Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)
1866-09-01 / 199. szám
199-ik az. Szombat, szept. 1. KM°'tLirai.": Pest' baratok'tere Harmadik évfolyam 1866. 1-•; fővárosi lapok. 5sz Megjelen az ünnep utáni g~ Pen‘ ( napokat kivéve minden- ___ «-_T Bélyegdij minden i*. Jp. koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKOZLONY. tatáskor . *80 k*. jjx^T" Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. SZAVAK ÉS ÉRZELMEK. Irta: Lauka Gusztáv. I. A Szakasz és Sándorfalu közötti országúton az 18** év egy kellemes és tiszta októberi éjszakáján két férfi találkozott. A Szakaszról jövő mintegy 50 éves lehetett, nyúlánk, sovány, vékony, hosszú orral, kis szürke szemekkel, magas, sima homlokkal. Bajusza nyírott volt, s igen kevés részt fedett a felső ajak fölött. Kényelmes, s az évszaknak megfelelő felöltönyt viselt, mely álláig be volt gombolva, s térden alól érvén, egy szintén sötét szinti nadrágnak csak egy kis részét látta rá. E férfi balkezével erősen füstölő tajtpipáját támogatta, jobb kezével pedig egy védelemre alkalmas nehéz botot tartott. A másik, ki Sándorfaluból igyekezett haza felé, nem számlálhatott többet 30—32 évnél , szintén magas volt, de a magassággal arányban gömbölyű testalkatú. Kissé előre hajló fehér homlokát sötét, göndör fürtök árnyalák, széles tömött szemöld húzódék két nagy, élénk fekete szemei fölött, görbe csontos orra makacsságot jelölt, míg szép szegélyű ajkain férfias nyugalom és szilárdság mutatkozának. Szintén meleg, sötét felöltönyben volt, ugyanolyan szinű nadrágban. Egymáshoz érve, barátságosan köszöntek egymásnak „jó éjszakát.“ — Kedves bátyám Szakaszról jő ? — Kedves Öcsém meg Sándorfaluból ? — Igen! — válaszolok csaknem egyszerre. — Haszonbérlőimmel értekeztem az idei bortermésre nézve. — A gabona nem a legjobban fizetett, talán a szőlőtermés pótolandja a veszteséget. — Nekem poros dolgaim voltak Sándorfaluban azokat szerencsésen bevégezvén, kedves bátyám családjához is beköszöntöttem. Azon reménységben, hogy kedves bátyám is megérkezik, talán kissé tovább múlattam, mintsem kellett volna, de épen jókor indultam hazafelé arra nézve, hogy kedves bátyámmal találkozhassam. — Nincs baj otthon? — A legkívánatosabb testi, s lelki állapotban hagytam mindnyájukat. — Az asztal még mindig terítve várja bátyámat, s csak a boros üveget kellett újra megtölteni, mert én kiürítettem. — Váljék egésségére. Igen okosan tette volna uram öcsém , ha vacsorámat is elköltötte volna, miután engem Szakaszban a komám úgy megvendégelt, hogy a gyaloglást is csak a biztosabb emésztés végett vállaltam el, miután kocsiról jó ismerőseim minden áron gondoskodni akartak. — Az én küldetésem már előre biztosított a megvendégelésről, a meglehetősen silány kerti bor után azonban készséggel fogadtam el kedves uram bátyám jó érmellékijét, mely együtt a friss levegőm gyaloglással jó és nyugalmas álmokat reméltet. Karámy Gáspár sándorfalusi közbirtokos és Táblás József szakaszú uradalmi ügyvéd, barátságos kézszorítás mellett még egyszer „jó éjszakát“ kívántak, azután folytatták útjukat a kitűzött irányban. Karámy Gáspár két év előtt másodszor házasodott. Húsz éves neje kolostorban neveltetvén, némi tartózkodás és félénkségen kívül, igen gondos és ügyes háziasszony, kedélyes és szeretetre méltó nő volt. — E második házasság nem szolgáltatott ugyan atyai örömöket Karámynak, de őnnyival kevésbé búsulhatott e miatt, mert első nejétől két igen kedves és szép leánynyal s két életre való, eszes figyelmekkel áldatván meg, nyugodt és megelégedett volt azon tudatban, hogy a fiatal mostohában szerető anyát nyert gyermekei számára. Midőn haza érkezett, még az egész családot együtt találta. Neje s gyermekei tárt karokkal siettek elébe. — Nem talál ad az úton Táblás ügyvédet, mintegy fél órával ezelőtt távozott körünkből. — De igen, találkoztam vele. Igen megörvendeztetett a jó hírrel, hogy semmi bajotok sincs. Bizonyos idő óta gyakrabban szerencséltet jelenlétével. — És különös, hogy rendesen akkor, mikor te távol vagy ! — szólt a nő némi szemrehányással. — A véletlen, amiért a lányok alkalmasint nem haragusznak, — válaszolt a házi úr tréfálódzva. — Pedig volna okunk haragudni, — kezdő a nagyobbik lány kedélyesen, — mert bennünket csak egy hideg köszöntésre méltat, s kizárólag s egyedül mamával társalog. — Csak nem kérhetem föl, hogy veletek is társalogjon, — vágott az anya közbe, némi kis zavarodással. — Az ügyes gavallérok mindig a mamáknál szokták az udvarlást kezdeni, hogy annál biztosabban közeledhessenek az eladó lányokhoz. —jegyzi meg az atya még mindig tréfásan, anélkül, hogy legkisebb kedvetlenséget mutatott volna. A lányok mintegy varázsütésre mindketten elpirultak. Az atya megelégedetten legelteté szemeit szép és ártatlan leányain. A nő