Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-08-22 / 32. szám
— HALADÁS— LEVÉL HERCZEG FERENCHEZ írta: Rónai Mihály András Kegyelmet Uram, hadd szólítom önt még így, megadván önnek — ha már valamikor felékesítették vagy megcsúfolták vele — a titulust, amit különben senki miniszterviselt egykori pormentumnak meg nem adnék. Excellenciád azonban, az író, akár meg is kívánhatná ezt az ezúttal őszinte tiszteletnél egyebet nem jelentő megszólítást ifjabb, sőt unokányi írótársától, aki — ha ez a kényelmes megoldás keze ügyébe nem esnék — bizony méltán zavarba jönne a problémától: miként is szólítsa Herczeg Ferencet, a nyolcvanhárom éves egykori koszorúst, a magyar írók nesztorát. Főszerkesztő úr, képviselő úr, avagy mélyen tisztelt Mester — hívságos vagy valóságos titulusainak bármelyikén ha szólítanám, egyik sem volna valami tiszteletlen ingerkedés látszatának vagy némi óhatatlan segélyezettségnek hívva. Megmaradok hát, Kegyelmes Iram, amaz elsőosztályú érdemkeresztesség, illetve titkos tanácsosság Herczeg Ferencének excellenciás címe mellett, amelynek dekórumáig — néha talmi dekórumig — az ön hivatalos koszorúsi elődjének, Jókai Mór udvari, tanácsos úr őméltóságának, a valódi rangja szerint álom-rádzsának és költőkalifának felvinnie csupán ama differencia miatt nem sikerült, amely a ferencjózsefi Magyarország rezervált rangosságában és a horthymiklósi Magyarország parvenü csillogásában két világot — egy talmi aranyból és egy valódi pakfonból valót — választott el egymástól. S különben is meg kell adnom Excellenciádnak ezt a titulust, mert hisz' a Franci® Forradalom fenségesen szeleburdi tani-euroffejai óta, kiknek elvi hevülete nem átallotta XVI Lajost Capet polgártársnak titulálni, immár nem igen akad oly elvetemült republikánus, kinek történelmi tapintata és kegyeletes udvariassága egy egy bukott fejedelemtől a Votre Majesté-t megtagadná. Márpedig Excellenciá, akinek tökéletes visszavonultságára, „hűvös elkárhozottságára" a jubiláns Heltai Jenő lovagiasság®hívta fel itt, a Haladásban s e levélhez is impulzust adva, a figyelmet — fejedelemnek kétségkívül fejedelem volt, írófejedelem. E rangjának tagadhatatlanul megvolt az az eredendő hibája, hogy kapui nem attól az egyedül illetékes jogforrástól kapta, mely — nem lévén egyéb, mint maga a tévelygő, de isten szavú Publikum — e homéroszi koszorút egy zúgva tapsoló s írójának megbűvölten lábaihoz települt ország tarka lármája közt egykor Jókai Mórnak s máig utóljára Bródy Sándornak illesztő rendellen fürta fejére. Korántsem mondom, hogy csupán az ily siker igazol, hisz' az ilyesmi kiszámíthatatlan , lehet igaztalan is. Annyi azonban bizonyos, hogy az Excellenciád írófejedelemmé avatása nem volt ily homéroszi — a szó teljes fenségében: agorai, vulgo kávéházi — díszletezésű; az ilyesminek imént említett tarka lármája különben sem illett volna az Excellenciád engedelmes szálú, simára fésült, szőke feje köré, mely kávéházban egyébként sem volt soha látható. Kávéházban nem — legfeljebb a mágnáskaszinóban s a dzsentrikaszinóban: gyüldésben ama külön ritusú, exkluzív kasztnak, mely azt a mandarin szívósságú uralkodóosztályt s azt a maga képére teremtett hivatalos Magyarországot jelentette, amely Excellenciádban írót is teremtett a maga képére: írót, akit aztán — illetéktelenül, ám hatékonyan — ő tett meg írófejedelemmé, hivatalos poéta laureatusévá. Ne gondolja, Kegyelmes Uram, hogy itt most annak a Bródy Sándornak, sőt