Fővárosi Lapok 1877. január (1-24. szám)
1877-01-11 / 7. szám
Melléklet a »Fővárosi Lapok« 7-dik számához. Azt veszem észre, hogy nagyon rendszeresen kezdek ítélni. Ez pedig mindig kockáztatott dolog, ha természetes igazságokat akarunk kifejezni. Láttam én Olaszországban sokszor kedves és mosolygó arcokat, s úgy gondolom, akkor aligha jutottak eszembe utólagos kritikai megjegyzéseim! Ami leginkább lep meg kellemesen bennünket az olasz nőknél, az, hogy az átalános hasonlatosságok határai között minden nagyvárosnak megvan sajátos női típusa, s ezen belül az arcok annyira hasonlítanak egymáshoz, mintha az egész várost csak egy családnak tagjai laknák. Velencében a jobb osztályúak közé feltűnnek az Olaszországban oly szokatlan szőke szépségek. Különös jellegük a finom arcéi mellett a gyöngéd kecses arcvonalak, a kék és zöld szín között tétovázó tisztafényű szemek és kivált a hajnak, mint az arcszínnek az a bágyadt zománca, mely a »morbidezza« név alatt elég ismeretes. Valami finom előkelőségnek és nyájas szendeségnek kinyomata nyugszik ez arcokon, és kölcsönzi nekik, a mellettük feltűnő határozottabb olasz típusok mellett, üvegházban nevelt virágok kinézését. Hanem úgy tetszik, könnyen megeshetik, hogy nem akadunk ily velencei nőre — Velencében. A szent Márk tér vagy a Riva piacain esténkint hemzsegnek a sétáló elegáns delnők; de bár örökkétartó legyen is mindnyájokra nézve az ily velencei sétának isteni emléke, — ezeknek velencei illetőségük csak rövid napokra vagy hetekre van a velencei vendéglők könyveiben számba véve. Nehogy úgy járjunk, mint a tiszteletreméltó Dunanan pápa az ő kedves Patroklus fiával, mert ha állhatatos lovagjaiúl akarnánk szegődni az ily velencei szépséghez, még igen szép utazást tehetünk a párisi »Boulevard des Italiens«-ig vagy a berlini »Linden«-sétányig. A templomok árnyas hajói alatt részesültem mégis a szerencsében, hogy igazi velencei signorákat hosszas tanulmányozó figyelem tárgyává tehettem. Nagy hálával tartozom minden szentnek, akik Velence egyházaiban nyújtanak vigaszt és reményt a hívőknek. Ők megérdemlik a tiszteletet, mert éreznem adták, hogy támogatnak minden nemes célt, és segítséget nyújtanak minden önzetlen törekvésnek. Mit tanulmányoztam, azt akkor sem tudtam, de világosabban emlékszem rá, mint ha tudtam volna. Velencének angyala! téged láttalak! Imakönyvvel kezében, fátyollal fején, mely igézően hullott le a hattyúnyakra és vállakra, buzgó arccal egy szentnek oltárképe előtt térdepelni. Néhány perc alatt elvégezte imádságát, könnyebbült szívvel foglalt helyet a padsorok között. Alighogy a pap a szószékre lépett, a meghatottság új érzelme, a költői lélek új vonása tükröződött arcán. Hosszú, sokrétű levelet vont elő zsebéből és azt többször megforgatva, égő indulat fényében ragyogó szemekkel futott végig az írásnak biztos vonásain. Ha csak lelkében olvashattam volna! Szemem egyedül annyit láthatott, hogy mielőtt a levelet zsebébe visszatette volna, többször hevesen nyomta rá ajkait. Nemde, mily őszinte hit, mily szenvedélyes szeretet lakik az olasz nőkben ? Milano is dicsekedhetik szépségeivel, melyek már annyi költőt és művészt lelkesítettek. Flórenc női alakjainak hite századok óta meg nem csökkenve ingerli a fel- és letűnő nemzedékek képzeletét. Verona, Bologna és Genova ékességei mint megannyi ragyogó csillagok tűnnek föl emlékezetemnek feketedő éjjelében , de szellemem nem tud közöttök megállapodni, képzeletem nyugtalanul siet egy más város felé, honnét vakító fényözön árad szét, a szivárvány egész pompája sugárzik, s hol gondolataim a megdicsőülés mámorában elmerülnek. Livorno! — úgy hangzik ez a név, mintha az égnek kapui föltárulnának, s az angyaloknak, a kherubimoknak, a