Hajdú-Bihari Napló, 1997. július (54. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-19 / 167. szám

A közelmúltban elhunyt Takács Marika és a már jó pár éve eltá­vozott Tamási Eszter volt az el­ső két státusos bemondó a televízió­ban. Nem sokkal később - 1962-ben - került az intézménybe Kovács P. Jó­zsef is, aki harmincöt éves bemondói múlttal ma a legidősebb státusos eb­ben a munkakörben. Miért voltak népszerűbbek a tévébemondók a „hőskorban", mint ma? Miért tartják az emberek könnyű foglalkozásnak az övékét? Szükség lesz-e rájuk? Erről és sok egyébről is szó esik a népszerű té­vés személyiséggel készült beszélgeté­sünkben.­­ Emlékszik-e pontosan, mikor mon­dott be először? - (Hosszan gondolkodik.) Pontosan nem emlékszem. Azt hiszem, 1962 augusztusában kötöttek velem olyan szerződést, hogy alkalmanként szere­pelhetek a képernyőn. Státusban pe­dig 1964 óta vagyok. - Oszlasson el egy közhiedelmet! Az emberek többsége, akikkel beszélek, azt mondják, hogy milyen jó a be­mondóknak, hiszen nem csinálnak semmi különöset, csak felkonferálják a műsorokat, vagy mint ön régebben, beolvasta a híreket, s mégis roppant népszerűek. Árulja el, mi kell ahhoz, hogy valaki egy-két percre megjelen­hessen a képernyőn. - Hogy mennyire könnyű ez a pálya, csak akkor derül ki, amikor utánpót­lást keresünk. Rájönnek a fiatalok, hogy hosszú évek kemény munkája szükséges ahhoz, hogy valaki beül­hessen a stúdióba. Alapvető követel­mény az átlagosnál nagyobb intelli­gencia, két idegen nyelv - egy közép- és egy felsőfokú vizsgával igazolt - is­merete, továbbá szép beszéd, korrekt fogalmazás, jóérzés, empátia. Ez mind-mind meg kell hogy legyen egy bemondóban. Mint a legöregebb, már régóta érzem, hogy nagy károkat okoz az emberben a stressz. A szemem tönkrement, az idegrendszerem meg­kopott, nagyon kell vigyázni a fiziku­munkra, nem ehetünk-ihatunk ked­vünkre, cigarettázni nem lehet, hogy a hangunk rendben maradjon, a foga­inknak tökéletesnek kell lenniük stb. Megviseli az embert ez a pálya, annak ellenére, hogy a bemondó viszonylag keveset szerepel, de amikor ott van, a tartós szolgálat déltől éjfélig olyan fe­szültség, ami idővel kikészít ben­nünket. - Információim szerint elég komoly vizsgálatoknak vetették alá önöket a hatvanas években. - Valóban. Ránk telepítettek vérnyo­másmérő műszereket és úgy dolgoz­tunk, hogy a kabátunk alá voltak a ká­belek elrejtve, közben figyelték ho­gyan reagál a szervezetünk, ha kigyul­ladnak a lámpák, bekapcsol a kamera, sőt még a szereplés után másfél-két óráig is rajtunk hagyták. Kimutatták, hogy a stressz csak órákkal később szűnt meg. FELKÉSZÜLÉS EGY PERCÉRT - Ez tulajdonképpen szakma? Lehet szakmának nevezni azt, amit 30-40 ember művel az egész országban? Gondolom a személyi igazolványába nem az van beírva, hogy tévébe­mondó. - Én középiskolai tanár vagyok. Hogy szakma-e? Ezt is meg lehet tanulni és sokan próbálják is megtanulni. Mint minden más, ez is tanulható, úgyhogy nyugodtan lehet szakmának nevezni. - Apropó: tanulás. Ma este - beszél­getésünk napján - a kettes csatornán lesz Brahms életéről egy megemléke­zés. Ha ma ön konferálna, akkor szükségesnek tartaná-e, hogy jobban utánanézzen a zeneszerző életének? Tehát felkészül egy-egy bemondásra, mégha az csak egy név is a