Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-07-11 / 26. szám

A B-lista írta: Márkus László Kértförvet tűzöttem ki arra vonat­kozólag, hogy ki vagyok, mi vagyok, nera vagyok-e olyan, akit B-listára érettnek kell minősíteni? Ez a B-lis­tás kérdőív egyik rovatában azt kér­dezi, hogy aszongya: milyen érdeme­ket tud felsorolni a demokrácia szol­gálatában? Egy másik pedig ezt: hol fejtett ki aktív ellenállást? Nem szó­szerint így, de ez ez értelme a két kérdésnek. Tehát soroljam fel érde­meimet? Énem, hogy elpirulok, de kérem a lássan, hogy lehet ilyet kér­dezni? Én dicsérjem itt magamat? Beírom szemérmesen: ezt nem én va­gyok hivatott megállapítani. Minden­esetre igyekeztem. És az ellenállás? Hol is követtem el hőstetteimet? Eny­nyit tudok beírni: egész napi mun­kám csupa sorozatos apró ellen­állás­ból adódott össze. Mikor aztán bead­tam a kédőívet, akkor eszméltem rá, hogy megint bolondot csináltam, megint kárbaveszett egy kitűnő alka­lom, elszalasztottam tehetségtelenül. Ilyen kérdőívet írtak pár százezren és aligha tévedek, ha feltételezem, hogy a világ legvadabb vadnyugatán nem történtek olyan dermesztő kalandok, mint amilyeneket ebből a kérdőív­fradatomból ki lehet majd olvasni. Valamirevaló ember igazán nem megy a szomszédba egypár deka érdemért és akad egy-két jól kidolgozott hősi ellentállás is minden rendes háztar­tásban. Csak megfelelő világításba kell állítani a dolgokat és tüstént kira­gyog az igazság. Most hát itt az in­gyen alkalom a ragyog­tatásra, nem valószínű, hogy sokan lennének, akik ilyen gyámoltalanul elengedték a ke­zük ügyéből. Hányan nem kaptak még méltó ellenértéket érdemeikért, bár tagad­hatatlan, hogy bőven látunk tündö­kölni érdemeket vezető pozíciókban most is. Hányan nyelik még a keserű éhkoppot, száműzötten, vagy éppen csak morzsalesi Lázárjai a dús lako­máknak. Hiába súgtak egymás fülébe vakmerő terveket eltorlaszolt bunke­rekben, míg kint a bombák raké­táztak és hányan fenyegették hősie­sen ököllel, mely zsebükben szorult és feszült testre, hányan fenyegették Szálasit, sőt Hitlert is, akik még min­dig hiába várják, hogy benyújthassák számlájukat! És akik halált megvető bátorsággal hagyták el őrhelyüket és rohantak ki fedezékükből, mikor hívó szavát hal­latta a szabadság, hogy elfoglalhassák it pozíciókat a méltatlanok elől. Há­nyan mentették meg a demokráciát és a reakciót, hányan kaszabolták volna le, ha nem lettek volna éppen mással elfoglalva, hányan mentették át magukat költséget és fáradtságot nem kímélve, hogy a szabadság te­vékeny erőben találja őket, hányan énekelték delíriumos lelkesedéssel, hogy mindnyájatoknak el lett menni! És hányan nem vallhatták még be ezek köz­is érdemeiket, hányat foly­togatott mostanig a tehetetlen sze­rénység, hány hőstett kallódott eddig ismeretlenül és mennyi ellentállás prosperitásának állta ed­dig útját az irigy konkurrencia. Ha ez most mind szóhoz jut a B-listás kérdőíveken, úgy megharsan a silány blanketta, akkorát szól a pa­piros, olyan érdemek és tettek izzít­ják fel a fakó betűket, hogy halk zs­zegésnek hajlik a homéroszi hősök pajzsdöngetése és minden Wild VVes­tek, minden Tom Mixe leteszi a lasz­szót és B-listára kéredzkedik szé­gyenkezve. Akkor majd megnyugod­hatunk, hogy nincsen itt semmi baj; a