Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-07-11 / 26. szám
A B-lista írta: Márkus László Kértförvet tűzöttem ki arra vonatkozólag, hogy ki vagyok, mi vagyok, nera vagyok-e olyan, akit B-listára érettnek kell minősíteni? Ez a B-listás kérdőív egyik rovatában azt kérdezi, hogy aszongya: milyen érdemeket tud felsorolni a demokrácia szolgálatában? Egy másik pedig ezt: hol fejtett ki aktív ellenállást? Nem szószerint így, de ez ez értelme a két kérdésnek. Tehát soroljam fel érdemeimet? Énem, hogy elpirulok, de kérem a lássan, hogy lehet ilyet kérdezni? Én dicsérjem itt magamat? Beírom szemérmesen: ezt nem én vagyok hivatott megállapítani. Mindenesetre igyekeztem. És az ellenállás? Hol is követtem el hőstetteimet? Enynyit tudok beírni: egész napi munkám csupa sorozatos apró ellenállásból adódott össze. Mikor aztán beadtam a kédőívet, akkor eszméltem rá, hogy megint bolondot csináltam, megint kárbaveszett egy kitűnő alkalom, elszalasztottam tehetségtelenül. Ilyen kérdőívet írtak pár százezren és aligha tévedek, ha feltételezem, hogy a világ legvadabb vadnyugatán nem történtek olyan dermesztő kalandok, mint amilyeneket ebből a kérdőívfradatomból ki lehet majd olvasni. Valamirevaló ember igazán nem megy a szomszédba egypár deka érdemért és akad egy-két jól kidolgozott hősi ellentállás is minden rendes háztartásban. Csak megfelelő világításba kell állítani a dolgokat és tüstént kiragyog az igazság. Most hát itt az ingyen alkalom a ragyogtatásra, nem valószínű, hogy sokan lennének, akik ilyen gyámoltalanul elengedték a kezük ügyéből. Hányan nem kaptak még méltó ellenértéket érdemeikért, bár tagadhatatlan, hogy bőven látunk tündökölni érdemeket vezető pozíciókban most is. Hányan nyelik még a keserű éhkoppot, száműzötten, vagy éppen csak morzsalesi Lázárjai a dús lakomáknak. Hiába súgtak egymás fülébe vakmerő terveket eltorlaszolt bunkerekben, míg kint a bombák rakétáztak és hányan fenyegették hősiesen ököllel, mely zsebükben szorult és feszült testre, hányan fenyegették Szálasit, sőt Hitlert is, akik még mindig hiába várják, hogy benyújthassák számlájukat! És akik halált megvető bátorsággal hagyták el őrhelyüket és rohantak ki fedezékükből, mikor hívó szavát hallatta a szabadság, hogy elfoglalhassák it pozíciókat a méltatlanok elől. Hányan mentették meg a demokráciát és a reakciót, hányan kaszabolták volna le, ha nem lettek volna éppen mással elfoglalva, hányan mentették át magukat költséget és fáradtságot nem kímélve, hogy a szabadság tevékeny erőben találja őket, hányan énekelték delíriumos lelkesedéssel, hogy mindnyájatoknak el lett menni! És hányan nem vallhatták még be ezek közis érdemeiket, hányat folytogatott mostanig a tehetetlen szerénység, hány hőstett kallódott eddig ismeretlenül és mennyi ellentállás prosperitásának állta eddig útját az irigy konkurrencia. Ha ez most mind szóhoz jut a B-listás kérdőíveken, úgy megharsan a silány blanketta, akkorát szól a papiros, olyan érdemek és tettek izzítják fel a fakó betűket, hogy halk zszegésnek hajlik a homéroszi hősök pajzsdöngetése és minden Wild VVestek, minden Tom Mixe leteszi a laszszót és B-listára kéredzkedik szégyenkezve. Akkor majd megnyugodhatunk, hogy nincsen itt semmi baj; a már hitelesített érdemen és ellenálláson kívül is van itt még annyi, hogy ezek bizonyára tévestől kiirtották azt a maradék reakciót, ami amazoknak a figyelmét esetleg elkerülte. A finis egyre izgalmasabb. Vájjon melyikünk ér be hamarabb a célba, én, vagy az infláció? Öldöklő verseny, ha jól meggondolom, nem éppen kilátásos rám nézve. Marathoni futó vagyok, de ellenfelem biciklin vágtat, majd pláne motorkerékpárra kap, én viszont gyalog futok és nem is egyenes pályán, mint ő, hanem nagy" kanyarokba kell kitérnem, mindenféle elágazásokba, ahol agyafúrt kelepcék, farkasvermek és nyaktörő akadályok csökkentik esélyeimet. Minden fordulónál csupa új