Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)
1868-09-01 / 200. szám
200-dik SZ. Kedden, szeptember 1. Hiutíéhi fatal: Pest, barátok tere 7. B.Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelelt tíz ünnep utáni napokzt kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. l-I6em Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal AZ OKOS SZAMÁR (Beszély.) Írta: Balázs Sándor. (Folytatás.) Pali körülnézett ugyan, s habozott kissé, sőt nagy cifrán el is káromkodta magát, de csodálatos, hogy a mellre szegzett szuronyoknak már akkor is milyen meggyőző képességük volt: alig vette észre Pali fölvillámlásukat, alig érezte azoknak hegyeit melle és hónalja körül, hogy azonnal oly nagy csiklandozás szállta meg őt, mi minden ellenállási gondolatot lehetetlenné ten. Ir ő is megadta tehát magát, s csak annyit mondott, hogy : „Pardon francia !“ (Valóban bámulatos, hogy ezt a szót: pardon, a világ minden katonái, beszéljenek bár hottentotta vagy román nyelvet, mind ismerik ! Aztán merje valaki állítani, hogy a francia nyelv nem hódít folyvást !) Legtöbb baj volt a Néróval. Ennek szivében akkora volt a gyűlölet a franciák, a betolakodó idegen zsarnokok ellen, s oly fékezhetlen természettől nyert bátorsága, hogy hallani sem akart a megadásról, s hasztalan várták a pardon szót, a villogó szuronyok dacára sem mondta ki. Sőt nem csak hogy ezt nem mondta ki, hanem még menekülési mozdulatokat tett, a midőn két elszánt francia hős két felől megragadta kantárszárát. E pillanatban háromszoros meglepetési fölkiáltás hallatszott. „Hah! hah! hah!“ A harmadiknál hiányzott ugyan az első „h“ betű, s csak így hangzott, hogy: „ah !,“ hanem azért talán legtöbbet fejezett ki a három között. Az első „haht“ egy alig behegyedt fejsebű francia közvitéz ejtette ki, aki jobban szemügyre vevén a foglyot, abban azon puskatus tulajdonosára ismert, melytől e szép emléket nyerte. Mint vitéz és lovagias katona rögtön kezet nyújtott hős ellenének, azt mondván neki : „Bravo kamerád!“ Pali is azonnal fölismerte őt, s belecsapott a feléje nyújtott marokba. Az „ah!“, a gyöngéden, nyájasan és bókolva kiejtett „ah“ a szép őrparancsnoktól eredt és a pi-ráló Orzse bájainak szólt, ki szemérmesen sütötte le szemeit, és némán tűrte, hogy a vakmerő ellenség egész fesztelenséggel csipkedje piros arcát és fehér vállait. Pali ennek láttára dörmögött ugyan valami nyájasságot fogai között, de a francia ezt szerencsét lenségre nem értvén, nem viszonozhatta. A harmadik „hah !“ végre Nerónak szólt. Mert az egyik francia katona, kit a tegnapi retiráda és menekülése alkalmával rúgásával földre tekrített, épen az volt, ki most kantárszárat tartotta. — Hah! — kiáltó nevetésben kitörve, — jó, hogy találkozunk, még adósod vagyok valamivel, amit meg kell, hogy fizessek! És azonnal meg is fizette. Ez az adósság egy por volt, mi rögtön el is csatjlant Neró borús arcán, de szerencsére jobbadán csak j : i kantár csatiját érte, s igy inkább a barbár kezének okozott fájdalmat. Nero mitsem felelt e durva sértésre, csak búsan ! 