már hitelesített érdemen és ellenál­láson kívül is van itt még annyi, hogy ezek bizonyára tévestől kiirtot­ták azt a maradék reakciót, ami amazoknak a figyelmét esetleg elke­rülte. A finis egyre izgalmasabb. Vájjon melyikünk ér be hamarabb a célba, én, vagy az infláció? Öldöklő ver­seny,­­ ha jól meggondolom, nem éppen kilátásos rám nézve. Marathoni futó vagyok, de ellenfelem biciklin vágtat, majd pláne motorkerékpárra kap, én viszont gyalog futok és nem is egyenes pályán, mint ő, hanem nagy" kanyarokba kell kitérnem, min­denféle elágazásokba, ahol agyafúrt kelepcék, farkasvermek és nyaktörő akadályok csökkentik esélyeimet. Min­den fordulónál csupa új figura. Most például szerdán fölvettem félheti fize­tésemet, amikor is meglepő és titok­zatos tarka cédulákat kaptam kézhez. Pénztárjegyek, magyarázta egy szak­értő. Ezekért majd valahol kapok sima pengőt, a sima pengőt beváltom ad­á a pengőre, ezt pedig effektív burgo­nyára és ha készen vagyok ezzel, fut­hatok tovább. Olyanféle ez, mint a pillangó átváltozásai: előbb hernyó, abból lesz a báb és végre a bábból kibúvik készen a szép adópillangó. Tehát hol váltom be a pénztárjegyet? Ő mindenütt, felelték az illetékesek. Csakugyan nem telt bele másfél nap és találtam is egy hivatalt, amelyik adott érte simát és most jöhet a sprint a végső adópengő után. Csak­hogy közben egy akadály mered elem, a mai adópengő-kurzus sorompója, ahol a simapengőből leszoroznak két­harmadot árfolyamkülönbözet címén. Be egy bankba,­­ nincs adópengő, egy másikba, ott sincs. De a minde­nit, rajtam nem fogsz ki. Többet ésszel, mint erővel, így oktatott atyám, fürgén sorba állok tehát és el fogom vásárolni a maradék símját kegyetle­nül. Tököt mérnek, átváltom tökvalu­tába ügyesen. Nem telt bele három i­fjúsági olvasmányainkból emlékez­ zünk Baktay Ervin nevére. Szám­­mos regényes leírást, féltudomá­nyos ismertetést írt Indiáról, miszti­kumáról, népének ősi kultúrájáról, csodálatos történetéről. Művei a gaz­dag fantáziájú írót és az ügyes kompi­látort állították elénk és soha nem jutott eszünkbe, hogy a termékeny ismertetőben tudóst lássunk, mert ha tudományos vonatkozásban kívántuk Indiával és a való­ban árja népekkel kapcsolatos ismereteinket kiegészíteni, akkor a magyarok közül inkább Kő­­­rösi Csom­a Sándort, Sir Aurél Steint vagy Germanus Gyulát olvastuk. Kultúránk mostani, legfelsőbb őre,­­ Keresztúri Dezső, azonban úgy tartja,­­ hogy orientalistáink közül mégis csak Baktay Ervin a legértékesebb és gyor­san, saját kapujának közeli lezárása­­ előtt, kinevezte egyetemi tanárnak és múzeumi igazgatónak. Ezzel nyilván­­ nemcsak irodalmi munkásságát kí­vánta elismerni, hanem azokat az el nem felejthető szolgálatait, amelyeket mint az ősi és valódi árja népek is­­merője az álárja és a valóban a né­met „Herrenvolk" elméletek kiszolgá­lójaként végzett. Végre is a demo­krácia kötelessége — vallják a Keresz­turyak —, hogy jutalmazza a divatja­mait, a tudománnyal semmilyen kö­zöségben nem állott árjaelmélet pro­pagálóit. KI L] E] N cko: |­í cko: REGÉNY* REGÉNY* F] F] E] R' iíwuíH ZSOLT B] N­ ZSOLT B] ÉLA : A halottak tehát kimaradtak az anyakönyvből és még mindig kimaradtak a földből is. S hogy esős, hűvös éjszakára fullasztó meleg kerekedett, a hullahűz iszonyatosra