figura. Most például szerdán fölvettem félheti fizetésemet, amikor is meglepő és titokzatos tarka cédulákat kaptam kézhez. Pénztárjegyek, magyarázta egy szakértő. Ezekért majd valahol kapok sima pengőt, a sima pengőt beváltom adá a pengőre, ezt pedig effektív burgonyára és ha készen vagyok ezzel, futhatok tovább. Olyanféle ez, mint a pillangó átváltozásai: előbb hernyó, abból lesz a báb és végre a bábból kibúvik készen a szép adópillangó. Tehát hol váltom be a pénztárjegyet? Ő mindenütt, felelték az illetékesek. Csakugyan nem telt bele másfél nap és találtam is egy hivatalt, amelyik adott érte simát és most jöhet a sprint a végső adópengő után. Csakhogy közben egy akadály mered elem, a mai adópengő-kurzus sorompója, ahol a simapengőből leszoroznak kétharmadot árfolyamkülönbözet címén. Be egy bankba, nincs adópengő, egy másikba, ott sincs. De a mindenit, rajtam nem fogsz ki. Többet ésszel, mint erővel, így oktatott atyám, fürgén sorba állok tehát és el fogom vásárolni a maradék símját kegyetlenül. Tököt mérnek, átváltom tökvalutába ügyesen. Nem telt bele három ifjúsági olvasmányainkból emlékez zünk Baktay Ervin nevére. Számmos regényes leírást, féltudományos ismertetést írt Indiáról, misztikumáról, népének ősi kultúrájáról, csodálatos történetéről. Művei a gazdag fantáziájú írót és az ügyes kompilátort állították elénk és soha nem jutott eszünkbe, hogy a termékeny ismertetőben tudóst lássunk, mert ha tudományos vonatkozásban kívántuk Indiával és a valóban árja népekkel kapcsolatos ismereteinket kiegészíteni, akkor a magyarok közül inkább Kőrösi Csoma Sándort, Sir Aurél Steint vagy Germanus Gyulát olvastuk. Kultúránk mostani, legfelsőbb őre, Keresztúri Dezső, azonban úgy tartja, hogy orientalistáink közül mégis csak Baktay Ervin a legértékesebb és gyorsan, saját kapujának közeli lezárása előtt, kinevezte egyetemi tanárnak és múzeumi igazgatónak. Ezzel nyilván nemcsak irodalmi munkásságát kívánta elismerni, hanem azokat az el nem felejthető szolgálatait, amelyeket mint az ősi és valódi árja népek ismerője az álárja és a valóban a német „Herrenvolk" elméletek kiszolgálójaként végzett. Végre is a demokrácia kötelessége — vallják a Kereszturyak —, hogy jutalmazza a divatjamait, a tudománnyal semmilyen közöségben nem állott árjaelmélet propagálóit. KI L] E] N cko: |í cko: REGÉNY* REGÉNY* F] F] E] R' iíwuíH ZSOLT B] N ZSOLT B] ÉLA : A halottak tehát kimaradtak az anyakönyvből és még mindig kimaradtak a földből is. S hogy esős, hűvös éjszakára fullasztó meleg kerekedett, a hullahűz iszonyatosra nőtt. A gettó ugyan alig érzékelte, elképesztően megszoktuk a jellegzetes szagot, amely hullák bomlásából, a förtelmes latrinákéból, a túlcsordult kanálisokéból s a közeli melaszraktár édes bűzéből kerekedett. A palánkon túl, a városnak azonban finnyásabb volt az orra, mert röviddel az anyakönyvvezető csúfos elvonulása után megjelent a kórházban a szőke, kövér, sváb-román keresztezés: tisztifőorvos, a legrosszabb orvos és a legrosszabb sakkozó a városban, akivel kollégái csak izgalomból ültek le játszani az Elite-kávéházban, a délutáni orvosasztalnál.Most legelnélőbb sakkpartnereit,a gettó zsidó orvosait, mesterkélten recsegtetve, katonás hangon elő- szólította. Rájuk parancsolt, hogy azonnal intézkedjenek a hullák eltakarításáról. Pszichológiai különösség, hogy amióta a németek itt vannak, minden kívülről való hatósági, vagy hatalmaskodó civil, akivel dolgunk akad, katonát játszik. Még érthető lenne, ha győztes hadsereg tekintélyében és nimbuszában akarnának osztozni s ezért vennék fel manirjait. De én nemcsak láttam katonáinkat a németekkel múl kétezer kilométert egyhuzamban futni, de akarva-akaratlan együttfutottam velük. A dolog azért is különös, mert ez a lakájtársaság nem szokott bukott üggyel még öntudatlanul sem közösséget vállalni. Az idióták, még mindig nem tudnák, hogy meg vagyunk verve? Aztán