Fővárosi Lapok 1868. június (127-148. szám)
1868-06-03 / 127. szám
127-dik az. Szerda, junius 3. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. o. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Miévre..................8 frt. Negyedévre ... 4 frt. Megjelent ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Éerkesztés írod? Lipót utca 34. sz. 1-kot. Hirdetési díj: Negyed hasábos petitkor....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Boldog vihar . . . Boldog vihar, mely áttöröd A sötét őszi jelleget, És átfogod, ah! átfogod A bűvös-bájos kék eget. Oh szűntesd borzasztó dalod, Légy szellő, mint voltál előbb ! Egy bánatos szív esd feléd, Oh menj, keresd, keresd fel őt. S ha elmerengve dalomon Kesergni látod a leányt, Oszlasd lelkének fellegit, Jöjj vissza, hozd el bánatát. De hogyha hűtlen lett, a ki Keblembe hűséget vetett, Ne lássalak többé soha, Vessz el az óceán felett. És ott sírd által életed, Törj árbocot vak éjszakán, Ott lelj gyönyört a zord hajós Istent káromló vad szaván. Zilahy Imre: AZ ELSŐ ARCKEDŐ (Elbeszélés.) Irta: Limitek Fekete Lujza. (Folytatás.) Türelmetlenül siettek tehát a várt estélyre, s Lorán Imre özvegyének fényes termei pár nap múlva habzó uszályoktól, tündöklő gyémántoktól, aranyos legyezőktül és kiváncsi szemektől ragyogtak. Iduna — bársony kerevetén ülve — maga ragyogott a legkevésbbé. Ma — egészen kivételesen — nem viselt semmi ékszert, karcsú derekához fehér selyem öltöny szorult, szabadon hagyva gömbölyű vállait. Gazdag fekete hajfonadékait nagyszemü fehér gyöngyök zárták össze; — ez volt rajta az egyedüli drágaság. De a mily szokatlan volt öltözékének egyszerűsége, és oly meglepő volt szépségének úgyszólván magasztossága. Pajzán kedv helyett tiszta fény látszott nyájas szemeiben, s kissé halvány arca érdekesebb volt, mint valaha. Szóval Idunán észrevehető lett a változás, melyet a vendégek még nagyobbnak képzeltek. A férfiak, — kivált miután a félelmessé lett kapitány még nem volt jelen, — siettek elfoglalni azért körülötte, hogy a legelső kedvező alkalommal oda rakhassák lábaihoz mindig egyforma szóvirágaikat, melyekre nagy súlyt fektettek. Az estély vidor urai sebesen repültek, zeneszó és tánc közt. Iduna vidám volt, de felényit sem kacagott, mint máskor. Táncolt, mosolygott, de ékcei nem szikráztak. Többet nézett, mint beszélt. A kapitány csak későn jelent meg, s akkor is rövid időre. Néhány percig figyelemmel, mondhatni szigorral nézte Idunát. Azután hozzá lépett, s nem minden gúny nélkül szólt: — Kegyed asszonyom igen jól mulat. — Meg akartam még egyszer látni, — viszonyú, — hogy mi az, amitől búcsút veszek. — Nem hiszem, hogy a válás könnyű lenne. — És mégis meglesz. Szivem kiállja ez utósó próbát. — Ön már is szebb, máris tiszteletreméltóbb, hogy ily lemondásra készül. És boldogabb is lesz bizonynyal, — szólt Bálnoky, egy nemével az örömnek. — De miért hozta ön most magát ily kísértetbe ? — Bizalmamat önmagam iránt akartam megsziliárdítani. Tudni akartam, menyire változtam meg egy nap alatt. Azt akartam, hogy ne kiűzve legyek e körből, de magam hagyjam el azt. S mindez nem volt káromra. Erőt és akaratot érzek magamban, új életet kezdeni, melynek aztán szintén lesznek örömei. Sok másként van most keblemben, mint volt, s csak pár nap előtt is. E tarka pillangók üres szavaikkal nem mulattatnak többé ! Nem vágyom köztük ünnepelt lenni. E fényes termeket örömmel cse- s vélem föl a természettel, hol egyszerű szíveket keresek. Szóval megfogadom, amit ön mondott. A munkában szórakozást, a költészetben élvet remélek találni. Én vágyom ez ismeretlen körbe lépni, és sokat, nagyon sokat helyrehozni, a mit elmulasztok. A kapitány kemény vonásai kisimultak, lassan emelte föl Iduna kezét, és tiszteletteljesen megcsókolt. — A kegyed szivében asszonyom, — szólt, — , a legszebb boldogság csirái rejlenek. Azok ki fognak hajtani s szerencséssé teszik, higyje meg ezt nekem. Ön tapasztalni fogja. Nézze, hogy örülök már is, miután igaz és benső barátja vagyok, ki nem önzésből s nem ifjúi álmokkal maradtam ön mellett. Én egy öreg gyám szerepét szántam magamnak, és soha se vágytam egyébre, mint hogy egyszer meghallgasson. — Meghallgatom ! — viszonzá Iduna, egy nehéz sóhajt nyomva el, s azután kezét nyújtá Bálnokynak. Pár nap múlva távozom hegyháti jószágomra. Ezt egyedül önnek mondom meg, hálaúl, mert belátom, hogy ön javamat kívánta mindig, — utó gondolatok nélkül. — Ki tudja ? — felelé a kapitány mosolyogva. Nemcsak a hóditásvágynak vannak utó gondolatai. S magában utazik ? — Nem! Klára asszonyt, fiam egykori daj- Skáját magammal viszem, s igyekezni fogok öreg s napjait nyugalomba helyezni. Eddig