nőtt. A gettó ugyan alig érzékelte,­­ elképesztően megszoktuk a jellegzetes szagot, amely hullák bomlásából, a förtelmes latri­nákéból, a túlcsordult kanálisokéból s a közeli melaszraktár édes bűzéből kerekedett. A palánkon túl, a városnak azon­ban finnyásabb volt az orra, mert röviddel az anyakönyv­vezető csúfos elvonulása után megjelent a kórházban a szőke, kövér, sváb-román keresztezés: tisztifőorvos, a leg­rosszabb orvos és a legrosszabb sakkozó a városban, akivel kollégái csak izgalomból ültek le játszani az Elite-kávéházban, a délutáni orvos­asztalnál.Most legelnélőbb sakkpartnereit,a gettó zsidó orvosait, mesterkélten recsegtetve, katonás hangon elő-­ szólította. Rájuk parancsolt, hogy azonnal intézkedjenek a hul­lák eltakarításáról. Pszichológiai különösség, hogy amióta a németek itt vannak, minden kívülről való hatósági, vagy ha­talmaskodó civil, akivel dolgunk akad, katonát játszik. Még érthető lenne, ha győztes hadsereg tekintélyében és nim­buszában akarnának osztozni s ezért vennék fel m­anirjait. De én nemcsak láttam katonáinkat a németekkel m­úl­ két­ezer kilométert egyhuzamban futni, de akarva-akaratlan együttfutottam velük. A dolog azért is különös, mert ez a lakáj­társaság nem szokott bukott üggyel még öntudatlanul sem közösséget vállalni. Az idióták,­­ még mindig nem tudnák, hogy meg vagyunk verve? Aztán mégis kezdtem megérteni, mirevaló ez a katonás alakoskodás, részben alkalmas arra, hogy kényelmetlenné vált régi személyes kapcsolatokat, barát­ságot, kollegialitást ezzel a rideg, érdes, minden diskussziót kizáró formalitással közömbösítse, másrészt azért ia utánoz­ták a katona és csendőr ádáz modorát, hogy meggyőzőbben legyenek félelmetesek, ha valakinek mégis eszébe jutna önké­nyes és ötletszerű hatalmaskodásukra és egyéni rablásaikra való illetékességüket kétségbevonni. A civileket ugyanis oda­kint még mindig korlátozta valamennyire a törvény mara­déka, de a katona és a csendőr itt a helyszínen maga hozta a törvényt és maga is hajtotta végre. Németi doktor megmondta a tisztifőorvosnak, hogy eddig a gettóparancsnok nem engedte eltemetni a halottakat. A tisztiorvos szemét mereven a frigy­szekrény Dávid-csillalgára fu­t."í"esztette, s oktató, feddő kantion, n 1* H»Illatfi» volna a magyarázatot, folytatta: *Maguk orvosok, maguknak tudniuk kell, milyen veszély fenyegeti emiatt a várost. Csak nem akarnak pestist zúdítani a városra, amely ...» Szerettem volna tőle megkérdezni, hogy mi következik az "amely­­ után, az újhold volt, úgy látszik," megjött a fordulat. Hatalmas robbanás rázta meg a templomot, az­t amely­ végszóra leesett Váradra az első bomba, megelőzvén a szirénát. A katonás tisztiorvos összecsuklott, elzöldült, világoskék szemének csak a savószínű fehérje látszott, egyhelyben keringve, s hebegve, majdnem esdekelve kérdezte Németi doktortól: «Hol az óvó­hely, kollégám? » «Nincs óvóhely — válaszolt Németi dok­tor passzióval —, mi ilyenkor nem megyünk sehova, tiszti­főorvos úr.» A sziréna csak most üvöltötte el magát, pedig már javában zuhogtak a városra a bombák. Az emberek fel­ugráltak a matracokról, s lelkes, kíváncsi rémülettel szemlél­ték a pusztulást. A nagy ablakokon keresztül tisztán lehetett látni a kék égen a fehér gépek emelkedő és ereszkedő, szét­bomló