Hajdú-Bihari Napló, 1997. július (54. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-19 / 167. szám
A közelmúltban elhunyt Takács Marika és a már jó pár éve eltávozott Tamási Eszter volt az első két státusos bemondó a televízióban. Nem sokkal később - 1962-ben - került az intézménybe Kovács P. József is, aki harmincöt éves bemondói múlttal ma a legidősebb státusos ebben a munkakörben. Miért voltak népszerűbbek a tévébemondók a „hőskorban", mint ma? Miért tartják az emberek könnyű foglalkozásnak az övékét? Szükség lesz-e rájuk? Erről és sok egyébről is szó esik a népszerű tévés személyiséggel készült beszélgetésünkben. Emlékszik-e pontosan, mikor mondott be először? - (Hosszan gondolkodik.) Pontosan nem emlékszem. Azt hiszem, 1962 augusztusában kötöttek velem olyan szerződést, hogy alkalmanként szerepelhetek a képernyőn. Státusban pedig 1964 óta vagyok. - Oszlasson el egy közhiedelmet! Az emberek többsége, akikkel beszélek, azt mondják, hogy milyen jó a bemondóknak, hiszen nem csinálnak semmi különöset, csak felkonferálják a műsorokat, vagy mint ön régebben, beolvasta a híreket, s mégis roppant népszerűek. Árulja el, mi kell ahhoz, hogy valaki egy-két percre megjelenhessen a képernyőn. - Hogy mennyire könnyű ez a pálya, csak akkor derül ki, amikor utánpótlást keresünk. Rájönnek a fiatalok, hogy hosszú évek kemény munkája szükséges ahhoz, hogy valaki beülhessen a stúdióba. Alapvető követelmény az átlagosnál nagyobb intelligencia, két idegen nyelv - egy közép- és egy felsőfokú vizsgával igazolt - ismerete, továbbá szép beszéd, korrekt fogalmazás, jóérzés, empátia. Ez mind-mind meg kell hogy legyen egy bemondóban. Mint a legöregebb, már régóta érzem, hogy nagy károkat okoz az emberben a stressz. A szemem tönkrement, az idegrendszerem megkopott, nagyon kell vigyázni a fizikumunkra, nem ehetünk-ihatunk kedvünkre, cigarettázni nem lehet, hogy a hangunk rendben maradjon, a fogainknak tökéletesnek kell lenniük stb. Megviseli az embert ez a pálya, annak ellenére, hogy a bemondó viszonylag keveset szerepel, de amikor ott van, a tartós szolgálat déltől éjfélig olyan feszültség, ami idővel kikészít bennünket. - Információim szerint elég komoly vizsgálatoknak vetették alá önöket a hatvanas években. - Valóban. Ránk telepítettek vérnyomásmérő műszereket és úgy dolgoztunk, hogy a kabátunk alá voltak a kábelek elrejtve, közben figyelték hogyan reagál a szervezetünk, ha kigyulladnak a lámpák, bekapcsol a kamera, sőt még a szereplés után másfél-két óráig is rajtunk hagyták. Kimutatták, hogy a stressz csak órákkal később szűnt meg. FELKÉSZÜLÉS EGY PERCÉRT - Ez tulajdonképpen szakma? Lehet szakmának nevezni azt, amit 30-40 ember művel az egész országban? Gondolom a személyi igazolványába nem az van beírva, hogy tévébemondó. - Én középiskolai tanár vagyok. Hogy szakma-e? Ezt is meg lehet tanulni és sokan próbálják is megtanulni. Mint minden más, ez is tanulható, úgyhogy nyugodtan lehet szakmának nevezni. - Apropó: tanulás. Ma este - beszélgetésünk napján - a kettes csatornán lesz Brahms életéről egy megemlékezés. Ha ma ön konferálna, akkor szükségesnek tartaná-e, hogy jobban utánanézzen a zeneszerző életének? Tehát felkészül egy-egy bemondásra, mégha az csak egy név is a