58 haragosan hajtotta le kiürúlt arcát. — Allons ! alions ! —■ vrmndá ekkor a csapat farancsnoka, s megfordít* ??ih a Nero által vont ko- 1 ősit, a a más két fogolylyal együtt közbevevén, sebes léptekkel visszaindultak a francia tábor felé. Hogy mindez kevesebb idő alatt történt, mint amennyi elbeszélésére szükséges volt, azt a háborúban járt olvasó elképzelheti. Hogyan töltötték foglyaink fogságuk első kínos éjjelét, annak lefestését e beszély szűk kerete részletesen lefesteni nem engedi. Elég legyen annyit mondanunk, hogy Pali sokat káromkodott és sok pálinkát ivott, mert vitéz ellenfele, ki emléket visel fején, nem feledkezett meg róla, s ugyancsak megtraktálta őt — Orzsike elfogott kamarájából, mely természetesen az őrcsapat prédájául esett. De bármennyit ivott is, megkábulni, vagy elaludni nem volt képes. Szívét egy gondolat és egy tudat tartotta folyvást lázban és felindulásban . Orzsikét a káplár vitte el magával, aki mit sm hajtva az ártatlan lány szívszakgató zokogásaira és esdekléseire, nem engedé meg, hogy éjjelre együtt maradjanak. Pedig mi oka sem volt haragra és bánkódásra . Orzsike diadalmasan kiállotta a csábos kisértést, s erélyesen, sőt (ha egy sötétben fölhangzott csattanásnak helyes értelmezést adunk) csattanósan visszautasította a káplár tolakodó kedveskedéseit, s egyetlen gondolatnak árnyával sem vétkezett hűsége ellen. Mert hogy Orzsike és Pál szerették egymást, azt már az olvasó sejtheti, de különben is a beszélyek természete hozza magával. A körülményekhez mérten még Neró töltötte az éjt legnyugodtabban. A természettől örökölt philosophiájával csakhamar belenyugodott a meg nem változtatható körülményekbe, s kedélyesen falatozta a kukorica szárakat, melyet, mint az olvasó tudja, gondos előrelátásból rakott a kocsira, s melynek hiányában ez éjjel vacsora nélkül kellett volna lefeküdnie. Mert a háború dúlásai iszonyatosak. Az egész faluban egyetlen egy szál zöldség, széna, vagy salátaféle sem volt. Az ő sorsa különben már el volt döntve. Megmaradt addigi állásában, mint markotányos paripa, csakhogy fájdalom, többé nem magyar, hanem francia szolgálatban, s új gazdáját, illetőleg gazdasszonyát, most már nem Örzsének, hanem Julienek nevezték, aki a 49-dik sorezred okleveles markotányosnője ,volt. Másnap reggel Palit a többi foglyokkal Franciaország belseje felé indították. Ő mily leverten és szomorúan távozott a derék radfi, kinek a barbár ellenség még azt sem engedte meg, hogy kedvesétől elbúcsúzhassék! Utósó istenhozzád, de sőt a nélkül kellett szegénynek megkezdenie fogoly útját, hogy kedvesét, habár csak távolról, csak a kiséret szuronyain át is áthatta volna. Halványan és leverten ballagott, s felindulása , fájdalma oly nagy volt, hogy ha nem röstelteolna a mindig nevető és daloló mosztok előtt, talán mint valami gyermek, siróba fakadt volna. Azért elképzelhető földfeletti nagy öröme és oldogsága, midőn az állomáson egyszer csak nevét állja emlittetni, s meglepetve fölpillantván, Orzsikéje mosolygó alakját látta maga előtt. A jó lélek és hit teremtés elhatározta követni, habár a világ végére vigyék is, s megosztani vele jóságát. Ez a példás hűség és önfeláldozás meglágyította foglyokat kisérő őrség parancsnokának kemény nivét. Értesülvén a magyar szűz önfeláldozásáról, maa elé vezettette őt, megdicsérte női erényét, s meg□gedé, hogy természetesen polgári öltönyben, mert harci jelvényei igen feltűnők és szembeszökők lettek volna, követhesse kedvesét. Orzsike azonnal oda rohant az engedélylyel Palijához, s ettől kezdve együtt tették a stációkat, s a jószivü parancsnok gondoskodott arról is, hogy mindig együvé qyartélyoztassanak. (Folyt köv.) SCUDERI KISASSZONY. (Beszély) Hoffmann J. C. után. (Folytatás.) Halálos aggodalmamban alig vettem észre, hogy a rendőrök körülfogtak : „Az ördögök egyike ismét le van verve; hehe fiatal ember, mit csinálsz itt, — te is egyike vagy a társulatnak? — él veled!