és tömörülő ékjét. A falak mozogva remegtek, az üveg szüntelenül csörömpölt. A város, amelyből ide behordtak ben­nünket, részvétlen templomtornyaival, bitang megyeházával, tolvaj városházával, kupolás-uzsorás bankjaival, s börtönszínű kaszárnyáival már füstben és lángban állt. Azt hittük, pilla­natok alatt nem marad belőle semmi. Boldogok voltunk, hogy a házakból, amelyek a mieink voltak és amelyekből kikerget­tek bennünket, kifüstölik a bitorlókat s a bútor, a ruhák, a gyerekek játéka, a családi képek, a mosókonyha teknő­je, a bicikli, a bolt, a pénz, a tárgy — minden, amit el­raboltak tőlünk, hamuvá lesz, mielőtt a rablók örülhetnének neki. Most valamennyiünket eltöltött az ádáz ószövetségi ih­let: ha már Jehova kifürkészhetetlen akaratából következete­sen nem jutalmazza meg ezen a földön az érdemet, legalább álljon bosszút! Most majd megtanulják, ezek a nők, sihederek és gaz aggastyánok, akik eddig csak a fegy­vertelen belső ellenséggel találkoztak, hogy nem lehet folyton egyoldalúan viselni háborút­­, hogy a másik oldalról is lőnek. Nem lehet végig ingyen cechelni! Nekünk végünk van, de a városnak is. Persze, a városnak nem volt vége. A légitámadásnak nagy volt a füstje és a hangja, de a templomtornyok, kupolák épen maradtak. Csak az állomás közelében bombáztak le egy munkástelepet,­­ a közkóret kapott találatot — talán éppen azok, akik tegnap mellettü öt tüntettek és akik közül ezért hatot agyonlőttek a csendőrök. Nem sikerült, a rossz varázs­nak még mindig nincs vége; úgy látszik, még mindig azoknak kell szenvedniök, akik nem érdemlik meg. A füst eloszlott: a gonosz Fő­ utca napban úszó, cserép- és palatetői vigyorognak ránk. A gettó azonban fellelkesedett optimizmusában már ál-Mrakaf SIKH, E«*r ·»*!·»«•, 1í«w ••H»t­m, 1?» ninn fShhé, ax nincs többé — az állomás porig égett, a deportálást nem lehet megkezdeni. Ezt az optimizmust kétségkívül táplálta az is, hogy a próbacsendőrök először éltek át légitámadást. A megzavarodtak, határozatlanabbak, csöndesebbek lettek tőle. S hogy véletlenül a gettó tájára nem­ esett bomb­a, azt hitték, hogy a zsidók jó fedezék a légitámadás ellen. Ez a hiedelem szelídebbre hangolta őket. Még le is álltak beszélgetni az em­berekkel, hogy megtárgyalják, hogy is volt: ki hallotta, ki látta először. Fugyi felől jöttek-e, vagy Debrecen felől, tíz percig tartott-e, vagy fél óráig és így tovább. A légitámadás emóciója uralkodott az egész napon. A zsi­dók valamelyest öntudatosabbak lettek, mint akiknek fenn a magasban a hűtlen Istenen kívül is vannak szövetségeseik. Aztán este lett, tiszta égbolt, újhold. Harminc vagont betolat­tak a gettó közepére. A mozdony levált és otthagyta mind a harmincat. Már meggyújtották a kék lámpát a teremben, ami­kor jött a parancs, hogy reggel ötven zsidó kimegy a teme­tőbe, hogy eltemesse a halottakat. 