Szabó Dezsőnek zseniális vitriolosságával, aki önről egy-egy kegyetlen, de sokrészt hű és remekbe készült portrét festett, ön iránt és az ő emlékük iránt egyaránt tiszteletlenül versenyre kívánnék kelni. Ezúttal csupán arra a mértéktelen módra szeretnék rámutatni, ahogy ez az illetéktelenül adományozott írófejedelemség és hivatalos koszorússág az ön valódi írói rangját és értékelését megkárosította. Hogy egyebet ne mondjak: jól emlékszem még boldogult irodalomtanáromra, aki első gimnazista koromban — Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula, Szomory Dezső, Molnár Ferenc, Szabó Dezső, Heltai Jenő , annyi más, holt és ma is élő jelesünk életében! — ellenmondást nem tűrő hangon jelentette ki az osztály előtt, hogy „Herczeg Ferenc a legnagyobb élő magyar író". Az idegenkedéstől, amit e sommás — és már diákfejjel is rövid pár év alatt lekontrollálható — ítélkezés bennem Excellenciád írói műve iránt óhatatlanul felkeltett, sőt kihívott, mily fölöslegesen hosszú útba s időbe tellett, míg eljutottam ama hálás felismerésig, melyet Heltai Jenő most úgy formuláz meg, hogy „mégis csak Herczeg Ferenc írta a Bizáncot és a Pogámyok&V' És hát — a perspektíva! Negyven-ötven esztendeje, a pályakezdő, majd a nekilendítő években Excellenciád neve a Singer és Wolfnercég kiadói reklámjain a Bródy Sándor és a Gárdonyi Géza neve mellett szerepelt. A millennium utáni ország három írósztárja közül ma Excellenciádat tisztelhetjük csak örvendezve közöttünk: az elröppent halhatatlanoknak kémtelen néz utána. Nem az írófejedelem, hanem a méltán nagynevű, valóban kiváló magyar író. S ha nem is párhuzamot elbíró nagyságnak és jelentőségnek, de időnek és kornak ugyanazzal a tiszteletre, sőt bámulatra készlő páthorzával, ahogy most egy másik nagy irodalomnak nesztora, a századik éve felé elindult Bernard Shaw tekinthet irodalmi kortársai — gondoljuk csak meg! —, egy-egy Oscar Wilde és Rudyard Kipling után. Nos hát: Excellenciád volt — bár mutatis mutandit, de mint hivatalos koszorús kétségtelenül — a magyar Kipling. S most, egy pillanatra nem feledve, csak kijátszva bennünk az éber politikai, illetve morális kritikát: ha Kiplingnek, az ettől még nagy írónak lehetett ideálja Viktória királynő és a brit imperializmus, hát Herczeg Ferencnek, az ettől még igen jeles írónak lehetett ideálja Tisza István és a Horthy-nacionalizmus. Nem ettől lett írói kiválósággá, mint ahogy Kipling sem ettől, hanem ennek ellenére. A bökkenő csak az, hogy a magyar irodalomban Herczeg Ferenc volt, Excellenciád volt az egyetlen talentum, akinek ilyenek voltak az ideáljai. Ha az angol nacionalizmus, sőt akár csak konzervatizmus a Shaw és a Wells egykorú forradalmisága ellenében rá akart mutatni valakire, hát volt egy Kiplingje, volt egy Chestertonje s még egynéhány jelese, akire rámutathatott — mint ahogy a Zola, majd az Anatole Frances a Romain Rolland csendháborítójával szemben volt egy Bourget-je, Maurras a Péguy-je a franciának is. Minálunk — a Bródy Sándor rebelliójával, majd a nagy Nyugat-nemzedék, az Ady Endréék forradalmával és remekíró-csapatával szemben — a tiszaistváni szellemi status quo maradisága, majd az ellenforradalom akadémizmusa ugyan kire mutathatott? Pekár Gyulára talán? Herczeg Ferenc volt, Excellensiád volt az egyetlen valódi, sőt jelentős írói talentum, akit egy veszendő uralmi rendszer s egy belőle lelkedzett, elvirágzott irodalmi ízlés maga elé s a nemzeti szellem friss erőinek elébe tarthatott — innen, ebből a legelsősorban Excellenciádra nézve ártalmas helyzeti energiájából származott mindamaz irodalmon kívüli szempont, mely írói értékeléssél meghamisította s jelentőségét nemzedékek szemében deformálta. Ám ha az írófejedelemség, a hivatalos poéta laureatusság el is foszlott — megbukni nem Herczeg Ferenc bukott meg, hanem az a Magyarország, melynek képére teremtett srófi volt; » ha túléli, hát ama vonásaiban éli túl, melyek egyúttal a Művészet örökebb arcán is felismerhetők, összeroskadván — immár másodszor és örökre — az uralkodóosztály, mely Herczeg Ferenc bálványszobra alá saját érdekének ösztönéből s az író érdekének (ha nem is akaratának) ellenére talpazatul tolakodott, a szobor nem tört össze, hanem végre emberközelbe került s arányai nemesebben, méretei immár helyesen érvényesülnek. Excellenciád figyelemreméltó ízlése vagy esetleg csupán régivágású úriságának kaszinói tréningje, de lehet, hogy pátriárkái korának méltósága és írói erkölcse ugyanekkor azonban egy olyan magatartás meglepő és ritka látványával szolgál, amelyet a jubiláns író és kortárs, Heltai Jenő helyesen vett észre és érdeme szerint méltányolt. A tökéletes visszavonultságra gondolok, az abszolút passzivitásra, melylyel a kiformálódó új országgal szemben s az ebben megnyilatkozó eszményi hűségre, mellyel eszerint régi ideáljai iránt viseltetik. Talán , úgy, ahogy egykor poltikai és emberi példaképe, Tisza István a forradalom idején a Hermina-úti Róheim-villában — talán úgy várja már másfél esztendeje Excellenciád is künn, a hűvösvölgyi házában (ha, amint remélem, megvan még) az új időknek bosszúálló fiait, hitében megátalkodva, de egyenes derékkal: „Ennek így kellett lennie". Nem, Kegyelmes Uram, erről persze SzÓ sincs és nem is lehet — ám éppen ritkasága, éppen hazai szokatlansága révén rendkívüli és figyelemreméltó, sőt tiszteletreméltó e látvány. Éppen, mert — eltérően mindattól, ami more patria ma fokozottan szokásos — pontosan azzal a magatartással szolgál, amely öntől elvárható volt. Nem vállalt közéleti szerepet, nem bocsátotta rendelkezésére dekoratív személyét sem most, sem kivált tavaly demokráciánk mindent megbocsátó kezdeti sznobizmusának és taktikus hajlamának, nem írt vezércikket Magyarország új (s szerintünk egyedül helyes) külpolitikai orientációja mellett, nem elnökölt célirányos gyűléseken s nem kínálkozott fel demonstratív külföldi missziókra. Mindig konzervatív volt, sőt nacionalista és feudális, nem volt titok a származása sem — miért állt volna hát ki most, mint friss sütetű, sőt „szíve mélyén" már „régtől fogva" szocialista, sőt kommunista vagy esetleg független kisgazda, illetőleg parasztpárti és németfaló? Komoly akadálya — különösnek hangzik, de való — e lehetőségek legtöbbjének nem lett volna. Excellenciád azonban megérezte és megőrizte szerepének és figurájának történelmi lezártságát, egységes és végleges kompozícióját, egy kilencedik évtizedében járó élet érinthetetlen egyvonalúságát, filmjének visszaforgathatatlanságát, melynek öszszegabalyítására, retrospektív megrontására sem morális érzéke, sem művészi ösztöne nem vállalkozott Soha nem ígért mást, mint amivel szolgált — s ha úgy fordul, hogy így kell, hát Igty szolgálom vele. Ó, Kegyelmes Uram! túl a „nemes ellenfélnek" s a végre legyűrt régi Magyarország great old mnji-jének járó obligát lovagiaskodáson és chevaleresque tisztelgésen: az eszményekhez való hűségnek, az íme, akár hamis eszményekhez