műsorismertetésben? - Persze, mindenféleképpen. Egyrészt tudni kell, hogy évfordulós Brahmsesztendő van. Ha én lennék ma este, elmondanám, hogy milyen koncerteket hallgathattak vagy hallgathatnak meg a zenebarátok. Ha megjelent egy könyv, felhívnám rá a figyelmet. Tehát apró kis információkat mondanék el, vigyázva arra, hogy ne legyek tudálékos, csak megosszam az ismereteim egy részét a nézőkkel. Ez a közszolgálatiság lényege. - Mit gondol, amilyen gesztusokat használ, amilyen szavakat mond, amilyen a hangulata, tehát amilyen a metakommunikációja, azzal tudja befolyásolni a nézőt, hogy megnézze vagy ne nézze az adott műsort? - Én nagyon kevés gesztust használok. Ezeket mind el kell felejteni, amikor kigyullad a piros lámpa a kamerán. Inkább egy hatásos szünettel, egy pillanatnyi elgondolkodással, egy diszkrét mosollyal lehet „befolyásolni" a nézőt. Ha belenézek a szemükbe, azaz a kamerába és a nézők látják, hogy együtt gondolkodom a szöveggel, megosztom a gondolataimat velük, az minden gesztusnál többet ér. - Egyáltalán szabad hatni a nézőre? - Az van előírva, hogy a jóízlés határait kell betartani a kamera előtt. - Köteles akkor is jó képet vágni, ha egy közeli hozzátartozóját temette el aznap? - A nézőt ez nem érdekli. Én a televíziót képviselem, az ő kínálatát, s ilyenkor mindenféle szubjektivitást háttérbe kell szorítani. Mindegy, hogy boldog vagyok vagy szomorú, mert a műsor a fontos és a tévé kapcsolata a nézőkkel. HIÁNYZIK A HÍRADÓ - A hőskortól a hatvanas évek végéig a bemondó - meg merem kockáztatni - első számú sztárja volt a televíziónak. Miért volt ez akkoriban így, s miért nincs ma így? - Ma már nagyon sok olyan műsor „viszi" el a néző figyelmét, ahol rengeteg pénzt lehet nyerni és sokkal népszerűbb az a műsorvezető, aki kiöltözve, bohóckodva százezreket, milliókat nyeret az emberekkel, mint mondjuk én, akinek olyan dolgokat kell elmondania, ami nem túl kellemes. Régen ilyen nem volt, talán ezért lehettünk népszerűbbek, mint ma. - Több bemondónak is van saját műsora. Önnek miért nincs? - Én évtizedeken keresztül a Híradónak voltam elkötelezve. Ez olyan attitűdöt jelentett számomra, minek következtében nem engedhettem meg magamnak, hogy más, könnyebb vizekre „evezzek". Az, hogy a Híradót elvették, máig nagy fájdalom nekem. De igyekszem az élet más területein megtalálni a szereplési lehetőségeket, hiszen hivatásos előadóművészként nagyon sokfelé megfordulok az országban. Debrecenben is vezettem nemzetközi hangversenyeket, filharmóniai koncerteket, író-olvasó találkozókon jártam az országot. Tehát kerestem a személyes kapcsolatot a közönséggel és nekem ez bőven elegendő volt. Hiszen olyan barátaim voltak előadóművészi pályafutásom során, akik sokkal többet adtak nekem, mintha most egy olyan műsorom lenne, amelyben öt percre megjelenhetek kéthetenként és öt mondatot elmondhatnék. Sokkal nagyobb büszkeség számomra, hogy a huszadik század második felének magyar író-költő generációjával végigutazhattam az országot. Több ízben Garai Gábortól Váci Mihályon keresztül Simon Istvánig, Baranyi Feriig, Czine Miskáig, Koczkás Sándorral, Rab Zsuzsával bezárólag. Szóval nekem ez jelentette a színt az életemben. - Köztudott, hogy a tévés újságírók között elég hangos