úgy sem tettem s értté sokat. A kapitány arcán e szavaknál új öröm villant föl. — Jót tenni — mondá, — mindig nagy öröm. S néhány búcsúszót intézve Idunához, eltávozott. A vendégek is nemsokára oszolni kezdtek, még pedig az idősebb nők elégedetlenül, mert hiszen semmi érdekes nem történt. A férfiak ellenben elégedetten, sőt némi reményekkel, mert hisz a szép asszony ma még kedvesebb, ma még szebb volt. Mindenkinek jutott egy édes mosolya, egy meleg pillantása. .IV. Három nap múlva egyszerre üresedett ki az úri utca egyik házának fényesen rendezett első emelete, és a két nyúl utcai kis pinceszoba. Mindkettőnek asszonya kényelmes úti kocsiban — egymással szemközt ülve — hagyták el Pestet. És a két nyúl utcai egyetlen ház lakói épen úgy sokáig emlegették a jó Klára asszonyt, kinek mindenki számára volt nyájas szava, mint az ünnepelt Lorán Imre özvegyét szalonjának látogatói. Egy ideig sokat beszélgettek altűnéséről, de aztán feledték, anyival inkább, mivel nem halottak róla semmi különöst, amiről beszélni lehetett volna. Mi is csak két év múlva találkozunk ismét Idunával, látogatást téve nála hegyháti birtokán. Bátran tehetjük ezt, mert nála minden látogató szíves fogadtatásban részesül. Kora tavasz van, a tavasz most hajt ki rideg álmából. Arculata még nagyon halvány, élettelen. A mező kopár, a szántóföldek feketék, a falevelek még rügyekben szunnyadnak. Díszes kastély áll a falu felső végén, magas fáktól környezve. Emelete hosszú, keskeny ablakokkal, széles kőlépcsővel, tágas folyosókkal és termekek kel bír, melyekben a fény épen nem nagy, de az ízlés és kényelem kifogástalan. Egy nagy gömbölyű terem két kandallójában vígan pattog a tűz, s ha körül nézünk, nagyon meglep, amit ott látunk. Több hosszú asztal van minden rend nélkül, és amint látszik, szokatlanul a teremben elhelyezve, és mind a kettő meg van rakva vásári tárgyakkal. Egy halmaz parasztkalap mellett ott hever néhány rézszögekkel kivert magyar nyereg, piros vagy kék posztó takarókkal, sallangos lószerszám, cifra nyelű ostor, ásók, kapák, nyeső és metsző kések, pitykés mellények, tulipános szűrök, fonó rokkák, méhkasok, karton szoknyák, selyem- és cickendők, szalagok, sat. Végre cintányérok és edények nagy menyiségben. Egy külön asztalon csupán tan- és imakönyvek, irka-papírok, toll-tartók, iskolatáskák. Egy másikon csupán enni és inni valók. A harmadikon kisebb nagyobb játékok. Ép ezek közt rakosgat régi ismerősünk, Klára asszony, s derült arcát, jószivű mosolyát valódi öröm látni. Valami régi dalt dúdol, s néha fejével helybenhagyólag bólintgat (Folyt. köv.) HARMINC ÉV NARANCSITY MILÁN ÉLETÉBŐL (Szerb regény.) Zfjnyatovits Jakabtól. (Folytatás.) Így folyt le az egész nap. Végre alkonyodni kezdett. — Brankó, mint gondos hadvezér, mindenre ügyelt. Este felétt megint kitekintett, a kérte Mariskát, lenne gondja, hogy a kocsi reggelre készen álljon , mert korán kell indulnunk. Mariska szomorkodott, biztatta: ne menjen, maradjon inkább itt,ahol mielőbb elnyerendi a jegyzőséget. Miért óhajtja oly igen — kérdé Brankó — hogy itt maradjon? — Azért — válaszolt a menyecske — mert ő oly jó szivü ember, oly szép beszédje van. Nem tudja maga sem, mi lakik még benne, de mázsányi teher nyomja szivét, mióta Brankó vele először szóba eredt. Ő a legboldogabb nő volna, ha Brankó őt elvenné, mig ha itt hagyja, örökké fogja siratni és soha többé férjhez nem menend. Mariska nagyon húsott, s Brankó még csak a legcsekélyebb reménynyel sem vigasztalta őt. Ezalatt megint behívták parancsnokunkat a szobába. Itt már valóságos vásár volt. A bíró és pénztárnok már nem bírtak egymásra ismerni. Zdravkovitznak szintén nehéz volt a nyelve , de azért csak ittunk, és addig ittunk, míg végre a gyertya leégvén, tudtunkra adta, hogy itt van a lefekvés ideje. Éjfél után járt már az idő. Mariska látván, hogy bátyja már fejét nem bírja, maga adta tudtunkra, hogy a konyhán túl a másik szobában számunkra minden el van készítve, így aztán mi hárman elmentünk aludni, a menyecske pedig a bácsinak — meg a pénztárnoknak is mindjárt itt helyben — ágyat vetett, mire ezek nem sokáig várván, hogy valaki levetkőztesse , félig öltözötten állottak be azonnal Morpheus szolgálatába. Miután a számunkra kijelölt szobát elfoglaltuk volna, Brankó még egyszer kiment körülnézni, várjon a holnapi indulásra el van-e minden készítve. Mariska a sütőkemence körül volt elfoglalva , kalácsot sütött. Sokáig beszélgettek együtt Brankóval s én és Zdravkovitz már rég aludtunk, midőn ez végre visszatért. Reggel, mire fölkeltünk, a reggeli már ismét készen állt. A házi úr nagyon marasztalt, de mi szándékunktól nem állottunk el, azaz hogy Brankó nem.