Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-08-22 / 32. szám

— HALADÁS— LEVÉL HERCZEG FERENCHEZ írta: Rónai Mihály András Kegyelmet Uram, hadd szólítom önt még így, megadván önnek — ha már valamikor felékesítették vagy megcsú­folták vele — a titulust, amit külön­ben senki miniszterviselt egykori por­mentumnak meg nem adnék. Excellen­ciád azonban, az író, akár meg is kí­vánhatná ezt az ezúttal őszinte tiszte­letnél egyebet nem jelentő megszólí­tást ifjabb, sőt unokányi írótársától, aki — ha ez a kényelmes megoldás keze ügyébe nem esnék — bizony méltán zavarba jönne a problémától: miként is szólítsa Herczeg Ferencet, a nyolcvanhárom éves egykori koszo­rúst, a magyar írók nesztorát. Főszer­kesztő úr, képviselő úr, avagy mélyen tisztelt Mester — hívságos vagy való­ságos titulusainak bármelyikén ha szó­lítanám, egyik sem volna valami tisz­teletlen ingerkedés látszatának vagy némi óhatatlan segélyezettségnek hí­vva. Megmaradok hát, Kegyelmes Iram, amaz elsőosztályú érdem­keresz­tesség, illetve titkos tanácsosság Her­czeg Ferencének excellenciás címe mellett, amelynek dekórumáig — néha talmi dekórumig — az ön hi­vatalos koszorúsi elődjének, Jókai Mór udvari, tanácsos úr őméltóságá­nak, a valódi rangja szerint álom-rád­zsának és költőkalifának felvinnie csupán ama differencia miatt nem si­került, amely a ferencjózsefi Magyar­ország rezervált rangosságában és a horthymiklósi Magyarország parvenü csillogásában két világot — egy talmi aranyból és egy valódi pakfonból valót — választott el egymástól. S kü­lönben is meg kell adnom Excellen­ciádnak ezt a titulust, mert hisz'­­ a Franci® Forradalom fenségesen szele­burdi tani-euroffe­jai óta, kiknek elvi hevülete nem átallotta XVI Lajost Capet polgártársnak titulálni, immár nem igen akad oly elvetemült republi­kánus, kinek történelmi tapintata és kegyeletes udvariassága egy­ egy bu­kott fejedelemtől a Votre Majesté-t megtagadná. Márpedig Excellenciá, akinek tö­kéletes visszavonultságára, „hűvös el­kárhozottságára" a jubiláns Heltai Jenő lovagiasság®­­hívta fel itt, a Haladásban s e levélhez is impulzust adva, a figyelmet — fejedelemnek két­ségkívül fejedelem volt, írófejedelem. E rangjának tagadhatatlanul megvolt az az eredendő hibája, hogy kapui nem attól az egyedül illetékes jogfor­rástól kapta, mely — nem lévén egyéb, mint maga a tévelygő, de isten szavú Publikum — e homéroszi koszorút egy zúgva tapsoló s író­jának meg­bűvölten lábaihoz települt ország tarka lármája közt egykor Jókai Mór­nak s máig utóljára Bródy Sándor­nak illesztő rendellen fürta fejére. Korántsem mondom, hogy csupán az ily siker igazol, hisz' az ilyesmi ki­számíthatatlan , lehet igaztalan is. Annyi azonban bizonyos, hogy az Excellenciád írófejedelemmé avatása­­ nem volt ily homéroszi — a szó teljes fenségében: agorai, vulgo kávéházi — díszletezésű; az ilyesminek imént em­lített tarka lármája különben sem il­lett volna az Excellenciád engedelmes szálú, simára fésült, szőke feje köré, mely kávéházban egyébként sem volt soha látható. Kávéházban nem — leg­feljebb a mágnáskaszinóban s a dzsentrikaszinóban: gyüldésben ama külön ritusú, exkluzív kasztnak, mely azt a mandarin­ szívósságú ural­kodóosztályt s azt a maga képére te­remtett hivatalos Magyarországot je­lentette, amely Excellenciádban írót is teremtett a maga képére: írót, akit aztán — illetéktelenül, ám hatékonyan — ő tett meg írófejedelemmé, hivata­los poéta laureatusévá. Ne gondolja, Kegyelmes Uram, hogy itt most annak a Bródy Sándornak, sőt