek azt kellene tenni, a mit én parancsolok. — Mit csinálnál, ha még egyszer cár lennél ? — Mindenkinek leüttetném fejét, a ki bántott, — viszonzá Iván egész szelíden. Enyiből állt a beszélgetés. Nariskin Leo és a többiek, kik vele voltak, eltávoztak. Ott kann Ungarn-Sternberg tábornok a Nariskin Leonak nevezett ifjúhoz közeledett, s tiszteletteljesen, suttogva kérdé: — Parancsol fölséged még valamit ? — Semmit, mehetünk, — felelt röviden a megszólitott. A parancsnok , ki történetesen közel állt, meghallotta a suttogva kiejtett szót „fölség,é s rémüléstől, bámulástól megkövülve állt egy helyen. Nem tudta mit tegyen ? de aztán mégis illőnek tartotta térdre, illetőleg hasra borulni. De mire ő mély alázattal földre vetette magát, már akkor a cár nem volt ott; eltávozott. II. Amint a cár eltávozott, egy írott parancsot hagyott hátra: Ivánt a föld alatti börtönből ki kell venni, s addig is, mig egy kis palota, melyet számára Schlüsselburgban építenek, elkészül, a várparancsnok köteles a „herceg“ kényelméről gondoskodni. A várparancsnok sietett a kegyelmes rendeletnek megfelelni. Roppant gyorsasággal elkészült a kis palota, körülötte szép kis kert; addig is el nem mulasztott a parancsnok minden lehetőt megtenni a herceg kényelmére, mint szintén vigyázott arra is, hogy valahányszor találkozik vele, mindig mélyen meghajoljon a herceg előtt. Mindez tetszett Ivánnak , főleg tetszett a piros selyem hálókabát, melyet most kapott, s melyet anyira megszeretett, hogy le sem akarta vetni. Abban sétált föl s alá szüntelen." A cár látogatásának hire jutott nem sokára, megtudták azt Petersburgban is, s nagyön a megütközés. A császárné különösen nagy ijedtséggel hallotta ebbrt, ha embereinek suttogása még növelte gyanúját. Már régibb idő óta hallott titkos híreket a cár szándékairól; a cár el akar válni tőle, s eltaszitni nőtt, azaz csak nyúlt föl vagásra. Válla rendkívül öt gyermekestől, keskeny volt és karjai erőtlenek. Ismerte jól III. Péter cár gondolkozásmódját. Azon előkelő ifjú, kit Nariskin Leónak neveztek, s csodálatos, esztelen terveit. A hit nem lehetett egybarátságosan megszólította : szén alaptalan. Ki tudja a cárnak nem juthat e eszébe. — Ki vagy te? ! csak úgy egy pillanatban eltaszitni magától nejét és — Császár vagyok; én vagyok a cár. gyermekét, kihozni a börtön mélyéből a szerencsétlen A várparancsnok meghökkenve, ijedten tekintett Ivánt, s trónutódjává tenni. Nem volt lehetetlen; III. rá. Mit fognak mondani az előkelő petersburgi urak, Pétertől mindenkitelhetett, hogy ő megenged ily véleményt táplálni a rabnak ? Gyűlölte nejét ; tudta, hogy neje is gyűlöli. De hiszen ő erről mit sem tudott; ha valaha ilyesmit mikor Ivánt meglátogatta Schlüsselburgban, némileg hallott volna, szigorúan kiűzte volna fejéből a csá-1 e gondolattal foglalkozhatott márszársági gondolatokat. Mit fognak mondani az elődi Schlüsselburgot nem tartotta biztosnak III. Pékelő petersburgi urak ? . tér, Iván számára. Titkos helyre akarta hozni, hol sen-Szordonan fordult a rab felé , szigorúan meg ki ne tudjon semmit az ifjú lakhelyéről. Nagy tervet akarta feddeni. De nagy csodálkozására úgy látta, voltak vele. Kerholm erődbe hozatta, mely a Ladoga hogy az előkelő urak legkevésbbé sem neheztelnek a tó egyik szigetén fekszik, rabra a különös feleletért; sőt az ifjú úr, kilegelölte- j Azt a hírt terjesztette el,hogy szabadon akarja többnek látszott társai közt, nyájasan folytatja tovább ereszteni őt, s haza