Haditechnika 42. (2008)
2008 / 3. szám - NEMZETKÖZI HADITECHNIKAI SZEMLE - Légideszantlövegek VI. rész. Kleines Kettenkraftrad SdKfz-2
Nemzetközi haditechnikai szemle 4_______________________________________________________________________________________________/ Farkas TiborLégi deszantlövegek VI. rész Kleines Kettenkraftrad SdKfz-2 AZ EJTŐERNYŐS ALAKULATOK mindig is a hadsereg elit egységei közé tartoztak. Feladatuk eredményes végrehajtásához sok esetben a kizárólagosan a részükre gyártott eszközökkel is fel voltak szerelve. Már korán megmutatkozott a légideszantegységek azon hátránya, hogy földet érésük után csak azok az eszközök álltak a rendelkezésükre, amelyet közben magukkal tudtak vinni, illetve külön ernyővel ledobtak nekik. Ez esetlegesen - például egy páncélozott jármű ellen - kevésnek bizonyulhatott mind tűzerő, mind muníció tekintetében. Szükségük lett volna egy hatásos páncéltörő fegyverre. A háború elején azonban csak a vontatott páncéltörő ágyúkkal rendelkeztek, melyeket kézi úton meglehetősen nehéz lett volna mozgatni. A megoldást a problémára egy könnyű, gyors, légi úton szállítható lánctalpas jármű jelentette. Ez a jármű képes a Pak 35/36 típusú, 37 mmes ágyú vontatására, valamint utánpótlás szállítására rossz utakon, illetve hegyvidékes terepen is. Az SdKfz-2 koncepcióját már 1939 júniusában kidolgozta Heinrich Ernst Kniepkamp. A „lánctalpas motorkerékpár” jellegű kialakításnak köszönhetően ötvözni lehetett a két jármű előnyös tulajdonságait, a motorkerékpár kis tömegét és mozgékonyságát a lánctalpas eszközök terepjáró képességével és terhelhetőségével. A bemutató utáni próbákon a jármű kitűnően szerepelt, és a Luftwaffe teljesen meg volt vele elégedve. Mindezek ellenére csapatszolgálatba csak 1941 júniusában került. A fejlesztéseket természetesen a neckarsulmi székhelyű NSU Werke végezte. A prototípusok közül néhánynak érdekes módon nemcsak az első kereke volt motorkerékpárról véve, hanem az utánfutót is ilyenekkel szerelték fel. A jármű hivatalos megnevezése: “kleines Kettenkraftrad SdKfz-2”, a későbbiekben azonban az egyszerűbben megjegyezhető “Kettenkrad” terjedt el. Az idő előrehaladtával egyre több alakulatnál ismerték fel a jármű előnyeit. Felhasználási területeit kibővítve először alegységi utánpótlást biztosító szerepkörben jelent meg. Később külön altípusokat fejlesztettek ki az egyre növekvő távközlési útvonalak létesítéséhez. Az információáramlás minél zavartalanabb biztosítása és az új vonalak minél gyorsabb kiépítése érdekében létrehozták az SdKfz-2/1 „kleines Kettenkraftrad für Feldfernkabel” és az SdKfz-2/2 „kleines Kettenkraftrad für schwere Feldfernkabel” típusokat. Mindkét eszközt úgy alakították át, hogy hordozni tudja a kommunikációs kábelek lefektetéséhez szükséges tartozékokat. Ilyen volt a speciális utánfutó és a vezető mögé felszerelt, a kábelek hordozására alkalmas dob. A 2/1- es változat a gyalogsági egységek által is használt könnyű keretes dobokat használta. Ezzel szemben a 2/2-es a jobban hasznosítható nagyobb dobokkal rendelkezett, melyekből kettőt raktak a vezető mögötti részbe. A kapacitás növelése érdekében az eredetileg is ehhez a járműhöz tervezett speciális utánfutót alakították át úgy, hogy alkalmas legyen további kábeltartó dobok szállítására (jelzése: Sd.Anh 1). A Kettenkradot úgy építették meg, hogy a többi könnyű terepjáró által használt vontatmányt is alkalmazni lehessen hozzá. Ezek egyik különleges típusa a hegyivadászok csapatszállító hordája volt, melyet szükség esetén emberi erővel vagy kutyákkal is lehetett húzni. A növekvő mennyiségi igények kielégítésére 1943-ban a gyártást kiterjesztették a Stöver Werke gyárra is, így a háború végéig mintegy 8345 darabot tudtak előállítani. A francia SIMCA cég is több alkatrészt készített a járműhöz. 1. ábra: A kormánymű szerkezeti rajza 2. ábra: Oldalnézeti kép a szabályzatból 2008/3 HADITECHNIKA- 25