Fővárosi Lapok 1869. december (275-299. szám)
1869-12-01 / 275. szám
275-ik az. Szerda, december 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dij: Félévre................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig, csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöld fa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden iktatáskor .... 30 kr. Jelen évnegyedről teljes számos példányokkal még mindig szolgálhat a kiadóhivatal. Oh mért kelle nekünk ... Oh mért kelle nékünk itt lenn találkoznunk, Miért nem egy másik, boldogabb hazában, Hol nincs földi salak, nincs semmi búbánat, Hol örök szerelem, öröme ifjúság van ? Nagy mélység választ el kettőnket egymástól, Az idő ásta azt mostoha kezével, Terengő bölcsődtől még alig távoztál, És én közel járok síromnak széléhez. Te fölkelő nap vagy, az egész világra Áldást hintve árad sugaraid fénye ; Én a lenyugvó nap, mely a felhők mögül Búcsúzólag tekint vissza még a földre. Két korszaké vagyunk, az enyim már a múlt, A tied a jövő, a biztató remény, Enyim a csüggesztő, fájó emlékezet, Előre tekintesz, csak visszanézek én ! Későn jövöl nagyon, vagy én jöttem korán, Csaknem egy lét folyt le a várakozással! Az idő kereke pusztító robajjal Az enyészet felé visz, ragad magával. De van egy érzelem, melynek örök fénye Bevilágositja a nagy mindenséget, Mely arany szálakkal áthidalja létünk, S egybeolvaszt időt, tért és messzeséget: Gazdag forrása van annak a szívemben, Tengerré árasztja varázstekinteted, Ók bocsássuk reá életünk hajóját, Hitem , hogy ez az út boldogsághoz vezet. Berecs Károly: Egy késő-őszi történet. (Elbeszélés.) Irta : Vacano E. M. (Vége.) August szive följajdúlt, s lelke összes érzelmei néma elfogultsága ellen zúdultak. Félig fölemelkedett; maga sem tudta, mit fog mondania, de érezte, hogy szólnia kell. Hisz utójára történt, hogy vele beszélhetett! A kívülről beható nap sugarai összes érzelmét megvilágították, s a szoba kellemes lege hálóval vonta körül lelkét, hálóval utójára, utójára . — Nos tehát! — kiáltott fel. — Igen, ki kell mondanom, hisz többé úgy sem látom kegyedet. Mit törődöm azzal, ha kikacag is! Én távozom, mert nem birom ellenszenvét elviselni. Mert, mondjon bármitkegyed gyűlöl engem, vagy ha nem, úgy közönyös vagyok előtte, mint egy féreg, mely lábai előtt csúszik, s ez még sokkal gonoszabb, elviselhetlenebb a gyűlöletnél is . . . mert .. . mert én szeretem kegyedet, Maud! Maud mint őrült meresztő rá szemeit. Szólani akart, de ajkai csak mozogtak, s ismét némák maradtak. És August, mintha megittasult volna, megrémülve s megkönnyebbülten, saját szavaitól elragadtatva folytató, mig fölegyenesedve állott előtte. — Igen, én szeretem kegyedet, Maud. Egyedül kegyedet. Nem tudom, miért kell ennek így lenni. Ezelőtt gyakran vágyódtam a szerelem után vagy gúnyoltam; gyakran megkisérlettem lelkesedés vagy szenvedély által pótolni; igen, mindezt éreztem, de azt soha, mit kegyed iránt érezek Maud! Oly kimondhatlan nagy, dicső, magasztos és egyszersmind fájdalmas is! Lelkem ezelőtt egy templomhoz hasonlított, mely tele volt képekkel: számtalan kedves, szent kép függött benne, mely mind tiszteletgerjesztő s csodatevő volt, és én mindezt szerettem. Virágok díszítették az oszlopokat, a nap áttört a tarka festésű üvegeken, s kék, vörös és zöld sugarakban játszott a padozaton; a tömjén füstje fölszállott, s az orgona zengett. És csak egy hiányzott: az oltárkép, a Messiás vagy a megváltó. És valahányszor magamba tértem, mindig oly áhitatnélkülinek kellett lennem, és mindannyiszor ismételnem kellett: „Az üres templom !