bocsátni Németországba. El is beszélgetését. ; hitték sokan. Éjjel azonban titkon Petersburgba ho— Ki hozott téged ide? zatta, hol egy ház már be volt rendezve számára. A — A rosz emberek, — viszontá rendkívül sze- cárnak hit, megesküdt emberei voltak e házban alkallid hangján a rab ifjú, mazva. Mindegyik fogadást tett rá, hogy titokban tartják Iván ott létét, s Péter cár látogatásait. Senkinek nem szabad tudni róla, így élt elrejtve az ország fővárosában az ország egykori császárja. Senki nem tudott róla. A cárné és hívei is csak anyit tudtak , hogy Iván el van rejtve valahol, s nem igaz a hír, miszerint Németországba, szüleinek hazájába visszaküldék őt. A cár mindig éjjel, titokban látogatta meg Ivánt. Csak egyetlen ember, hadsegéde Gudovics kísérte. — Testvér, jobban tetszik neked itt, mint a szűk tömlőében, hol azelőtt voltál ? — kérdé a cár ifjú rokonától. — Ott Betét volt, itt több a világosság és én szeretem a világosságot, — szólt Iván,s gyermekded szelíd tekintetét a komor cárra emelve. A cár gondola okba mélyedve sétált föl s alá, gyors, szabályos léptekkel, mint a hogy a porosz exercier reglementban meg volt szabva, aztán egyszerre megállt, „jobbra-átot“ csinált oly tökéletes szabatossággal, mely becsületére vált volna bármelyik gránátosnak a II. Fridrik testőrezredéből. — Az oroszok mind hiábavalók és tökfilkók, — szólt, katonás, egyenes állásban megállva Iván előtt. Iván Csak szelíden, szótlan nézett bámész, nagy szemeivel a cárra. Értelme ugyan sokat haladott, mióta ronda börtönéből kihozták; irni olvasni is megtanult, de bizonyos neme a szelíd együgyüségnek mindenkorra lelkén maradott. Nem értette a cár szavait. III. Péter ismét elkezdett föl s alá sétálni, szabályos, katonai léptekkel, s valahányszor jobbra át kellett fordulnia, azt mindenkor hibátlanul teljesítve, a porosz exercierozás szabályai szerint. Tovább mintegy félóráig sétált egy föl s alá, anélkül, hogy egy szót szólt volna , aztán újra megállt Iván előtt és imétlé azt a kérdést, mit egykor a börtönben kérdezett tőle : — Mit csinálnál, ha még egyszer cár lennél ? — Megajándékoznám szép ruhával és sok pénzzel azokat, akik engem szeretnek. A felelet nagyon különbözött attól, mit a börtönben felelt. A cárra nézve azonban, úgy látszott, nem tett az legkisebb hatást sem. Talán nem is hallotta a feleletet, nem is ügyelt oda. Nem azért kérdezte, mintha valami feleletet várt volna rá Ivántól. Pár percig ismét föl s alá sétált. — Mit gondolsz Gudovics ? — szólt most egyszerre, hadsegédéhez fordulva, a porosz tábornagyi állás csak többet ér, mint Oroszország császárjának lenni ? Ha egyszer kedvünk jönne végkép itt hagyni Oroszországot, s porosz szolgálatba állani ? — Felség! — szólt Gudovics meghökkenve e csodálatos gondolaton. — Jól van,jól, Gudovics, — viszonzá a cár; — nem mondtuk, hogy le akarunk lépni a trónról. Fridrik megígérte, hogy nem felejtkezik meg rólunk, mostani állásunkban sem. Kilátásom van, Gudovics, hogy a legközelebbi avancementnál altábornagggyá léptetnek elő. Gondold meg Gudovics , altábornagy a porosz hadseregben ! Gudovics hallgatott. Nemes, okos lelkének fájt látni, hogy ilyen fejedelem intézi Oroszország sorsát, s még jobban fájt, ha a sápadt, gyönge, s a börtönben szellemileg eltörpült ifjúra nézett, kit Péter Oroszorország jövő uralkodójául akart kitűzni. És mégis Gudovics volt a cár leghűbb embere. A cár uralkodik , s az alattvalónak kötelessége engedelmeskedni. (Folyt. köv.)