szeráfoknak, valamennyi égi népségnek beláthatlan serege vonulna el elkáprázott szemem előtt. Azt hiszem, a költészet őrének kellene kifakadni belőlem, lelkesült strupkákban kellene énekelnem, ajkaim mozognak, füleim dallamos csengést hallanak. »Vasárnap délután volt« — e szavak úgy hangzanak keresztül agyamon, mintha egy halhatlan hymnusz kezdetét jelentenék. Igen, mert egy vasárnapon volt a mikor az úti géniusznak legjobb sugalatából Livornóba rándultam. Én erősen hiszek egy ilyeti géniusznak létezésében, csak jó hangulatában találja az ember. Hisz Bädecker arra tanított, hogy Livornóban nincs semmi keresnivaló. Nincs ott sem múzeum, sem képtár, sem híres duomo, de még egy régi palazzo sem! Éget az indulat, hogy igazságot szolgáltassak az oly méltatlan él mellőzött városnak. Hát azok a húsból és vérből, csontokból és idegekből csodálatosan összealkotott remekművek nem jelentenek-e semmit ?; az alakok, melyek összefoglalják valamennyi idő művészetét és személyesítik minden századnak női kultuszát, melyek tökéletesek, mint az antik szobrok és oly gazdagok, oly eleven tarkák, mint a modern drámák? Nem szörnyen nevetséges-e velük szemben azt hirdetni, hogy Livornonak nincsenek műemlékei? Ők vannak, oly tömegben, mint talán semmi más városban, kép kép mellett, alak alak mellett, — csakhogy ez életteljes pezsgő és találékony városban valami féltékenyen őrzött titoknak kell lappangania. Nézd meg őket jól, nem fog-e megszállani az a kísértetes gondolat, hogy ezek is, mint a medicei Venus, sok századon át elásva feküdtek a föld alatt, és most napvilágra jőve megszűntek szobrok lenni, talán nagy phizikai tudományok pygmalioni lehelete alatt elkezdettek járni, beszélni és öltözködni ? Vagy megfordítva: velünk történt volna-e csoda, s nem élünk-e régmúlt időket, nem járunk-e Athén falai között, a régi görög élet megtestesülései között, melyek Phidiasnak és Praxitelesnek még csak ezentúl fognak mintákul szolgálni? Dehogy! — az élelmes livornói kereskedők a jobb részt választották. Átengedték más városoknak, hogy hideg, élettelen szobrokkal büszkélkedjenek, és megtartották maguknak azt, hogy a merev kő- és márványalakba meleget és életet öntsenek, velők együtt érezzenek és élvezzenek! Még ott van rajtuk a sárga szín, amilyent a földből kiásott régi márványon találni, de az arcnak közepén az élet előtörő melege által gyöngéd violára színezve. A fej megtartotta a szobornak ovál alkatát, a keskeny homlokot, a vékony, élesen metszett orrt, a finom hegybe végződő állt. De micsoda nagy fekete szemeket kaptak, melyek tele vannak az epedés kifejezésével! Milyen bűvölő könnyű járással és hajlékony tagmozdulatokkal ébredtek életre, melyek sugárzó aureolát vonnak egész lények körül és magasztos harmóniákat látszanak kicsalni az utcának kemény kockás kövezetéből! És ezek a szemek játszani, ezek az ajkak csókolni, ezek a karok ölelni tudnak ! Istenem, ha a livovnóiak egész titkukat akarnák elárulni! Tisztelt olvasó, talán meg fogsz ütközni ez enthuziasztikus dicsőítésen! Meglehet, magad jól is ismered már Olaszországot, voltál Livornóban is, ez élénk forgalmi városban, és saját tapasztalásaidból semmikép nem fogod lelkesedésemet igazolva találni. És én megengedem, hogy a pillanat vágya, az alkalom természete számomra különös világítást teremtettek, ép úgy mint bizonyos szöglet alatt a fehér hómező gyémántmyriádok ragyogásával tündökölhet szemünkbe. Hajlandó vagyok elhinni, hogy Livorno szépségei nem nagyon múlhatják felül más olasz városbeli versenytársaikat, akik nálamnál sokkal illetékesebb dicsőítőket találtak; például a milánóiakat, kikért I. Ferenc, a lovagias francia király oly hévvel buzgott; a genovaiakat, kikről Alfieri énekelt, a flórencieket, kiket Bocaccio