11. Reggel hatkor sorakoztak a sírásók, a halottak fiatalabb férfirokonai. Indulás előtt még berakatták velük a holtteste­ket, két kisebb méretű füstszínű furgonba. A szó szoros értel­mében be kellett gyömöszölniök a hullákat. A csendőr ki­adta a parancsot: be kell férni valamennyinek. Lehetetlennek látszott, hogy a három utolsó holttestet be lehet erősza­kolni, de a csendőr fenyegetően sürgetett: a sírásók ijedtük­ben kétrét hajtották a tetemeket. Csodával határos módon az ajtót rájuk reteszelték. Ez volt az egyedüli izgalmas esemény ezen a dermedt kánikulai napon, mely az első körzet, az első transzport be­vagonírozását megelőzte. Legfeljebb még az történt, hogy dél­tájban jött a parancs: az első körzet lakói házanként gyűjt­sék össze és szolgáltassák be egy csomóban a kulcsokat: a kapukét, a szobákét, a szekrényekét. Ennek az intézkedésnek nem volt semmiféle gyakorlati céljuk. Ma sem tudom, mit akartak vele. Valószínűleg a németektől kaptak valamilyen általánosan érvényes, pontokba szedett nyomtatott használati utasítást a deportáláshoz és egyik pont lehetett a kulcselkob­zás. Biztos, hogy a németek nem rendeltek el ilyesmit ok nélkül, adott körülmények között szükség lehetett rá. De ezek itt hamisán, a német alaposság és szervezőképesség iránti csodálatból, mint a liturgia­­szöveg parancsát, vaktá­ban, értelem nélkül leutánozták. Olcsó történelmi képzeletük­kel ezt a kulcsbeszolgáltatást aféle jelképes aktusnak tekint­hették: a zsidók így kapitulálnak, így adják át szimbólikusan házaikat a győzteseknek, mint a várparancsnok a vár kulcsát. Vagy talán, hogy szó szerint és képi*""""* ,s r'P"'eleníti ik a népies szólamot: beadják a V-l- HALADÁS 3 óra, ott vagyok a töknél, de tök nincs, csak adópengőért. Különben, mondja az árus, most már elvenné a pénz­tárjegyért is, mert ez neki, nem is tudja miért, valahogy kezd tetszeni. De már csak simám van. Éppen csuk­nak ez árusok, egyebet úgy sem pró­bálhatnék most, harmadnap hát neki­gyürkőzöm az adópengőnek. Nincs. Pénztárjegy? Az van. Igen, de közben a simából megint leolv..A kétharmad rész, mindegy, adjon jegyet ezért a maradék egy pirosért. Tessék. Boldo­gan rohanok a tökhöz, szerencsém van, alig másfél óra és nála vagyok. Rosszkedvű. Mégis meggont­olta, vala­hogy elment a gusztusa a pénztár­jegytől, nem kell neki más, csak az adópengő. Elmerengek. Közben szom­batra virradtunk, most az új féllheti fize­tésemért kell sorbaállnom, nem érek rá a pénztárjegyre. Nincs is már ér­telme, az adópengő megint felment, az egy piros sima viszont lement, múlt heti fizetésemből úgysem vehe­tem már meg az átszálló negyed­részét sem simában, se pénztári, se adópengőjegyben. Megnyugodva futok tovább egy új mázsányi hendikeppel ugyan, de legalább futhatok a pén­zem után. És most már csak egy gondom maradt: mikor fogok dol­gozni, hogy megszerezzem a pénzt, ami után futhatok. Márkus László ­ Zilah­y Lajos: Eszmék és gyakorlat A Magyar-Szovjet Művelődési Társaság első kongresszusa al­kalmából megkérdeztük Zilah­y Lajost, a­­társaság elnökét, hogy milyen szellemi és társa­dalmi feladatot vállalt a Tár­saság a demokratikus magyar életben. A magyarság európai történel­mének olyan fordulójához érke­zett, amelyre Szent István óta nem volt példa. Akkor keletről jött po­gány magyarság helyezkedett el a keresztény nyugati világban, most pedig az emberiség történelmének legnagyobb háborúja után a „nyu­gati" érdekekhez láncolt magyar­ság életösztöne keresi az utat ke­letre, ahonnan valaha elszakadt. Az utolsó évtizedek propagandája elhitette a magyarsággal és első­sorban a lelkileg talajtalan, kevert­vérű középosztállyal, hogy nyugat alatt a „nagy német gondolat'' és a „német