Szabó Dezső­nek zseniális vitriolosságával, aki ön­ről egy-egy kegyetlen, de sokrészt hű és remekbe készült portrét festett, ön iránt és az ő emlékük iránt egyaránt tiszteletlenül versenyre kívánnék kelni. Ezúttal csupán arra a mértéktelen módra szeretnék rámutatni, ahogy ez az illetéktelenül adományozott írófeje­delemség és hivatalos koszorússág az ön valódi írói rangját és értékelését megkárosította. Hogy egyebet ne mondjak: jól emlékszem még boldo­gult irodalomtanáromra, aki első gim­nazista koromban — Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Ka­rinthy Frigyes, Krúdy Gyula, Szomory Dezső, Molnár Ferenc, Szabó Dezső, Heltai Jenő , annyi más, holt és ma is élő jelesünk életében! — ellenmon­dást nem tűrő hangon jelentette ki az osztály előtt, hogy „Herczeg Ferenc a legnagyobb élő magyar író". Az ide­genkedéstől, amit e sommás — és már diákfejjel is rövid pár év alatt lekontrollálható — ítélkezés bennem Excellenciád írói műve iránt óhatatla­nul felkeltett, sőt kihívott, mily fölös­legesen hosszú útba s időbe tellett, míg eljutottam ama hálás felismerésig, melyet Heltai Jenő most úgy formuláz meg, hogy „mégis csak Herczeg Fe­renc írta a Bizáncot és a Pogámyok&V'­ És hát — a perspektíva! Negyven-ötven esztendeje, a pálya­kezdő, majd a nekilendítő években Excellenciád neve a Singer és Wolfner­cég kiadói reklámjain a Bródy Sán­dor és a Gárdonyi Géza neve mellett szerepelt. A millennium utáni ország három író­sztárja közül ma Excellen­ciádat tisztelhetjük csak örvendezve közöttünk: az elröppent halhatatlanok­nak kémtelen néz utána. Nem az írófejedelem, hanem a méltán nagy­nevű, valóban kiváló magyar író. S ha nem is párhuzamot elbíró nagyság­nak és jelentőségnek, de időnek és kornak ugyanazzal a tiszteletre, sőt bámulatra készlő páthorzával, ahogy most egy másik nagy irodalomnak nesztora, a századik éve felé elindult Bernard Shaw tekinthet irodalmi kor­társai — gondoljuk csak meg! —, egy-egy Oscar Wilde és Rudyard Kipling után. Nos hát: Excellenciád volt — bár mutatis mutandit, de mint hivatalos koszorús kétségtelenül — a magyar Kipling. S most, egy pillanatra nem feledve, csak kijátszva bennünk az éber politikai, illetve morális kritikát: ha Kiplingnek, az ettől még nagy író­nak lehetett ideálja Viktória királynő és a brit imperializmus, hát Herczeg Ferencnek, az ettől még igen jeles írónak­­ lehetett ideálja Tisza István és a Horthy-nacionalizmus. Nem ettől lett írói kiválósággá, mint ahogy Kip­ling sem ettől, hanem ennek ellenére. A bökkenő csak az, hogy a magyar irodalomban Herczeg Ferenc volt, Excellenciád volt az egyetlen talentum, akinek ilyenek voltak az ideáljai. Ha az angol nacionalizmus, sőt akár csak konzervatizmus a Shaw és a Wells egykorú forradalmisága ellenében rá akart mutatni valakire, hát volt egy Kiplingje, volt egy Chestertonje s még egynéhány jelese, akire r­ámutatha­tott — mint ahogy a Zola, majd az Anatole France­s a Romain Rolland csendháborítójával szemben volt egy Bourget-je, Maurras­ a Péguy-je a franciának is. Minálunk — a Bródy Sándor rebelliójával, majd a nagy Nyugat-nemzedék, az Ady Endréék forradalmával és remekíró-csapatával szemben — a tiszaistváni szellemi status quo maradisága, majd az ellen­forradalom akadémizmusa ugyan kire mutathatott? Pekár Gyulára talán? Herczeg Ferenc volt, Excellensiád volt az egyetlen valódi, sőt jelentős írói talentum, akit egy veszendő uralmi rendszer s egy belőle lelkedzett, elvi­rágzott irodalmi ízlés maga elé s a nemzeti szellem