mégis kezdtem megérteni, mirevaló ez a katonás alakoskodás, részben alkalmas arra, hogy kényelmetlenné vált régi személyes kapcsolatokat, barátságot, kollegialitást ezzel a rideg, érdes, minden diskussziót kizáró formalitással közömbösítse, másrészt azért ia utánozták a katona és csendőr ádáz modorát, hogy meggyőzőbben legyenek félelmetesek, ha valakinek mégis eszébe jutna önkényes és ötletszerű hatalmaskodásukra és egyéni rablásaikra való illetékességüket kétségbevonni. A civileket ugyanis odakint még mindig korlátozta valamennyire a törvény maradéka, de a katona és a csendőr itt a helyszínen maga hozta a törvényt és maga is hajtotta végre. Németi doktor megmondta a tisztifőorvosnak, hogy eddig a gettóparancsnok nem engedte eltemetni a halottakat. A tisztiorvos szemét mereven a frigyszekrény Dávid-csillalgára fut."í"esztette, s oktató, feddő kantion, n 1* H»Illatfi» volna a magyarázatot, folytatta: *Maguk orvosok, maguknak tudniuk kell, milyen veszély fenyegeti emiatt a várost. Csak nem akarnak pestist zúdítani a városra, amely ...» Szerettem volna tőle megkérdezni, hogy mi következik az "amely után, az újhold volt, úgy látszik," megjött a fordulat. Hatalmas robbanás rázta meg a templomot, azt amely végszóra leesett Váradra az első bomba, megelőzvén a szirénát. A katonás tisztiorvos összecsuklott, elzöldült, világoskék szemének csak a savószínű fehérje látszott, egyhelyben keringve, s hebegve, majdnem esdekelve kérdezte Németi doktortól: «Hol az óvóhely, kollégám? » «Nincs óvóhely — válaszolt Németi doktor passzióval —, mi ilyenkor nem megyünk sehova, tisztifőorvos úr.» A sziréna csak most üvöltötte el magát, pedig már javában zuhogtak a városra a bombák. Az emberek felugráltak a matracokról, s lelkes, kíváncsi rémülettel szemlélték a pusztulást. A nagy ablakokon keresztül tisztán lehetett látni a kék égen a fehér gépek emelkedő és ereszkedő, szétbomló és tömörülő ékjét. A falak mozogva remegtek, az üveg szüntelenül csörömpölt. A város, amelyből ide behordtak bennünket, részvétlen templomtornyaival, bitang megyeházával, tolvaj városházával, kupolás-uzsorás bankjaival, s börtönszínű kaszárnyáival már füstben és lángban állt. Azt hittük, pillanatok alatt nem marad belőle semmi. Boldogok voltunk, hogy a házakból, amelyek a mieink voltak és amelyekből kikergettek bennünket, kifüstölik a bitorlókat s a bútor, a ruhák, a gyerekek játéka, a családi képek, a mosókonyha teknője, a bicikli, a bolt, a pénz, a tárgy — minden, amit elraboltak tőlünk, hamuvá lesz, mielőtt a rablók örülhetnének neki. Most valamennyiünket eltöltött az ádáz ószövetségi ihlet: ha már Jehova kifürkészhetetlen akaratából következetesen nem jutalmazza meg ezen a földön az érdemet, legalább álljon bosszút! Most majd megtanulják, ezek a nők, sihederek és gaz aggastyánok, akik eddig csak a fegyvertelen belső ellenséggel találkoztak, hogy nem lehet folyton egyoldalúan viselni háborút, hogy a másik oldalról is lőnek. Nem lehet végig ingyen cechelni! Nekünk végünk van, de a városnak is. Persze, a városnak nem volt vége. A légitámadásnak nagy volt a füstje és a hangja, de a templomtornyok, kupolák épen maradtak. Csak az állomás közelében bombáztak le egy munkástelepet, a közkóret kapott találatot — talán éppen azok, akik tegnap mellettü öt tüntettek és akik közül ezért hatot agyonlőttek a csendőrök. Nem sikerült, a rossz varázsnak még mindig nincs vége; úgy látszik, még mindig azoknak kell szenvedniök, akik nem érdemlik meg. A füst eloszlott: a gonosz Fő utca napban úszó, cserép- és palatetői vigyorognak ránk. A gettó azonban fellelkesedett optimizmusában már ál-Mrakaf SIKH, E«*r ·»*!