kultúra" értendő. Hogy ez milyen pokolba vitte a magyar­ságot, azt ma már mindenki tudja. Most a mi kelet felé való fordulá­sunk — kelet ma a Szovjetunió — nem azt jelenti, hogy a magyar szellemiség teljesen elfordul az igazi nyugattól Semmi okunk nincs megtagadni ezeréves művelt­ségünknek azokat a tiszta nyugati forrásait, amelyekből eddig is erőt merítettünk. A latin és angolszász kultúra a Szovjetúnióéval együtt a­­művelt emberiség nagy egységéhez tartozik és ez az egység a közel­jövőben még erősebb lesz. Ez az egység nem törhet össze, különben az új civiláció és talán az egész emberiség elpusztul. Erre pedig csak őrültek gondolhatnak. Kelet felé való fordulásunk ilyen értel­mezésében látom a most lezajlott kongresszus jelentőségét, amelyen az egész ország közvéleménye je­lentkezett szólásra. Akadhatnak, akik Nagy Ferenc és Rákosi Má­tyás kongresszusi beszédében némi ellentétet fedeznek fel. Nagy Fe­renc beszélt a hídról is, a magyar­ságnak magas és sokszínű kultú­rájáról. Ifjának kell lennie nyugat és­ kelet között erre a szerepre utalt a földrajzi fekvése is. Rákosi Mátyás azt mondta, hogy a nyu­gati érdeklődés nem a mi felada­tunk, nekünk elsősorban a Szov­jetunió kultúrája felé kell fordul­nunk. Ez az ellentét csak látszó­lagos: Nagy Ferenc •?– egész ma­gyarságról beszélt, Rákosi pe­dig a Magyar-Szovjet Művelődési Társa­ság külön feladatairól, amint ezt ott, jelenlétemben tisztázták is. Önmagában mindkét megállapítás igaz és a kettő között ellentét nin­csen. — Mondjon valamit Elnök úr ma­gáról a közgyűlésről is. — A közgyűlés legfontosabb fel­adata volt a társaság belső munka­rendjének átszervezése. Túlzás nél­kül mondhatom, hogy a magyar szellemi élet ezen a vonalon igen nagy áldozatot hozott. Nincs okunk­­ letagadni a magyar szellemi élet munkásainak szörnyű gazdasági helyzetét. Ilyen körülmények kö­zött mégis vállalták a nehéz és fá­rasztó munkát, anyagi ellenszol­gáltatás nélkül. Ez a helyzet veze­tett bennünket arra, hogy az el­nökség kereteit a munkamegosz­tás miatt kiszélesítsük, annál is inkább, mert éreztük, hogy erre a feladatára a magyar szellemi élet minden rétegéből értékes és lelkes munkatársakat kaphatunk. Az át­szervezésénél érvényre jutott az az eredeti elgondolásom, hogy az el­nök minden évben a szellemi élet különböző területeiről hivassék meg. Egyszer egy író, egyszer egy tudós, egy zenész, egy képzőmű­vész és így tovább, így nem érheti a társaságot az a vád, hogy egyet­len művészeti ág vagy párt sajá­títja ki magának a vezetést, ha az elnök véletlenül párttag. De külön­ben is a váltórendszer felelne meg legjobban a demokratikus elvek­nek. Előttünk áll a múlt rossz példája: egyik legmagasabb szel­lemi testületünk elnöki székében huszonhét esztendeig ült, örege­­dett meg és halt meg ugyanaz az ember. Vele öregedett a szellemi testület is és majdnem belehalt. Az újonnan beiktatott alapszabá­lyok szerint a társaságnak társ­elnökei is lesznek. Én a jövőben mint társelnök fogok működni és igy mentesülve a roppant méretű adminisztratív munkától, visszatér­hetek írói foglalkozásomhoz is. De nem sajnálom azt a másfél eszten­dőt, amit ez a munka készülő írói munkáimból elvett. Nem na­gyon szeretem ezt a szót használni „magyar sorskérdés", de most valóban erről van szó.

Next