azonban, ki férjének szemeiből is olvasott, észlelt abban valamit, miből azt következtető, hogy férje mit se akar gyanittatni, de lelkében mégis foglalkozik a bűnös szerelem eszméivel. — Az se kerülheti ki figyelmét, hogy midőn nyugalomra távoznak, férje a szokottnál hevesebben ölelte és csókolta meg. Míg a család felett az álom istennőjének szárnyai vannak kiterjesztve, alkalmat veszek magamnak a család szereplő s majdan szereplendő tagjait bemutatni. Ágnes, Karámy Gáspár második neje, legfeljebb húsz éves lehetett, s azon szőke szépségek közé volt sorolható, kik fehér pirosas arcszínekkel, nagy kék szemeikkel, gazdag világos szőke hajfürteikkel az első látás alkalmával hatás határán túl terjesztik ki uralmukat, s a kiket elbájoltak, azoknak érzelmeit hosszabb időre tudják lekötni. — A természettől szelíd társalgásában és érintkezésében némi tartózkodást és félénkséget tanúsított, mi még sokkal vonzóbbá és szeretetreméltóbbá alkotta. — Szigorú családi körben, egyszerű szokások mellett neveltetvén, férjén kívül, udvarolni szokott fiatal emberekkel jóformán nem is társaloghatott; — s az érzések legnemesbikét, a szerelmet, csakis hajlott korú udvarlója előadásai után kezdte ismerni. Az oltárhoz azon érzéssel ment, mit „sorsunkbani megnyugvásnak“ szoktunk nevezni. Teréz, az első nőtől született idősb leány, az ismerősök állítása szerint külsőleg és bensőleg anyjára ütött s feltünöleg szép barna külseje alatt szenvedélyes és könnyen izgatható természetet rejtett belsejében. — Bár még csak 17 éves, legörömestebb múlatott vigkedélyü fiatal emberek társaságában, s elveszettnek tartá a napot, midőn dolgozó asztala mellett egyedül kellett ülnie, vagy a kertben pusztán testvére társaságában sétálnia. Testvére Mariska, élte tavaszán, még csak 15 éves, ép és egésséges kinyomata volt az ártatlanságnak és kedélyességnek. A társaság hangulata szerint majd vidorabb volt, majd komolyabb, s álmait, midőn nyugodni tért, sem bánat, sem örömek nem zavarták. Legboldogabb a kertben a fák árnyai és virágok között, vagy azon házi mulatságokban volt, melyekben táncolhatott. Választottjai még nem lévén, szebb vagy kellemetlenebb emlékeket se rendezhetett. A fiuk elbeszélésünk keretén kivül esvén, azokról nem is fogunk emlékezni. (Folyt. köv.) A S Ü K E T-N É M A. About Emil beszélje. (Folytatás.) VL Egy évvel e szomorú esemény után Párisban a Bould utca egyik házának szobájában egy fiatal leány ült gyászruhában egy asztalnál, a kandalló mellett. Az asztalon egy félig üres palack s mellette egy pohár. Egy, a kortól meggörbedt, de nyilt és becsületes tekintetű férfi, ki nagyon egyszerűen volt öltözve, nagy léptekkel sétált föl s alá a szobában. Néha néha megállt a leány előtt, s atyai kifejezéssel tekintett reá. A leány némi ellenszenvvel vegyített szorgalommal töltötte ki az üveg tartalmát a pohárba. Az ősz hörpentett belőle, azután megint fel s alá kezdett járkálni, különös s csaknem nevetséges mozdulatokat tévén, melyeket a leány szomorú mosolylyal s figyelemmel kisért. A ki igy látja őket, nehezen találta volna ki, ki legyen e két személy. Az egyik mozdulatlan, hideg, márványszerü, de teli kellemmel; a másik közönséges modorú, rendetlenül öltözködve, fején kalappal, iszogálva a rosz bort s topogva cipő szegeivel a padlón. S e két embert a legélénkebb , leggyöngébb barátság csatolta egymáshoz. Giraud nagybátya Chardonnembe jött, midőn Arcis asszonyt temették. A szegény gyermek anyja meghalt, atyja elutazott, így egészen egyedül maradt. A lovagnak ügyei következtében több hollandi várost kellett meglátogatni, s így neje halálát csak későn tudta meg. Kamilla csaknem egy hónapon át, úgyszólván, árva maradt. A leány fájdalma anyja halála fölött oly nagy volt, hogy életét félték. Midőn Arcis asszony hulláját haza hozták, Kamilla oly kétségbeesett s szívszakgató kiáltozásban tört ki, hogy a falubeliek szinte féltek. Valóban borzadályt keltő volt, hogy e lény, kinek némaságához úgy szokva voltak, ki különben oly szelíd, oly nyugodt volt, most a halál jelenlétével egyszerre megtörte a hallgatást. Valami vad volt e durva hangokban, miket ajkán kibocsátott. Végre kimerülve rogyott le az ágynál, melyben anyja hullája feküdt. Azután vissza látszék nyerni megszokott nyugalmát. Látszólagos nyugalomba esett. Majd ideglázat kapott, s úgy látszék, mintha értelme tökéletesen meg volna romolva. Giraud bátya most elhatározta, magához venni Kamillát. „Miután jelenleg se anyja, sem atyja nincs, én fogom viselni gondját, — mondá — ő mindig tetszett nekem, és sokszor kértem atyját, hogy engedje át, hogy neveltessem. Ha visszajön, visszaadom neki.“ Giraud bátya nem igen bízott az orvosokban, s mivel maga nem volt sohasem beteg , nem is hitt betegségekben. Elhatározta tehát, Kamillát Párisba vinni.