friss erőinek elébe tarthatott — innen, ebből a legelsősor­ban Excellenciádra nézve ártalmas helyzeti energiájából származott mind­amaz irodalmon kívüli szempont, mely írói értékeléssél meghamisította s je­lentőségét nemzedékek szemében de­formálta. Ám ha az írófejedelemség, a hivatalos poéta laureatusság el is fosz­lott — megbukni nem Herczeg Ferenc bukott meg, hanem az a Magyaror­szág, melynek képére teremtett srófi­ volt; » ha túléli, hát ama vonásaiban éli túl, melyek egyúttal a Művészet örökebb arcán is felismerhetők, össze­roskadván — immár másodszor és örökre — az uralkodóosztály, mely Herczeg Ferenc bálványszobra alá sa­ját érdekének ösztönéből s az író ér­dekének (ha nem is akaratának) elle­nére talpazatul tolakodott, a szobor nem tört össze, hanem végre ember­közelbe került s arányai nemesebben, méretei immár helyesen érvényesülnek. Excellenciád figyelemreméltó ízlése vagy esetleg csupán régivágású úrisá­gának kaszinói tréningje, de lehet, hogy pátriárkái korának méltósága és írói erkölcse ugyanekkor azonban egy olyan magatartás meglepő és ritka látványával szolgál, amelyet a jubiláns író­ és kortárs, Heltai Jenő helyesen vett észre és érdeme szerint méltá­nyolt. A tökéletes visszavonultságra gon­dolok, az abszolút passzivitásra, mely­lyel a kiformálódó új országgal szem­ben s az ebben megnyilatkozó esz­ményi hűségre, mellyel eszerint régi ideáljai iránt viseltetik. Talán , úgy, ahogy egykor poltikai és emberi pél­daképe, Tisza István a forradalom idején a Hermina-úti Róheim-villában — talán úgy várja már másfél esz­tendeje Excellenciád is künn, a hűvös­völgyi házában (ha, amint remélem, megvan még) az új időknek bosszú­álló fiait, hitében megátalkodva, de egyenes derékkal: „Ennek így kellett lennie". Nem, Kegyelmes Uram, erről persze SzÓ sincs és nem is lehet — ám éppen ritkasága, éppen hazai szokat­lansága révén rendkívüli és figyelem­reméltó, sőt tiszteletreméltó e lát­vány. Éppen, mert — eltérően mind­attól, ami more patria ma fokozottan szokásos — pontosan azzal a magatar­tással szolgál, amely öntől elvárható volt. Nem vállalt közéleti szerepet, nem bocsátotta rendelkezésére dekora­tív személyét sem most, sem kivált tavaly demokráciánk mindent meg­bocsátó kezdeti sznobizmusának és taktikus hajlamának, nem írt vezér­cikket Magyarország új (s szerintünk egyedül helyes) külpolitikai orientá­ciója mellett, nem elnökölt célirányos gyűléseken s nem kínálkozott fel de­monstratív külföldi missziókra. Min­dig konzervatív volt, sőt nacionalista és feudális, nem volt titok a szárma­zása sem — miért állt volna hát ki most, mint friss sütetű, sőt „szíve mélyén" már „régtől fogva" szo­cialista, sőt kommunista vagy esetleg független kisgazda, illetőleg paraszt­párti és németfaló? Komoly akadálya — különösnek hangzik, de való — e lehetőségek legtöbbjének nem lett volna. Excellenciád azonban meg­érezte és megőrizte szerepének és fi­gurájának történelmi lezártságát, egy­séges és végleges kompozícióját, egy kilencedik évtizedében járó élet érint­hetetlen egyvonalúságát, filmjének visszaforgathatatlanságát, melynek ösz­szegabalyítására, retrospektív meg­rontására sem morális érzéke, sem művészi ösztöne nem vállalkozott Soha nem ígért mást, mint amivel szolgált — s ha úgy fordul, hogy így kell, hát Igty szolgál­om vele. Ó, Kegyelmes Uram! túl a „nemes ellenfélnek" s a végre legyűrt régi Magyarország great old mnji-jének járó obligát lovagiaskodáson és chevale­resque tisztelgésen: az eszményekhez való hűségnek, az