·»«•, 1í«w ••H»tm, 1?» ninn fShhé, ax nincs többé — az állomás porig égett, a deportálást nem lehet megkezdeni. Ezt az optimizmust kétségkívül táplálta az is, hogy a próbacsendőrök először éltek át légitámadást. A megzavarodtak, határozatlanabbak, csöndesebbek lettek tőle. S hogy véletlenül a gettó tájára nem esett bomba, azt hitték, hogy a zsidók jó fedezék a légitámadás ellen. Ez a hiedelem szelídebbre hangolta őket. Még le is álltak beszélgetni az emberekkel, hogy megtárgyalják, hogy is volt: ki hallotta, ki látta először. Fugyi felől jöttek-e, vagy Debrecen felől, tíz percig tartott-e, vagy fél óráig és így tovább. A légitámadás emóciója uralkodott az egész napon. A zsidók valamelyest öntudatosabbak lettek, mint akiknek fenn a magasban a hűtlen Istenen kívül is vannak szövetségeseik. Aztán este lett, tiszta égbolt, újhold. Harminc vagont betolattak a gettó közepére. A mozdony levált és otthagyta mind a harmincat. Már meggyújtották a kék lámpát a teremben, amikor jött a parancs, hogy reggel ötven zsidó kimegy a temetőbe, hogy eltemesse a halottakat. 11. Reggel hatkor sorakoztak a sírásók, a halottak fiatalabb férfirokonai. Indulás előtt még berakatták velük a holttesteket, két kisebb méretű füstszínű furgonba. A szó szoros értelmében be kellett gyömöszölniök a hullákat. A csendőr kiadta a parancsot: be kell férni valamennyinek. Lehetetlennek látszott, hogy a három utolsó holttestet be lehet erőszakolni, de a csendőr fenyegetően sürgetett: a sírásók ijedtükben kétrét hajtották a tetemeket. Csodával határos módon az ajtót rájuk reteszelték. Ez volt az egyedüli izgalmas esemény ezen a dermedt kánikulai napon, mely az első körzet, az első transzport bevagonírozását megelőzte. Legfeljebb még az történt, hogy déltájban jött a parancs: az első körzet lakói házanként gyűjtsék össze és szolgáltassák be egy csomóban a kulcsokat: a kapukét, a szobákét, a szekrényekét. Ennek az intézkedésnek nem volt semmiféle gyakorlati céljuk. Ma sem tudom, mit akartak vele. Valószínűleg a németektől kaptak valamilyen általánosan érvényes, pontokba szedett nyomtatott használati utasítást a deportáláshoz és egyik pont lehetett a kulcselkobzás. Biztos, hogy a németek nem rendeltek el ilyesmit ok nélkül, adott körülmények között szükség lehetett rá. De ezek itt hamisán, a német alaposság és szervezőképesség iránti csodálatból, mint a liturgiaszöveg parancsát, vaktában, értelem nélkül leutánozták. Olcsó történelmi képzeletükkel ezt a kulcsbeszolgáltatást aféle jelképes aktusnak tekinthették: a zsidók így kapitulálnak, így adják át szimbólikusan házaikat a győzteseknek, mint a várparancsnok a vár kulcsát. Vagy talán, hogy szó szerint és képi*""""* ,s r'P"'eleníti ik a népies szólamot: beadják a V-l- HALADÁS 3 óra, ott vagyok a töknél, de tök nincs, csak adópengőért. Különben, mondja az árus, most már elvenné a pénztárjegyért is, mert ez neki, nem is tudja miért, valahogy kezd tetszeni. De már csak simám van. Éppen csuknak ez árusok, egyebet úgy sem próbálhatnék most, harmadnap hát nekigyürkőzöm az adópengőnek. Nincs. Pénztárjegy? Az van. Igen, de közben a simából megint leolv..A kétharmad rész, mindegy, adjon jegyet ezért a maradék egy pirosért. Tessék. Boldogan rohanok a tökhöz, szerencsém van, alig másfél óra és nála vagyok. Rosszkedvű. Mégis meggontolta, valahogy elment a gusztusa a pénztárjegytől, nem kell neki más, csak az adópengő. Elmerengek. Közben szombatra virradtunk, most az új féllheti fizetésemért kell sorbaállnom, nem érek rá a pénztárjegyre. Nincs is már értelme, az adópengő megint felment, az egy piros sima viszont lement, múlt heti fizetésemből úgysem vehetem már meg az átszálló negyedrészét sem simában, se pénztári, se adópengőjegyben. Megnyugodva futok tovább egy új mázsányi hendikeppel ugyan, de legalább futhatok a pénzem után. És most már csak egy gondom maradt: mikor fogok dolgozni, hogy megszerezzem a pénzt, ami után futhatok. Márkus László Zilahy Lajos: Eszmék és gyakorlat A Magyar-Szovjet Művelődési Társaság első kongresszusa alkalmából megkérdeztük Zilahy Lajost, atársaság elnökét, hogy milyen szellemi és társadalmi