“ — így kiáltoztak egymás után, s megragadónak. Nem voltam képes velük megértetni, hogy ily gyalázatos tényt sohasem volnék képes elkövetni, s hogy ereszszenek el. Ekkor egyik a lámpáját arcom elé tartva, így szól: „Ez Brasson Olivier, az aranyműves-legény, ki René Cardillac mesternél dolgozik! Igen, ez fogja az embereket gyilkolni! Derék emberek vagytok. A gyilkosok szokása-e a tetem mellett óbégatni s megfogatni magukat ? Hogy történt a dolog, ifjú ? Mondd el csak szaporán !“ „Egészen mellettem — — mondám, — ugrott egy férfiú erre, leszúrta, s midőn rákiáltok , villámsebességgel elrohant. De látni akartam, megmenthető-e még a szerencsétlen.“ „Nem fiam, — mondá egyikök, ki a testet fölemelé, — ez oda van, mint rendesen, szivén ment keresztül a tér.“ „Ördögbe — mondá egy másik, — ismét későn jöttünk, mint tegnapelőtt? Ezután eltávoztak a hullával. Ki nem mondhatom, mily félelem szállott meg; úgy érzem magam, mintha rószálom kínozna, azt véltem, hogy mindjárt fölébredek, s akkor majd csodálkozom az iszonyú csalképen. Cardillac, Madelonom atyja, elvetemült gyilkos ! Elerőtlenedve egy ház kőlépcsőire estem. Mindinkább világosabb lett, s egy tollakkal ékített tisztikalap hevert előttem a kövezeten. Eszembe jutott, hogy Cardillac e helyen követte el a véres tettet. Rémülve szaladtam el onnan. Egészen megzavarodottan, majd elvesztve eszméletemet, ülök le padlásszobámban, midőn az ajtóelnyilik s azon René Cardillac lép be. „A Krisztusirt, mit akar?!“ — kiáltok rá. Ő ezt figyelembe sem véve, nyugalommal s jókedvűen nevetve —mi benső itálatomat még növelé — közeledik hozzám. Egy régi rozzant széket vesz elő. Én nem adhattam oda neki, mert a szalmaágyról, melyre magamat levetem, nem voltam képes fölkelni. „Nos Olivier — mondád, — hogy vagy szegény fiú ? Én valóban csúful elhamarkodtam a dolgot, midőn eltaszitálok magamtól, ézzem hiányodat. Épen most került egy munkám, melyet segítséged nélkül be nem végezhetek. Mit mondanál, ha ismét műhelyemben dolgoznál ? Te hallgatsz ? Igen, én tudom, hogy megsértettelek, em tudtam elrejteni haragomat, melyet Madelonal való szerelmed költött föl bennem. De a dolgot 51 megfontoltam, s most úgy találom, hogy ügyesszed, szorgalmad s hűségedet tekintve, nálad jobbat nem kívánhatok. Jer tehát velem, s igyekezz Maelont nőül venni.“ Cardillac szavai szivemet mették, összeborzadtam gonoszságától, nem voltam kées beszélni. „Te hallgatsz, — folytatá kemény hanon, mig villámló szemei rám voltak irányozva, —i hallgatsz ? Talán nem jöhetsz mindjárt velem, még más végzendőid vannak ? Talán Desgraist akarod is keresni, vagy épen d’Argensonhoz s la Regniehez karod magad vezettetni. Gondold meg fiú, hogy a írok, melyeket más megrontására akarsz kitenni, lghamarább téged foghatnak meg s téphetnek szét!“ — „Ha azok — mondom én, — ha azok, kik utála „