való hűségnek is, magának a férfias tempónak látványa — ha tudná, mely keserű irigységgel tölt el, hogy megindít és felkavar e korban és e honban, hol ily hűségű hívekre szert tenniök igaz eszményeknek oly fájdalmasan korlátolt létszámban sikerült ! Excellenciád sohasem mondta, hogy szocialista vagy más egyéb baloldali szerzet — miért is mondott volna ma mást? Én azonban láttam Excellenciádnál jóval fiatalabb, de szintén igen kiváló magyar, sőt — ha úgy tetszik — „fajmagyar" írókat, kik a legdeklaráltabb baloldaliságot paraszti ősök kínlódásából, Petőfi Sándor példájából, majd párizsi népgyűléseken tanulták és remekművekben dokumentálták, akik forradalmi vértanuknak, Sallainak és Fürstnek kivégzése ellen táviratilag tiltakoztak, hogy aztán eszméik és hazájuk legmélyebb szerencsétlensége, költőtársaik válogatott kínhalála a paraszti véreik vágóhídrahurcolása idején holdvilágos szonettekből és műveltül nyegle csevegésekből szerkesztettek légyen előkelő irodalmi revüt, majd — felvirradván a szabadság — a kacér hallgatásuk aszszisztenciájával hamvába holt ország üszkös poraiból elsőül megélemedvén, egyszerre recsegve és dózsagyörgyi pretenziókkal olvadjon ki befagyott torkukból s olykor a legmeglepőbb irányban, mindaz a hang, amit eszményeik és történelmünk legszörnyűbb gyalázata előcsalni öt éven át nem tudott. Nem folytatom, noha a fájdalom folytathatnám napestig, s minek is szégyenkeztem épp Excellenciád, épp Herczeg Ferenc előtt: a példa, fáj s a legjobban — megvallom — ez a példa fáj. Ha Excellenciád végrn megenged egy vallomást, az utóbbi évek minden intellektuális élménye (a spanyol szabadságharctól hazám legújabb történetén keresztül Az írástudók árulása című francia remekmű reám cs írt fordítási munkájáig) s minden, még ezeknél is jóval súlyosabb lelki és testi élménye, mindaz, ami egyrészt bennem, másrészt velem lejátszódott s elmém eltöltötte, testem megtörte, szivem szakasztotta — mindez összefogott, hogy belőlem hátralévő, papírforma szerint még tiámot éveimre mániákust faragjon: az egyértelmű eéberség, a félretehetetlen írói magatartás, a bibliai etikával, a szocializmussal , a maga különb valójával összhangzatos magyarság vakon moralista mániákusát. Nem baj, ha ezt izgágaságnak vagy bármi másnak veszik; ha veszik, penitenciának veszem — hosszú évek kemény lelkigyakorlatai vérteztek reá. S ha tavaly, a felszabadulás idején szemébe is nevettem volna annak, aki megjövendöli — most igaz tisztelettel és őszinte hálával nyugtázom, hogy személyi ízlés és kivált írói erkölcs dolgában a legszebb, leginstruktívabb látvánnyal (ha negatív előjellel is) az eltelt másfél év alatt s ebben a hazában számomra Herczeg Ferenc szolgált. KILENC KOFFER ÍRTA: ZSOLT BÉLA »I S a kutyákat sem hajtották el — ezek vonítva mindjárt kirohantak az utcára, de a gépfegyver őket is lekaszálta. Lehet, hogy egy-kettő bemenekült sebeivel az erdőbe, de a legtöbb a pernyében feküdt gazdájával, a megszenesedett ruszkival együtt. S csak amikor már a gépfegyverek elnémultak, akkor tudtuk meg, hogy tulajdonképpen mi lesz a dolgunk. Azért kaptuk az ásókat, hogy eltemessük az ötszázhuszonhét falubeli halottat. Amikor elindultunk, hogy megássuk a sírt, nem voltunk olyan strammok és graciózusak, mint a Todt-emberek — az Obergefreiter szidott is bennünket, hogy a hátunkra vetett ásók nincsenek egy vonalban és nem lépünk ki elég keményen. A falu másik végén, elismerem, hogy az erdőszél legfestőibb