műsoris­mertetésben? - Persze, mindenféleképpen. Egyrészt tudni kell, hogy évfordulós Brahms­­esztendő van. Ha én lennék ma este, elmondanám, hogy milyen koncerte­ket hallgathattak vagy hallgathatnak meg a zenebarátok. Ha megjelent egy könyv, felhívnám rá a figyelmet. Tehát apró kis információkat mondanék el, vigyázva arra, hogy ne legyek tudálé­kos, csak megosszam az ismereteim egy részét a nézőkkel. Ez a közszolgá­­latiság lényege. - Mit gondol, amilyen gesztusokat használ, amilyen szavakat mond, amilyen a hangulata, tehát amilyen a metakommunikációja, azzal tudja be­folyásolni a nézőt, hogy megnézze vagy ne nézze az adott műsort? - Én nagyon kevés gesztust használok. Ezeket mind el kell felejteni, amikor kigyullad a piros lámpa a kamerán. Inkább egy hatásos szünettel, egy pil­lanatnyi elgondolkodással, egy diszk­rét mosollyal lehet „befolyásolni" a nézőt. Ha belenézek a szemükbe, azaz a kamerába és a nézők látják, hogy együtt gondolkodom a szöveg­gel, megosztom a gondolataimat ve­lük, az minden gesztusnál többet ér. - Egyáltalán szabad hatni a nézőre? - Az van előírva, hogy a jóízlés hatá­rait kell betartani a kamera előtt. - Köteles akkor is jó képet vágni, ha egy közeli hozzátartozóját temette el aznap? - A nézőt ez nem érdekli. Én a televí­ziót képviselem, az ő kínálatát, s ilyenkor mindenféle szubjektivitást háttérbe kell szorítani. Mindegy, hogy boldog vagyok vagy szomorú, mert a műsor a fontos és a tévé kapcsolata a nézőkkel. HIÁNYZIK A HÍRADÓ - A hőskortól a hatvanas évek végéig a bemondó - meg merem kockáztatni - első számú sztárja volt a televízió­nak. Miért volt ez akkoriban így, s miért nincs ma így? - Ma már nagyon sok olyan műsor „viszi" el a néző figyelmét, ahol ren­geteg pénzt lehet nyerni és sokkal népszerűbb az a műsorvezető, aki ki­öltözve, bohóckodva százezreket, milliókat nyeret az emberekkel, mint mondjuk én, akinek olyan dolgokat kell elmondania, ami nem túl kelle­mes. Régen ilyen nem volt, talán ezért lehettünk népszerűbbek, mint ma. - Több bemondónak is van saját mű­sora. Önnek miért nincs? - Én évtizedeken keresztül a Híradó­nak voltam elkötelezve. Ez olyan atti­tűdöt jelentett számomra, minek kö­vetkeztében nem engedhettem­ meg magamnak, hogy más, könnyebb vizekre „evezzek". Az, hogy a Híradót elvették, máig nagy fájdalom nekem. De igyekszem az élet más területein megtalálni a szereplési lehetőségeket, hiszen hivatásos előadóművészként nagyon sokfelé megfordulok az or­szágban. Debrecenben is vezettem nemzetközi hangversenyeket, filhar­móniai koncerteket, író-olvasó talál­kozókon jártam az országot. Tehát ke­restem a személyes kapcsolatot a kö­zönséggel és nekem ez bőven elegen­dő volt. Hiszen olyan barátaim voltak előadóművészi pályafutásom során, akik sokkal többet adtak nekem, mint­ha most egy olyan műsorom lenne, amelyben öt percre megjelenhetek kéthetenként és öt mondatot elmond­hatnék. Sokkal nagyobb büszkeség számomra, hogy a huszadik század második felének magyar író-költő ge­nerációjával végigutazhattam az or­szágot. Több ízben Garai Gábortól Váci Mihályon keresztül Simon Istvá­nig, Baranyi Feriig, Czine Miskáig, Koczkás Sándorral, Rab Zsuzsával be­zárólag. Szóval nekem ez jelentette a színt az életemben. - Köztudott, hogy a tévés újságírók között elég hangos rivalizálás, gán­­csoskodás