“ És én csöndes lettem, és az emberek álmodozónak neveztek. És most! Oh, Maud, bocsásson meg, ha ki kell mondanom, most, midőn mindörökre válunk, most, midőn szerelmem többé nem boszanthatja és meg nem bánthatja, ha most kimondom, hogy szeretem kegyedet! Jól tudom, mily lealázó rám nézve : ön, a hideg, közönyös lény előtt ezt beváltanom ; de nem tehetek másként, valamint arról sem tehetek, hogy gondolataimban a világ szépségét, múltam összes vágyát s jövöm összes gyöngédségét kegyedben lelem, kegyedben öszpontositom. És most isten önnel, Maud, és legyen szerencsés. Ez nem szóvirág. Szerelmem elég önzetlen, hogy az ön szerencséjét mint legnagyobb boldogságomat kivánjam. Szomorú, végtelen szomorú, hogy nem volt megengedve, miszerint e boldogságot én nyújthattam volna önnek, dacos, becsületes, egyenes lelkű leány ! Maradjon ezentúl is az, de a büszkeséget el kell hagynia, hogy azon férfit, kit ön valaha szeretni fog, boldogíthassa. Mert jöhetnek oly napok, Maud, hogy a legerősebb nő is férfi-védelemre szorul, és csakis saját szivünk alázatossága az, mi e támaszt, mint áldást tekintett velünk. Még egyszer .. . éljen boldogul! És megragadta Maud kezét s fátyolozott szemekkel tekintett rája, mely tekintetben egész lelke nyugodott. Maud minden szavát hallotta, mintha mély tengerbe merült volna és hallaná a viz méltóságos zúgását, mely keblére nehezedett. És a merevség, mely egy időre erőt vett rajta, lassanként leirhatlan szédelgéssé vált. — Ön szeret ? — kérdés hangja mint idegen hang zengett fülében, és lélegzete elakadt. — És menyasszonya ? Flock megállóit. — Nekem nincs többé menyasszonyom. Gretát nem fogom nőül venni. Ő nem szeret s én sem szeretem ; mi legfölebb megtörtük volna egymást. A körülmények s egy végrendelet kényszerítése jegyesekké avatott bennünket. Boldogult nagyatyám óhajtása volt. Ezt mi titokban tartottuk, s szerelmeseknek mutattuk magunkat, s iparkodtunk is valóban azokká lenni, hogy a világ előtt nevetségesekké ne váljunk. Minthogy mindketten szabad szívvel rendelkeztünk, nem szerettünk s nem is reméltünk már szeretni, egyesülni akartunk. Most, midőn a szerelmet, a valódi, mindent egybefoglaló, egyedül üdvözítő szerelmet ismerni tanultam, most a házasság köztem és Greta között vétek és gyalázat volna. Mindent megvallottam előtte, s ő igazat adott. Greta nem lett volna akadály köztünk, ha kegyad szeretett volna Maud . . . Maud e szavakra egészen föleszmélt, határtalan fájdalom ragadta meg, s könyek találtak szemeibe. — Szeretni ? Ön beszél szerelemről ? Szabad lett volna-e önt valaha szeretnem ? Nem gazdag-e ön ? Elfogadhattam volna-e a szerelmet s boldogságot, a kényelmet, melyet a koldusnőnek mint alamizsnát nyújtottak volna ? Szeretni ? Ott, hol mindenki azt gondolhatta volna, hogy szerelmem alapja a gazdagság utáni vágy ? Oh! menjen, menjen, és ne gyötörjön tovább! Istenem, istenem, ön nem tudja . . . Flock