pontján, vitathatatlan ízléssel és érzékkel, az Obergefreiter kijelölte a tömegsírt Berlinben ugyanúgy, mint Budapesten, a honvédelmi minisztériumban külön osztály gondoskodik arról, hogy a temetők a fronton elhelyezésükkel és architektúrájukkal is kifejezzék a kegyelet esztétikáját. Sokat adnak rá, hogy a temető szép helyen legyen és ne rontson a tájkép hatásán. Hitler tájképfestő volt, ezt nem szabad elfelejteni. Szóval, háromoldalt egyenesderekú ezüstfenyők álltak sorfalat, és ami a részletes utasításokat illeti, nekem az Obergefreiter nem mondott semmi újat: háromnegyed évig dolgoztam a szakmában, öreg sírásó vagyok, s azt is tudtán, hogy a német és magyar sírásó-szabályzatot gleichschatolták: a tömegsírt egy méter kilencven centiméterre kell ásni s a hullák között huszonöt centi távolságot hagyni. S azt is tudom, hogy sírt ásni azért is rossz „meló" s kellemetlen kényszermunka, mert a keretlegény vagy az SS-ember a sír széléről állandóan figyeli, hogy megvan-e a hullák között a huszonöt centiméter távolság s hogy párhuzamosan fekteted-e őket? Ha az egyik kicsit elhajlik, a katona belerúg a sírásóba — ami azért veszélyes, mert a sírásó feje egyvonalban van a katona bilgericsizmájával. A többiek kontárok és kezdők, de én mindezt tudtam, mert mondom, a két hadsereg ebben a kérdésben azonos elveket követett. Csak azt nem tudtam, hogy mi lesz a kutyákkal, a kutyahulla még nem fordult elő a praxisomban. Szakmai fontoskodás volt, hogy megkérdeztem az Oberge-szeilértől: — Alázattal kérem: mi történjék a kutyákkal? — Ez a disznó zsidó még összetemetné a kutyákat az emberekkel! — förmedt rám felháborodva s bálnabőrből készült korbácsával végighúzott rajtam. Egész éjjel ástuk a sírt. Tüneményes éjszaka volt. A holdfényben az ezüstfenyők, fehér derekukkal, Parsifal csodaparkjára emlékeztettek. Messziről dörmögtek az ágyúk s a közelben, jobbra-balra, elől-hátul, pukkantak az aknák. A partizánok is dolgoztak. Ezt a falut is azért irtották ki a németek, mert a szélén a partizánok felrobbantották a vasúti síneket. .Biztos, hogy ma éjjel is fel fogják robbantani a síneket, vagy előttünk vagy mögöttünk s megint újabb falvaknak szakad magvuk, s új tömegsírok helyét jelölik ki a berlini esztéták a táj legkiesebb pontján. S a temetetlen kutyákat majd felfalja a temérdek orosz varjú s széttépik a keselyűcsűrű rétisasok. S az életben maradt kutyák visszaadalognak az erdőből az üres falu hűlt helyére s hátsólábukra ülve, az ég felé fordított pofával, üvöltve siratják fajtájuk halottjait a holdfényben. Éhesek ezek a dögök, hiszen gazdájuknak is alig jutott ennivaló két év óta, amióta a szolgaság tart — de a kutya mégsem eszik kutyát. 20. Mondom, kedves Friedlander barátom, odakint alaposan kitanultam a sírásást. 1942 november 12-én este nyolc órakor még tejpárás, langyos ősz volt, de éjfél előtt leesett a hó, a hóval megjött a huszonhétfokos hideg, s márciusig sem a hó nem tűnt el, sem a hőmérő nem ment le húsz fok alá. Hajnalban a szolgálatvezető őrmester harmadmagammal kiemelt a sorból — egy sebészorvossal és egy házalóval —, mert a hősök temetője pótsírásokat kért a századtól: a két régi, zsidó sírásó már nem bírta a munkát. Az utolsó napokban már ködös volt az idő, s megszaporodtak az aknahalottak. Megjött a kiütéses tífuszjárvány is, egymásután hozták be a gyanúsakat a környékbeli támaszpontokról, negyvenkétfokos lázzal, megállíthatatlan hasmenéssel, s a tetűcsípés nyomával és kiütéssel a