rajzolt és a kik között Dante látta a »gentilissima donnát« a velenceieket, kiknek Lord Byron hódolt. De mindenesetre azt kell föltennem, hogy Livorno tárta föl előttem teljesen azt, ami más városokban mintegy függöny mögül inkább csak átcsillámlott. A vagyonos, elevenségtől és sürgés-forgástól betelt kereskedőváros volt az a kirakat, hol a legdúsabb választékban és a legtöbb díszszel láttam kiállítva az olasz női szépségek albumát. A szép, verőfényes vasárnapi délután, átalános munkaszünetével, az egész várost talpra szólította. A hosszú »Via Vittorio Emanuelé«-n végig szakadatlan sűrű sorokban hemzsegett Livorno népe, kocsin és gyalog, ki a tengerparthoz tartva, hol a gyönyörű árnyas fasorok, a tarka virágágyak, a bekerített pázsitos helyek a jól gondozott kényelmes utak félórányi hosszúságban végtelenül kellemes költői sétányt alkotnak. Estefelé ide özönlött az egész világ, minden osztály, kor és foglalkozás, mindenféle öltözékben, a képzelhető legtarkább korszai képpé egyesülve. Meglepően lehet itt tapasztalni, mint átalában az olaszok között, minden szorosabb etiquetteszerűségnek és társadalmi elkülönzésnek távolmaradását. Nálunk Budapesten a cseléd a divatos öltözésben és személyes luxusban lehetőleg igyekszik közelíteni úrnőjéhez ; sétaruhájában ő is mentől jobban tünteti az »elegáns dámát;« de azért világért sem volna szabad egy sétatéren vagy épen egy kávéházban találkozniok. A városligetnek rondeaután a tízkrajcáros helyekkel óvják a »műveltebb körök« exclusivitását, az Erzsébet téren mindenféle hatósági intézkedés gondoskodik a jobb publikumról, de még a dunaparti szabad korszak is körülbelül »entre nous,« magunkforma emberek között maradunk. Mily egész máskép láttam Livornóban! Itt szállanak le saját kocsijukról az úri delnők, ékes virágos kalapokban, selyemruhákban, kétségtelenül a legújabb párisi divat szerint öltözve. A legközelebbi padokon bizonyosan a szegényebb polgári osztályokból ülhetnek, egyszerű keresetlen öltözetekben, a fej és vállak közül két aranyos nyíllal hajhoz tűzve a kecsteljes fekete fátyol, melyet oly átalánosan látunk az olasz városokban és az olasz nők valami varázsló talizmánjának tarthatnánk. Szembejőve az úri delnőkkel, lépésről-lépésre tűnnek elő érdekes csoportokban olyanok, kik szemmel láthatólag semmikép nem szándékoztak eltitkolni, hogy főzőkanál és seprű képezi kormánypálcájukat. Itt vannak — a hogy is mondjam ? — legbarátságosabb pongyolában, kattinszoknyában és ártatlanságáért küzdő vászontekében, egyetlen vasárnapi jelvényül, a fehér selyemkendővel, mely mindnyájoknak fejét takarja, úgyhogy hosszú fehér túzoksoroknak látszanak. Mindenütt négyesötös csoportok karonfogva haladnak, csevegnek és köszöngetnek, sok hanyagsággal és sok népséggel, néha ízlés nélkül, de sohasem kellem nélkül. Ami azonban leginkább feltűnt nekem a rangfokozatok eme vegyülékében, az volt, hogy csak ritkán lehet egy-egy férfit is a nőkkel közös társaságban látni. Ott állanak egész csapatokban a királyi olasz hadseregnek nyalka vitézei és mégis a legcsinosabb szobaleányok, a legszeretetreméltóbb szakácsnők csak egymással kénytelenek társalkodói, mi okvetlenül arcába kergetné a vért minden cs. és kir. hadfinak, ki rendesen két hölgy iránt is ki tudja egyszerre tüntetni lovagias érzelmeit. Úgy látszik, a déli szerelemnek forró heve elpusztítja a galantériának könnyű virágait. Ha talán kétkedő mosolyt keltenék is fel sokaknál, határozottan merem állítani, hogy az olasz nők sokkal kevésbbé kacérak, mint például a mi sétányaink hölgyei. Öltözetük, tartásuk, pillantásuk, mosolyuk valami geniális gondatlanságról tanúskodnak. Mindenben olyanoknak látszanak, milyenekké a jó ég teremtette őket, és a nagy epedő szemekből