folyik. Bemondók között létezik pozícióharc? - Erre nem szívesen válaszolok. Igyek­szem mindenkivel jó viszonyban len­ni és a három lépésnyi kollegiális tá­volságot megtartani. Nem érzem a gáncsoskodást. - De azért a három lépés megvan. - Igen. Magázódom jó néhány kollé­ganőmmel, úgy érzem, hogy ezt a tiszteletet mindenkinek meg kell adni, hiszen ha túl közel engedi magához az ember a „vetélytársait", az egyfajta konfliktust szülhet. De a nagy generá­cióval (Takács Marika, Tamási Eszter, Hódos Judit) nagyon jó kapcsolatom volt. A mai fiatalok nagyon tudják szapulni egymást. Régen ez nem így volt. - Van-e önöknél bemondói hierar­chia? Számít, hogy valaki az egyesen, a kettesen, délelőtt, délután, este sze­repel? Van exkluzív műsoridő vagy műsorsáv? - Úgy érzem, hogy az az exkluzív, amit azzá tesz az ember. Szóval hét­köznap, amikor el tudok mondani né­hány figyelemre méltó mondatot egy filmről, alkotóról, költőről, íróról vagy akár egy díszlettervezőről, az szá­momra exkluzívvá teszi azt az estét, legyen az bármelyik a héten, szemben egy mindenki által sokra tartott szom­bat estével, hiszen akkor nézik legtöb­ben a televíziót. - Szavaiból azt veszem ki, hogy ön egy végtelenül optimista ember, aki nagyszerűen érzi magát a bőrében, s nem vágyik többre. - Nézze, több mint három évtized után nem hiszem, hogy sokkal többre kellene vágynom, hiszen mind a mai napig rendszeresen szerepelek a képernyőn, csak sajnos sokan nin­csenek már ott, akiket nagyon hiá­nyolok. De nekem az éppen elég, ha érzem, hogy szükség van még rám. Rengeteg levelet, telefont, köszönetet, jó szót kapok a nézőktől. „Házon be­lül" most mással foglalkoznak, onnan kevesebb a visszajelzés. „Ha belenézek a szemükbe, azaz a kamerába és a nézők­­ látják, hogy együtt gondolkodom a szöveggel, megosztom a gondolataimat velük, az minden gesztusnál többet ér/' ! I _ w­­ __ m * f I _ flfi ■ __ fianf H H JBk Bvk H H le­­3h uHoft SS jsjH fifi fiB fin fifi MOm MR ■ nuniiiiiiiiiiiiiiii Amíg erőm van és kellek, addig csinálom IGÉNYELNEK BENNÜNKET -Tud olyan országról, ahol nincse­nek tévébemondók? - Úgy tudom, hogy a BBC-ben nin­csenek és egy időben erőteljes irány­zat volt, hogy őket kell utánozni. Pró­bálták is visszafogni a bemondókat. Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy a magyar televíziónézők igény­lik és elvárják, hogy két műsor között valaki szóljon hozzájuk egy-két szót.­­ Végül hadd szembesítsem egy 13 évvel ezelőtti interjúrészlettel, amely­ben ezt mondta: „...az a legnagyobb gondunk, hogy mi nem vagyunk mű­sorgyártók, mi csak a televíziót képvi­seljük azokban a félpercnyi lyukak­ban, amelyek két műsor között a ren­delkezésünkre állnak. Sőt lassan már ez sem lesz, mert feltalálták az elekt­ronikus feliratozógépet, ami ha bevá­lik, tökéletesen helyettesíthet min­ket." Ez 13 éve volt, elektronikus fel­iratozógép van és annak ellenére, hogy a nézők igénylik önöket, mit gondol, mindig szükség lesz Ma­gyarországon tévébemondókra? - Nem tudom, ha szétválnak majd a programok, milyen elvárásokkal in­dulnak az új csatornák. Én bízom ab­ban, hogy a közszolgálati televízió, azaz az egyes program meg fogja tar­tani ezt a hagyományt és ameddig erőm van, valamint igényt tartanak rám, ezt a munkát szeretném be­tölteni. • Váradi Tamás

Next