íme, akár hamis eszményekhez való hűségnek is, ma­gának a férfias tempónak látványa — ha tudná, mely­ keserű irigységgel tölt el, hogy­ megindít és felkavar e kor­ban és e honban, hol ily hűségű hí­vekre szert tenniök igaz eszményeknek oly fájdalmasan korlátolt létszámban sikerült ! Excellenciád sohasem mondta, hogy szocialista vagy más egyéb baloldali szerzet — miért is mondott volna ma mást? Én azonban láttam Excellen­ciádnál jóval fiatalabb, de szintén igen kiváló magyar, sőt — ha úgy tetszik — „fajmagyar" írókat, kik a legdekla­­ráltabb baloldaliságot paraszti ősök kínlódásából, Petőfi Sándor példájá­ból, majd párizsi népgyűléseken ta­nulták és remekművekben dokumen­tálták, akik forradalmi vértanuknak, Sallainak és Fürstnek kivégzése ellen táviratilag tiltakoztak, hogy aztán eszméik és hazájuk legmélyebb szeren­csétlensége, költőtársaik válogatott kín­halála a paraszti véreik vágóhídra­hurcolása idején holdvilágos szonet­tekből és műveltül nyegle csevegések­ből szerkesztettek légyen előkelő iro­­dalmi revüt, majd — felvirradván a szabadság — a kacér hallgatásuk asz­szisztenciájával hamvába holt ország üszkös poraiból elsőül megélemedvén, egyszerre recsegve és dózsagyörgyi pretenziókkal olvadjon ki befagyott torkukból s olykor a legmeglepőbb irányban, mindaz a hang, amit esz­ményeik és történelmünk legszörnyűbb gyalázata előcsalni öt éven át nem tudott. Nem folytatom, noha a fáj­dalom folytathatnám napestig, s minek is szégyenkeztem épp Excellen­ciád, épp Herczeg Ferenc előtt: a példa, fáj s a legjobban — megvallom — ez a példa fáj. Ha Excellenciád végrn­ megenged egy vallomást, az utóbbi évek minden intellektuális élménye (a spanyol szabadságharctól hazám legújabb tör­ténetén keresztül Az írástudók árulása című francia remekmű reám cs írt fordítási munkájáig) s minden, még ezeknél is jóval súlyosabb lelki és testi élménye, mindaz, ami egyrészt bennem, másré­szt velem lejátszódott s elmém eltöltötte, testem megtörte, szivem szakasztotta — mindez össze­fogott, hogy belőlem hátralévő, papír­forma szerint még tiámot éveimre mániákust faragjon: az egyértelmű eé­berség, a félretehetetlen írói maga­tartás, a bibliai etikával, a szocializ­mussal , a maga különb valójával összhangzatos magyarság vakon mora­­lista mániákusát. Nem baj, ha ezt izgágaságnak vagy bármi másnak ve­szik; ha veszik, penitenciának veszem — hosszú évek kemény lelkigyakor­­latai vérteztek reá. S ha tavaly, a fel­­szabadulás idején szemébe is nevet­tem volna annak, aki megjövendöli — most igaz tisztelettel és őszinte há­lával nyugtázom, hogy személyi ízlés és kivált írói erkölcs dolgában a leg­szebb, leginstruktívabb látvánnyal (ha negatív előjellel is) az eltelt másfél év alatt s ebben a hazában számomra Herczeg Ferenc szolgált. KILENC KOFFER ÍRTA: ZSOLT BÉLA »­I­ S a kutyákat sem hajtották el — ezek vonítva mindjárt kirohantak az utcár­a, de a gépfegyver őket is lekaszálta. Le­het, hogy egy-kettő bemenekült sebeivel az erdőbe, de a leg­több a pernyében feküdt gazdájával, a megszenesedett rusz­kival együtt. S csak amikor már a gépfegyverek elnémultak, akkor tudtuk meg, hogy tulajdonképpen mi lesz a dolgunk. Azért kaptuk az ásókat, hogy eltemessük az ötszázhuszonhét falubeli halottat. Amikor elindultunk, hogy megássuk a sírt, nem voltunk olyan stramm­ok és graciózusak, mint a Todt-emberek — az Obergefreiter szidott is bennünket, hogy a hátunkra ve­tett ásók nincsenek egy vonalban és nem lépünk ki elég keményen. A falu másik végén, elismerem, hogy