rivalizálás, gáncsoskodás folyik. Bemondók között létezik pozícióharc? - Erre nem szívesen válaszolok. Igyekszem mindenkivel jó viszonyban lenni és a három lépésnyi kollegiális távolságot megtartani. Nem érzem a gáncsoskodást. - De azért a három lépés megvan. - Igen. Magázódom jó néhány kolléganőmmel, úgy érzem, hogy ezt a tiszteletet mindenkinek meg kell adni, hiszen ha túl közel engedi magához az ember a „vetélytársait", az egyfajta konfliktust szülhet. De a nagy generációval (Takács Marika, Tamási Eszter, Hódos Judit) nagyon jó kapcsolatom volt. A mai fiatalok nagyon tudják szapulni egymást. Régen ez nem így volt. - Van-e önöknél bemondói hierarchia? Számít, hogy valaki az egyesen, a kettesen, délelőtt, délután, este szerepel? Van exkluzív műsoridő vagy műsorsáv? - Úgy érzem, hogy az az exkluzív, amit azzá tesz az ember. Szóval hétköznap, amikor el tudok mondani néhány figyelemre méltó mondatot egy filmről, alkotóról, költőről, íróról vagy akár egy díszlettervezőről, az számomra exkluzívvá teszi azt az estét, legyen az bármelyik a héten, szemben egy mindenki által sokra tartott szombat estével, hiszen akkor nézik legtöbben a televíziót. - Szavaiból azt veszem ki, hogy ön egy végtelenül optimista ember, aki nagyszerűen érzi magát a bőrében, s nem vágyik többre. - Nézze, több mint három évtized után nem hiszem, hogy sokkal többre kellene vágynom, hiszen mind a mai napig rendszeresen szerepelek a képernyőn, csak sajnos sokan nincsenek már ott, akiket nagyon hiányolok. De nekem az éppen elég, ha érzem, hogy szükség van még rám. Rengeteg levelet, telefont, köszönetet, jó szót kapok a nézőktől. „Házon belül" most mással foglalkoznak, onnan kevesebb a visszajelzés. „Ha belenézek a szemükbe, azaz a kamerába és a nézők látják, hogy együtt gondolkodom a szöveggel, megosztom a gondolataimat velük, az minden gesztusnál többet ér/' ! I _ w __ m * f I _ flfi ■ __ fianf H H JBk Bvk H H le3h uHoft SS jsjH fifi fiB fin fifi MOm MR ■ nuniiiiiiiiiiiiiiii Amíg erőm van és kellek, addig csinálom IGÉNYELNEK BENNÜNKET -Tud olyan országról, ahol nincsenek tévébemondók? - Úgy tudom, hogy a BBC-ben nincsenek és egy időben erőteljes irányzat volt, hogy őket kell utánozni. Próbálták is visszafogni a bemondókat. Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy a magyar televíziónézők igénylik és elvárják, hogy két műsor között valaki szóljon hozzájuk egy-két szót. Végül hadd szembesítsem egy 13 évvel ezelőtti interjúrészlettel, amelyben ezt mondta: „...az a legnagyobb gondunk, hogy mi nem vagyunk műsorgyártók, mi csak a televíziót képviseljük azokban a félpercnyi lyukakban, amelyek két műsor között a rendelkezésünkre állnak. Sőt lassan már ez sem lesz, mert feltalálták az elektronikus feliratozógépet, ami ha beválik, tökéletesen helyettesíthet minket." Ez 13 éve volt, elektronikus feliratozógép van és annak ellenére, hogy a nézők igénylik önöket, mit gondol, mindig szükség lesz Magyarországon tévébemondókra? - Nem tudom, ha szétválnak majd a programok, milyen elvárásokkal indulnak az új csatornák. Én bízom abban, hogy a közszolgálati televízió, azaz az egyes program meg fogja tartani ezt a hagyományt és ameddig erőm van, valamint igényt tartanak rám, ezt a munkát szeretném betölteni. • Váradi Tamás