Haditechnika 46. (2012)
2012 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Lagzi Gábor: A baltikumi "erdei testvérek" I. rész
Lagzi Gábor A baltikumi „erdei testvérek” Nemzeti partizánok a balti országokban, 1944-et követően — Az „erdei testvéreknek” nevezett nemzeti partizánok (észtül: metsavennad, lettül: meza bráji, litvánul: misko brolai) a balti országokban a szovjet megszállás ellen fogtak fegyvert. A több tízezerre tehető szovjetellenes és függetlenségpárti partizánok a második világháborút követően is évekig eltartó harcot folytattak, így egyfajta „háború a háború után” alakult ki a Baltikum területén. Bár a szovjet túlerővel szemben semmi esélyük nem volt, mégis a fegyveres küzdelem mellett döntöttek, s így váltak nemzetük sokszor névtelen, jelöletlen sírban nyugvó hősévé. Előzmények Az „erdei testvérek” a szovjet rezsimet ideiglenesnek és illegitimnek tartották, ugyanis az 1918-ban kikiáltott független államukat kívánták helyreállítani. Ugyanakkor a második világháborút követően a balti térség „végérvényesen” a szovjetek fennhatósága alá került, mely tényen a nyugati nagyhatalmak nem szándékoztak változtatni, tehát hamis ábrándnak mutatkozott az az elképzelés is, hogy a hidegháború éveiben a szabad világ államai aktívan fogják majd támogatni a baltiak függetlenségi harcát. A baltikumi nemzeti partizánok küzdelmeikben így egyedül maradtak, a róluk való emlékezés ideje csak a szovjet rendszer bukása után következhetett el. (1992-ben a Szovjetunió széthullásával bukott a rendszer is, a három balti állam újra független ország lett. Szerk.) A három balti nemzetnek (észt, lett, litván) 1918-ban sikerült megszerezniük az állami függetlenséget, ehhez saját - politikai, katonai, diplomáciai - erőfeszítéseik mellett az kellett, hogy a balti régiót két évszázada uraló cári Oroszország, illetve az ezekre a területekre aspiráló Németország az első világháború során összeomoljon. Szovjet- Oroszország 1920-ban ismerte el Észtország, Lettország és Litvánia szuverenitását, ezt nem sokkal később az antanthatalmak is megtették. 1921 szeptemberében mindhárom balti államot felvették a Népszövetségbe. A balti államokat, lakosságukat és területüket tekintve, az európai kisállamokhoz lehet sorolni, ahol jelentős számban éltek nemzeti kisebbségek. A függetlenség megszerzését követően a három ország wiemari típusú, egykamarás parlamentáris köztársaságokká vált. Az alkotmányozás folyamata és a földreform az 1920-as évek legelején zajlott le, viszont mindhárom balti államban belpolitikai bonyodalmak (gyenge kormány, széttöredezett parlament) párosultak a gazdasági nehézségekkel, így nem véletlen, hogy Litvániában 1926-ban puccsra került sor, ahol Antanas Smetona, a „nemzetvezető” szerezte meg a hatalmat, és megindult a tekintélyelvű rendszer kiépülése. Hasonló fordulatra Észtországban és Lettországban 1934-ben került sor (ebben nagy szerepe volt a nagy gazdasági világválságnak is), ahol Konstatin Päts, valamint Kārlis Ulmanis vette kezébe az ország irányítását. A balti államok a két világháború között merőben új játékosként vettek részt a nemzetközi politikai életben. Kis államok lévén a baltiak az 1930-as évek közepén az összefogás felé tettek lépéseket. 1934-ben - litván kezdeményezésre - Genfben aláírta mindhárom ország képviselője a balti antant létrehozásáról szóló egyezményt, amely lerakta a politikai, gazdasági és kulturális együttműködés alapjait. Ez azonban nem igazán tudott a későbbiekben kiteljesedni, nem lévén igazán közös érdek. Adolf Hitler németországi hatalomra jutása kihatással volt a Baltikum helyzetére is, hiszen a nemzetiszocialista Drang nach Osten szeleb térséget is megcsapta (ne feledjük, mindhárom országban több tízezres nagyságú, német kisebbségi közösség élt). A balti államok két háború közötti függetlenségét 1939. augusztus 23-án megkötött német-szovjet (Molotov- Ribbentrop-paktum) megnemtámadási szerződés titkos záradéka pecsételte meg, ugyanis a két ellenséges nagyhatalom felosztotta egymás között Közép-Európát: Észt- és Lettországot szovjet, Litvániát német érdekszférába sorolták, ugyanakkor mindketten elismerték a litván követeléseket Vilnius Ailna iránt (a város hovatartozásáról szóló vita a lengyel-litván kétoldalú kapcsolatokat mérgezte meg a két háború közötti korszakban). 1939 szeptemberében a lengyel állam Németország és a Szovjetunió támadásának következtében megszűnt létezni, s egy újabb német-szovjet határszerződésben Litvánia is Moszkva érdekszférájába került (amely közben - nagylelkű gesztusként - megkapta a szovjetektől a régóta áhított Vilniust). Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Szovjetunió szabad kezet kapott a Baltikum bekebelezésére. Teljesen világossá vált, hogy a nagyhatalmak sakktábláján a baltiak csupán ide-oda mozgatható figurákká váltak. A következő hónapokban az események Észtországban, Lettországban és Litvániában párhuzamosan történtek, mintha egy láthatatlan rendező (vagy egy nagyon is valóságos erőcentrum) irányította volna azt. Ennek első lépése az volt, hogy még 1939 őszén a Szovjetunió megnemtámadási és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött mindhárom balti állammal, amelynek következtében a Vörös Hadsereg szárazföldi, tengeri és légi katonai bázisokat létesíthetett az érintett országok területén (a bevonuló szovjet katonaság létszáma egyébként nagyobb volt, mint a helyi hadseregeké). Ez a nemzeti szuverenitás megcsúfolása volt, de formálisan a baltiak továbbra is független országoknak számítottak. A balti országok sorsa véglegesen 1940-ben pecsételődött meg. Moszkva, nagy vérveszteség árán, lezárta a finnekkel folytatott háborút (1939. november - 1940. február) és Franciaország összeomlása után úgy tűnt, elérkezett a vissza nem térő pillanat, hogy végleg megszerezze Moszkva a paktumban neki járó területeket. Erre egy provokációt használt ki a szovjet vezetés - 1940 májusában állítólag pár szovjet katona tűnt el egy litvániai bázisról (valójában maguktól mentek el, később meg is kerültek), a szovjetek szerint elrabolták őket, a szovjet sajtóban pedig olyan cik 12 * HADITECHNIKA 2012/3