hasukon Az aknahalál azért volt gyakoribb, mert már a ködben nehezebb észrevenni, hogy hol lazább a föld s hova helyezték vissza a kivágott gyepkockákat a ravasz partizánok az akna fölé. Jó időben, még úgy amennyire felismerte az aknakutató a gyanús jeleket, vagy inkább ösztönösen érezte meg, hogy a közelben veszély fenyegeti, de a ködesőben, a páralecsapódástól kavart sárban teljesen elmosódtak a nyomok, s most a hó minden tájékozódást lehetetlenné tesz, s az ólmos, szürke égtől és a vigasztalan, fehér steppétől az idegek érzékenysége is eltompult, már nem reagál a közeli bajra. S mert az aknakutatók nem tudták felszedni az aknát, ezért léptek többen aknára s a ködben és a hóban a sofőrök is lépten-nyomott ráhajtottak. A tífuszjárvány pedig azért nőtt meg, mert az emberek, mióta megjött a nagy hideg, alig mosdottak és a fehérneműjüket sem mosták. Tele voltak tetűvel — mi is, Friedlander barátom —, sőt mi zsidók elsősorban, mert bennünket hajnaltól késő estig hajszoltak és még otthon, a kerületben éjjel is folyton maceráltak s nem hagytak időt a tisztál- kodásra. És lelkierőnk sem volt hozzá — annyira elcsigáztak bennünket, s a csalódás is, hogy nem küldenek értünk és egy szál nyári ruhában itthagytak a télben — nem szólva arról, hogy már amikor Kievben kivagoníroztak bennünket, a kémet hárító tisztek és bakák formálisan kiraboltak bennünket, váltás fehérneműnk is alig maradt. Persze az első tífuszos is közülünk került ki Szeredinsz Budán, a brjanszki erdő egyik központjában, amely négy és fél hónapig volt a magyar partizánvadászok főparancsnokságának székhelye. Itt dolgoztunk mi is s itt ástam én a sírt, Friedlander barátom. Jött a hír az első zsidó tífuszosról és a katonák közt már terjedt is a vérvád, hogy mi csináljuk a tifuszt, tudatosan, hogy a magyar hadsereget gyengítsük. Az első tifuszos halott is zsidó volt a helyőrségben a a hadosztályparancsnokság nem engedte meg, hogy a zsidót is hősök temetőjébe temessék A város végén, túl a patakon kellett az ukrán temetőbe elkaparnunk szorgalmi feladatként hajnali fél négykor, félórával a hivatalos ébresztő előtt. A városbeli ukránok eddig nem nagyon szívleltek bennünket, a németek mégis csak visszahoztak nekik valamit a szovjettől majdnem kiirtott cári antiszemitizmusból. De a magyar parancsnokság raffinált propagandaérzékkel összehozott bennünket, ukránokat és zsidókat. Hogy most sírjaink egy temetőben voltak, az ukránok ettől is ráeszméltek, hogy nemcsak a temetőnk közös, de az ellenségünk is. Lelkileg itt kezdődött cinkosságunk s négy hónap alatt, amíg Szeredina Budán vol lünk, emberi szolidaritás és politikai szövetség lett belőle. A hősök temetőjét még a németek kezdték építeni a berlini hadügyminisztérium tervei szerint. A németek a város főterét vették el temetőnek, ahol a középületek, a színház, a legnagyobb templom és az áruházak voltak és ahol a fiatalság korzózott. A város minden fontosabb utcája ebbe a főtérbe futott és most valamennyi zsákutca lett, mert beleütközött a hősök temetőjének nyírfakerítésébe. A németek azzal, hogy a Fő téren csinálták meg a temetőt, nemcsak bőszíteni akarták az oroszokat, de tudatosan dekomponálni a várost, hogy a forgalom és a közlekedés megváltoztatásával is állandóan éreztessék jelenlétüket. Másrészt, a temető afféle Geszterkalap is volt — az egyforma fakeresztkre német szabály szerint ráhelyezték a hősi halott acélsisakját . Neki orosz arra járt, annak kalapot kellett emelni