szomorúan mosolygott. — Gazdag ? Én nem vagyok gazdag, Maud; én szegény vagyok. Nincs egyebem, mint öröklött tanulmányaim, s ezekből fogok élni. Nagyatyám végrendeletében csak azon esetben nevezett ki örökösévé, ha Gretát nőül veszem. Az ellenkező esetben ez az egész vagyon unokahúgomra száll. És kegyed tudja, hogy többé Greta nem nem lehet. S ezzel megcsókolta a még mindig kezei közt tartott reszkető kezet, s fájó szívvel készült indulni. Ekkor egy gyöngéd kart érzett nyaka köré fűződni, s aztán még egyet. Lélegzet nélkül tekintett vissza, s Maudot karjai közé szokta. — Szegény ? — kiáltott Maud. — S ön szeret engem ?! De kell-e még mondanom, August, hogy én is szeretem önt, .. . hogy szerettem az első pillanattól , tudtomon kívül, akaratom ellen,. .. s hogy öszszes dacom, haragom, gyűlöletem saját magam ellen vált irányulvá, magam ellen, mert szerettelek, anélkül, hogy kértél, a nélkül, hogy akartad volna, . . . és mert, mint hittem, testtel-lélekkel , egymásé voltál .. . — Maud! — Igen , vagy vak vagy-e, hogy nem látod ? — nevetett és sírt egyszerre. — Ne menj el August, ne menj el! . . hisz meghalnék nélküled! . . . Te is szeretsz!. . . Istenem .. . én . .. August, oly végtelen borzasztó volt, midőn távozni akartál; soha sem éreztem magam oly szegénynek, elhagyatottnak, elveszettnek, mint ma. Hisz az egész világon nem találtam s nem is fogok találni mást, mint erős lelkedet, melyre támaszkodhatom! Vad voltam, mert nem volt mit szeretnem, nem a mai napig August! — Maud! tudnál-e szegény lenni velem ? — s egész férfiassága könytös remegő hangjába olvadt. — Szegény ? — ismétlé Maud csupán, s büszkén és boldogan tekintett szemei közé. Sevigné asszony. — St. Beuve „Galerie de femmes celebresu-jéböl. — Sevigné asszony, épp úgy, mint Lafontaine és Montaigne, azon lények közé tartozik, kiket Franciaország örökösen ajkain hordoz. Nem pusztán kitűnő írónővel van dolgunk; Sevigné asszony régi ismerősünk, sőt még ennél is több : szomszédunk, jó barátunk. Mindazok, kik arra törekednek, hogy ez irány életrajzát illetőleg, számunkra nem annyira kellemes, mint könnyű, folyékony irálylyal s a legkisebb részletekig világos adatokkal szolgáljanak, bizton számíthatnak érdekeltségünkre. E tekintetben Monmerque, mintegy 30 év előtt kiadott könyvével valóban igen nagy szolgálatot ten nekünk. Még többet tett e téren Walckenaer ama gazdag és tüzetes életrajz által, melyet épp most ad ki, s melyet a nem rég megjelent negyedik kötet korántsem merített ki. E kitűnő életkó fáradhatlan munkássága folytán sokat fogunk megtudni Sevigné asszonyról, ennek köréről, barátjairól, ismerőseiről, sőt még barátainak barátjairól is; nagyon sokat —tán a soknál is többet. Walckenaer jelenkorunk egyik legmunkásabb s leginkább sokoldalú tudósa; universális észnek is nevezhetjük őt bátran. Kérdezősködjünk utána a természettudósoknál s ezek kétségtelenül be fogják vallani, hogy ő egy egészen új osztályt alapitott meg a természetrajzban, pedig magában véve egyszerű tárgyról irt: a pókokról. Szegény pókok ! Walckenaer volt az első s tán az utósó is, ki figyelmére méltatta őket. Munkái e tekintetben korántsem múló, sőt örökbecsűek; ő a pókok Latreilleje. Foglalkozott különben a méhekkel is. „A gallo