Hadtörténelmi Közlemények, 111. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 1998)
3. szám - Memoria rerum sigismundi - Hóvári János: A nikápolyi csata. Fordulópont a balkáni oszmán hódítások történetében. regis – 1998. 578. p.
A bizánciak nem a balkáni összefogást erőltették, hanem nyugati segítségben bíztak. V. János abban reménykedett, hogy az egyházi unió elfogadásával a pápaság megszervezi a nyugati világ összefogását Bizánc felmentése érdekében. Sokat várt e téren Nagy Lajos magyar királytól, akit 1366-ban személyesen is felkeresett Budán, hogy rábírja egy balkáni keresztes hadjáratra. A magyar királyi udvarban aggódva figyelték a balkáni változásokat. A keletmediterráneumi és a balkáni helyzetről 1363-ban I. Péter ciprusi király személyesen is tájékoztatást adott Krakkóban Nagy Kázmér lengyel és Nagy Lajos magyar királynak, amikor a lengyel fővárosban IV. Károly német-római császár és Pomerániai Erzsébet esküvőjét ülték. A ciprusi király ugyan leginkább itáliai és francia segítségben bízott, fontosnak tartotta azonban, hogy Krakkó és Buda támogatását is kérje. A magyar királyi udvar a török támadások kivédése érdekében a hagyományos magyar védelmi rendszert kívánta megerősíteni. Ez azt jelentette, hogy a magyar határ menti államokban Budával együttműködő hatalmi csoportokat kívántak hatalomra juttatni. Ha békésen nem ment, fegyverrel avatkoztak be. A Közép-Balkánon a Dusán István szerb fejedelem halálát (1355) követő utódlási harcok súlyos belháborúkat robbantottak ki. Lázár kenéz, akinek felesége Nemanjida hercegnő volt, jogot formált a szerb trónra. A déli területeket uralma alatt tartó Vukašin, aki Dusán István kiskorú gyermekének, Uros Istvánnak a gyámja volt, ezt elfogadhatatlannak tartotta. Lázár kenéz a magyar királyhoz fordult segítségért, Vukašin viszont olyan szövetséget hozott létre Sztracimir vidini cárral és Vlaicu havasalföldi vajdával, amely a Lazarevicsek és a Magyar Királyság ellen egyaránt irányult. Ez késztette Nagy Lajos királyt 1365-ben Vidin elfoglalására és a vidini bánság felállítására. A magyar csapatok elfoglalták Vidint és környékét, Sztracimirt és feleségét elfogták és Budára vitték. A magyar győzelem után a havasalföldi vajda Magyarország felé fordult, sokkal inkább taktikai megfontolásból azonban, mint belső meggyőződésből, hiszen 1368-69-ben ismét Nagy Lajos ellenfelei mellé állt. Az al-dunai helyzet mindazonáltal - látszólag - stabilizálódott. Vidin és környéke elfoglalása szerencsétlen vállalkozásnak bizonyult. A lakosság szembefordult a magyarokkal, s azt a törökök ügyesen kihasználták. Ivan Sisman, mivel országának déli végeit különösképpen veszélyeztették a török hódítások, sajátos külpolitikát folytatott. 1366-ban elfogta a magyarországi tárgyalásairól hazatérő V. János bizánci császárt, 1368-ban pedig Vidint vette - egyes források szerint török segédlettel -ostrom alá. 1366-ban nyugati segítség érkezett Bizánc felmentésére. A bizánci anyacsászárnő, Savoyai Anna testvére, Savoyai Amadé keresztes sereget vezetett a Márványtengerhez. Csapataival azonban a törökök helyett a bolgárokra támadt, hogy Ivan Sismantól kikényszerítse V. János szabadon engedését. Ivan Sisman egyre inkább arra a kényszerpályára jutott, amelyen az oszmánok diktálták a feltételeket. A magyar királyi udvarban belátták, hogy Vidin elfoglalása rossz döntés volt. A magyar csapatok 1369-ben elhagyták a várost és Sztracimirt visszahelyezték régi uralmába. Az oszmánok támadásaikkal a Macedóniában kialakult dusanida utódállamokat is veszélyeztették. Az Ohridot és Prilepet kézben tartó Vukašin (Vlkašin) és a Szerreszben uralkodó Ugleša felvette a harcot a szultáni csapatokkal, 1371. szeptember 26-án azonban vereséget szenvedtek a Marica völgyében és mindketten holtan maradtak a csatat.