az erdőszél legfestőibb pontján, vitathatatlan ízléssel és érzékkel, az Obergefreiter kijelölte a tömegsírt­ Berlinben ugyanúgy, mint Budapesten, a honvédelmi minisztériumban külön osztály gondoskodik arról, hogy a temetők a fronton elhelyezésük­kel és architektúrájukkal is kifejezzék a kegyelet esztétiká­ját. Sokat adnak rá, hogy a temető szép helyen legyen és ne rontson a tájkép hatásán. Hitler tájképfestő volt, ezt nem szabad elfelejteni. Szóval, háromoldalt egyenesderekú ezüst­fenyők álltak sorfalat, é­s ami a részletes utasításokat illeti, nekem az Obergefreiter nem mondott semmi újat: háromnegyed évig dolgoztam a szakmában, öreg sírásó va­gyok, s azt is tudtán, hogy a német és magyar sírásó-sza­bályzatot gleichschatolták: a tömegsírt egy méter kilencven centiméterre kell ásni s a hullák között huszonöt centi távolságot hagyni. S azt is tudom, hogy sírt ásni azért is rossz „meló" s kellemetlen kényszermunka, mert a keret­legény vagy az SS-ember a sír széléről állandóan figyeli, hogy megvan-e a hullák között a huszonöt centiméter távolság s hogy párhuzamosan fekteted-e őket? Ha az egyik kicsit elhajlik, a katona belerúg a sírásóba — ami azért ve­szélyes, mert a sírásó feje egyvonalban van a katona bilgeri­csizmájával. A többiek kontárok és kezdők, de én mindezt tudtam, mert mondom, a két hadsereg ebben a kérdésben azonos elveket követett. Csak azt nem tudtam, hogy mi lesz a ku­tyákkal, a kutyahulla még nem fordult elő a praxisomban. Szakmai fontoskodás volt, hogy megkérdeztem az Oberge-szeil­értől: — Alázattal kérem: mi történjék a kutyákkal? — Ez a disznó zsidó még összetemetné a kutyákat az emberekkel! — förmedt rám felháborodva s bálnabőrből készült korbácsával végighúzott rajtam. Egész éjjel ástuk a sírt. Tüneményes éjszaka volt. A holdfényben az ezüstfenyők, fehér derekukkal, Parsifal csoda­parkjára emlékeztettek. Messziről dörmögtek az ágyúk s a közelben, jobbra-balra, elől-hátul, pukkantak az aknák. A partizánok is dolgoztak. Ezt a falut is azért irtották ki a né­metek, mert a szélén a partizánok felrobbantották a vasúti síneket. .Biztos, hogy ma éjjel is fel fogják robbantani a síne­ket, vagy előttünk vagy mögöttünk s megint újabb falvaknak szakad magvuk, s új tömegsírok helyét jelölik ki a berlini esztéták a táj legkiesebb pontján. S a temetetlen kutyákat majd felfalja a temérdek orosz varjú s széttépik a keselyű­csűrű rétisasok. S az életben maradt kutyák visszaadalognak az erdőből az üres falu hűlt helyére s hátsólábukra ülve, az ég felé fordított pofával, üvöltve siratják fajtájuk halottjait a holdfényben. Éhesek ezek a dögök, hiszen gazdájuknak is alig jutott ennivaló két év óta, amióta a szolgaság tart — de a kutya mégsem eszik kutyát. 20. Mondom, kedves Friedlander barátom, odakint alaposan kitanultam a sírásást. 1942 november 12-én este nyolc óra­kor még tejpárás, langyos ősz volt, de éjfél előtt leesett a hó, a hóval megjött a huszonhétfokos hideg, s márciusig sem a hó nem tűnt el, sem a hőmérő nem ment le húsz fok alá. Hajnalban a szolgálatvezető őrmester harmadmagammal ki­emelt a sorból — egy sebészorvossal és egy házalóval —, mert a hősök temetője pótsírásokat kért a századtól: a két régi, zsidó sírásó már nem bírta a munkát. Az utolsó napokban már ködös volt az idő, s megszaporodtak az aknahalottak. Megjött a kiütéses tífuszjárvány is, egymásután hozták be a gyanúsakat a környékbeli támaszpontokról, negyvenkétfokos lázzal, megállíthatatlan hasmenéssel, s a tetűcsípés nyomá­val és kiütéssel