meleg közvetlenség sugárzik, mely tartózkodás és mesterkéltség nélkül engedi át magát a szív sugalatainak. Oh szép, andalító livornói este, milyen álmokat keltettél bennem! Mezei Ernő: Fővárosi hírek. * Dömötör János írótársunk temetése tegnap délután három órakor nagy részvéttel és gyászszal ment végbe a Rókus-kórház halottas házának nagy udvaráról, a kápolna elől. Nagy tömeg gyűlt össze. Ott voltak a megyei főispán és alispán, a kormány több előkelő tisztviselője, az akadémia és Kisfaludy- Társaság számos tagja, tanárok, volt tanítványok s hölgyek is nagy számmal. A koporsó mellett, melyre a pesti ref. iskola tanári kara, volt tanítványok, szekszárdi barátok, (kik tolnai tanfelügyelő korából nagyrabecsüléssel emlékeznek rá.) az újpesti iskolaszék és mások küldtek szebbnél szebb koszorút, fehér és nemzeti szin szalagokkal, aranyos föliratokkal. Ott álltak a koporsónál az elhúnytnak fivérei, (két koros mezei gazda Dunaszentgyörgyről) kiknek az elhúnyt öcs támogatójuk volt s ki már rég nekik adta szülei örökét is. Ott állt számos jóbarát vidékről is, köztük Baksay Sándor kunszentmiklósi lelkész és jeles író. A ködös, borús őszi délután illett a mély gyászhoz, mely e temetést jellemezte. Levert, komor szomorúság látszott minden arcon. Senki sem volt, ki mélyen meghatva ne gondolt vagy ne beszélt volna az elhunytról, ki oly szépen élt s oly váratlan módon halt meg. Nem lelki zavar idézte azt elő nála, hanem inkább testi baj, mert bár a felboncolásnál nagy rendellenességet nem fedeztek föl agyrendszerében és szervezetében, az összes vizsgálat eredménye, egyik lapunk szerint: egy jelentéktelen, alig lencsenagyságú heg a hangszálakon s gégehurut , de másfelől úgy halljuk, hogy agyában föllelhetők voltak a Water vagy Pacini-féle testecsek (conpuscula Paciniana,) melyeket a »beszámíthatatlan állapot« jeleinek tartanak. Az ok rejtett, mély búskomorság lehetett. Többször említette, mint mondják, hogy a »Képes Néplap«-ba cikket fog írni az öngyilkosságról, s nem rég a Berecz Antal »Természet,« című folyóiratában nagy érdekeltséggel olvasta az akasztásról szóló cikket, s arról orvosnövendék unokaöcscsével huzamosabban is beszélgetett. Azt a szöget is, melyen a Heine képe függött, többször elnézte, tudakozva, hogy nem jö e ki a falból; jó is lenne tán kihúzni s mást verni a helyére, s csak mikor meggyőződött, hogy erősen áll a falban, akkor hagyott fel a kérdezősködéssel. Ebből az látszik, hogy már régebben ezt a szeget szánta balvégzetes céljára. Minderre oly szomorú volt emlékezni a koporsónál, kivált midőn fölzendült a ref. gymnázium énekkarának gyászdallama. Török Pál szuperintendens mondott fölötte imát és meghatott hangon rövid, a megdöbbenés és fájdalom érzéséből eredt gyászbeszédet. Elmondá, hogy bár ezereknek nézett már sírjába, kedves övéi közül is sokat temetett el: egy-egy haláleset nem rendíti így meg. E fiatal férfi becsültetve, elismertetve, nagy munkakedvvel, szép sikerek közepett, az emberi életkor feléig sem érve: dobta el magától az életet! Ez oly rejtély, melyet nem oldhatunk meg Áldást kívánt a halottra, kit sokan kisértek ki az utósó után, a kerepesi temetőbe. Ott Szász Károly mondott búcsúszavakat a barátok, az írótársak nevében, a fájdalom és az elnyomhatatlan szemrehányás hangján az elköltözött felett, aki még szerető és szeretett barátaitól sem vett búcsút, mintha attól tartott volna, hogy ezek meleg kézszorítása megtántoríthatná eltökélt sötét szándékában. Mindenki szomorún nézett a nyitott sirba, melybe — mint a költő mondá meleg búcsúszózatában — elvitte életének és halálának mély titkát. A koszorúk közül a tanítványokét levették a koporsóról s átadták a környező testvéreknek emlékei, s aztán a jó barátok egy * 37