feladatot vállalt a Társaság a demokratikus magyar életben. A magyarság európai történelmének olyan fordulójához érkezett, amelyre Szent István óta nem volt példa. Akkor keletről jött pogány magyarság helyezkedett el a keresztény nyugati világban, most pedig az emberiség történelmének legnagyobb háborúja után a „nyugati" érdekekhez láncolt magyarság életösztöne keresi az utat keletre, ahonnan valaha elszakadt. Az utolsó évtizedek propagandája elhitette a magyarsággal és elsősorban a lelkileg talajtalan, kevertvérű középosztállyal, hogy nyugat alatt a „nagy német gondolat'' és a „német kultúra" értendő. Hogy ez milyen pokolba vitte a magyarságot, azt ma már mindenki tudja. Most a mi kelet felé való fordulásunk — kelet ma a Szovjetunió — nem azt jelenti, hogy a magyar szellemiség teljesen elfordul az igazi nyugattól Semmi okunk nincs megtagadni ezeréves műveltségünknek azokat a tiszta nyugati forrásait, amelyekből eddig is erőt merítettünk. A latin és angolszász kultúra a Szovjetúnióéval együtt aművelt emberiség nagy egységéhez tartozik és ez az egység a közeljövőben még erősebb lesz. Ez az egység nem törhet össze, különben az új civiláció és talán az egész emberiség elpusztul. Erre pedig csak őrültek gondolhatnak. Kelet felé való fordulásunk ilyen értelmezésében látom a most lezajlott kongresszus jelentőségét, amelyen az egész ország közvéleménye jelentkezett szólásra. Akadhatnak, akik Nagy Ferenc és Rákosi Mátyás kongresszusi beszédében némi ellentétet fedeznek fel. Nagy Ferenc beszélt a hídról is, a magyarságnak magas és sokszínű kultúrájáról. Ifjának kell lennie nyugat és kelet között erre a szerepre utalt a földrajzi fekvése is. Rákosi Mátyás azt mondta, hogy a nyugati érdeklődés nem a mi feladatunk, nekünk elsősorban a Szovjetunió kultúrája felé kell fordulnunk. Ez az ellentét csak látszólagos: Nagy Ferenc •?– egész magyarságról beszélt, Rákosi pedig a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság külön feladatairól, amint ezt ott, jelenlétemben tisztázták is. Önmagában mindkét megállapítás igaz és a kettő között ellentét nincsen. — Mondjon valamit Elnök úr magáról a közgyűlésről is. — A közgyűlés legfontosabb feladata volt a társaság belső munkarendjének átszervezése. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a magyar szellemi élet ezen a vonalon igen nagy áldozatot hozott. Nincs okunk letagadni a magyar szellemi élet munkásainak szörnyű gazdasági helyzetét. Ilyen körülmények között mégis vállalták a nehéz és fárasztó munkát, anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Ez a helyzet vezetett bennünket arra, hogy az elnökség kereteit a munkamegosztás miatt kiszélesítsük, annál is inkább, mert éreztük, hogy erre a feladatára a magyar szellemi élet minden rétegéből értékes és lelkes munkatársakat kaphatunk. Az átszervezésénél érvényre jutott az az eredeti elgondolásom, hogy az elnök minden évben a szellemi élet különböző területeiről hivassék meg. Egyszer egy író, egyszer egy tudós, egy zenész, egy képzőművész és így tovább, így nem érheti a társaságot az a vád, hogy egyetlen művészeti ág vagy párt sajátítja ki magának a vezetést, ha az elnök véletlenül párttag. De különben is a váltórendszer felelne meg legjobban a demokratikus elveknek. Előttünk áll a múlt rossz példája: egyik legmagasabb szellemi testületünk elnöki székében huszonhét esztendeig ült, öregedett meg és halt meg ugyanaz az ember. Vele öregedett a szellemi testület is és majdnem belehalt. Az újonnan beiktatott alapszabályok szerint a társaságnak társelnökei is lesznek. Én a jövőben mint társelnök fogok működni és igy mentesülve a roppant méretű adminisztratív munkától, visszatérhetek írói foglalkozásomhoz is. De nem sajnálom azt a másfél esztendőt, amit ez a munka készülő írói munkáimból elvett. Nem nagyon szeretem ezt a szót használni „magyar sorskérdés", de most valóban erről van szó.