a hasukon­ Az aknahalál azért volt gyako­ribb, mert már a ködben nehezebb észrevenni, hogy hol lazább a föld s hova helyezték vissza a kivágott gyepkocká­kat a ravasz partizánok az akna fölé. Jó időben, még úgy amennyire felismerte az aknakutató a gyanús jeleket, vagy in­kább ösztönösen érezte meg, hogy a közelben veszély fenye­geti,­­ de a ködesőben, a páralecsapódástól kavart sárban teljesen elmosódtak a nyomok, s most a hó minden tájéko­zódást lehetetlenné tesz, s az ólmos, szürke égtől és a vigasz­talan, fehér steppétől az idegek érzékenysége is eltompult,­ már nem reagál a közeli bajra. S mert az aknakutatók nem tudták felszedni az aknát, ezért léptek többen aknára s a ködben és a hóban a sofőrök is lépten-nyomott ráhajtottak. A tífuszjárvány pedig azért nőtt meg, mert az emberek, mióta megjött a nagy hideg, alig mosdottak és a fehérneműjüket sem mosták. Tele voltak tetűvel — mi is, Friedlander barátom —, sőt mi zsidók elsősorban, mert bennünket hajnaltól késő estig hajszoltak és még otthon, a kerü­letben éjjel is folyton maceráltak s nem hagytak időt a tisztál-­ kodásra. És lelkierőnk sem volt hozzá — annyira elcsigáztak bennünket, s a csalódás is, hogy nem küldenek értünk és egy­ szál nyári ruhában itthagytak a télben — nem szólva arról, hogy már amikor Kievben kivagoníroztak bennünket, a kém­et hárító tisztek és bakák formálisan kiraboltak bennünket, váltás fehérneműnk is alig maradt. Persze az első tífuszos is közülünk került ki Szeredinsz Budán, a brjanszki erdő egyik központjában, amely négy és fél hónapig volt a magyar partizánvadászok főparancsnoksá­gának székhelye. Itt dolgoztunk mi is s itt ástam én a sírt, Friedlander barátom. Jött a hír az első zsidó tífuszosról és a katonák közt már terjedt is a vérvád, hogy mi csináljuk a tifuszt, tudatosan, hogy a magyar hadsereget gyengítsük. Az első tifuszos halott is zsidó volt a helyőrségben a a had­osztályparancsnokság nem engedte meg, hogy a zsidót is hősök temetőjébe temessék­ A város végén, túl a patakon kellett az ukrán temetőbe elkaparnunk szorgalmi feladat­ként hajnali fél négykor, félórával a hivatalos ébresztő előtt. A városbeli ukránok eddig nem nagyon szívleltek bennünket, a németek mégis csak visszahoztak nekik valamit a szovjettől majdnem kiirtott cári antiszemitizmusból. De a magyar pa­rancsnokság raffinált propagandaérzékkel összehozott bennün­ket, ukránokat és zsidókat. Hogy most sírjaink egy temetőben voltak, az ukránok ettől is ráeszméltek, hogy nemcsak a te­metőnk közös, de az ellenségünk is. Lelkileg itt kezdődött cinkosságunk s négy hónap alatt, amíg Szeredina Budán vol­­ lünk, emberi szolidaritás és politikai szövetség lett belőle. A hősök temetőjét még a németek kezdték építeni a berlini hadügyminisztérium tervei szerint. A németek a város főterét vették el temetőnek, ahol a középületek, a színház, a legnagyobb templom és az áruházak voltak és ahol a fiatalság korzózott. A város minden fontosabb utcája ebbe a főtérbe futott és most valamennyi zsákutca lett, mert bele­ütközött a hősök temetőjének nyírfakerítésébe. A németek azzal, hogy a Fő­ téren csinálták meg a temetőt, nemcsak bőszíteni akarták az oroszokat, de tudatosan dekomponálni a várost, hogy a forgalom és a közlekedés megváltoztatásával is állan­dóan éreztessék jelenlétüket. Másrészt, a temető afféle Geszter­kalap is volt — az egyforma fakeresztkre német szabály szerint ráhelyezték a hősi halott acélsisakját . N­eki orosz arra járt, annak kalapot kellett emelni

Next