Népújság, 1975. június (26. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-03 / 128. szám
i Kknegr? ! Nem megfi Kiment! Mármint a telefoncsenge«es. S így nem ment ki »dobol a műsor. A „Hóvégi hajrá" hovatovább legizgalmasabb pillanatai kosé azok a drámai-dramaturgiai fordulópontok tartósnak, amikor Antal Imre újra és újra nekiveselkedik a telefonnak, hogy a nem mindig remek, de friss ötletű válaszok gazdáit fel- és meghívja. Kimegy a csengetés, vagy nem megy ki? Kimegy-e harmadszorra, vagy harmadszorra sem? Antal Imre mélységes optimizmusa nemcsak a telefonnal birkózott meg eddig szerencsésen, de Takács Marika örök, női bizalmatlanságával, pesszimizmusával is, már ami a telefonit illeti. Marika könnyen és hamar lemondana a telefonnal való birkózásról, női ösztönével inkább a műsor tisztességes és precíz, időre való befejezésére törekedne. Nem így > Antal Imre, a férfi, aki makacs, elszánt és optimista, bízik a szerencséjében, hisz a telefon-dramaturgia sarkalat fogságában és nem kételkeszik abban, hogy a technika mégiscsak jó szolgája az embernek. Még ha az egy zöld színű telefon is az a szolga. k És kimegy a csengetés. És megnyugszik a képernyő > előtt ülő néző. Mégiscsak érdemes küzdeni, érdemes kitartónak lenni, érdemes hinni és bízni, mert lám ez az < Antal Imre milliók előtt ismét , és újfent szerencsével járt. Kiment a csengetés. s És a műsoridő sem járt le! Szórakozunk — unatkozunk Az, hogy a televíziót nem azért találták ki, hogy szórakoztasson, egyszerre közhely , és egyszerre közvélemény- borzoló megjegyzés. Legalábbis a közvélemény azon ré 1legeinek idegeit borzolja az effajta kijelentés, amelyek a televízió műsorait két kategóriára osztják: unalmasra és szórakoztatóra. Hozzá kell tennem, hogy igen gyakran , jómagam is, ha más indításból is, ha más alapállásból is, de lelkesen osztom ezt a felosztást“ egy közművelődési, politikai adás lehet igen szórakoztató, s egy úgynevezett szórakoztatófilm lehet igen «mintás. Tudom, ezek is közhelyek, még a példák is azok lennének, amelyeket indokolásul felhoznék, mégsem kerülhettem ezt ki, ha az újabb vetélkedőkről nem akarnák itt és most szót ejteni. „Bizonyítás” a címe az elmúlt héten a reformkorral foglalkozó új vetélkedősorozatnak, amelynek tárgya a történelem és „Ki mit lát?” a címe annak a kultúrtörténeti vetélkedőnek, amelyhez már csak egy versenyző és egyetlen zsűritag szükségeltetett. Vagy A telefon mert pénz nem jutott rá, vagy mert e kultúrtörténeti és történeti vetélkedő a televízió szerint is csak maradéka az előbbieknek. A Bizonyításnak. Az a tény, hogy a televízió változatos formákkal igyekszik történelmünkkel megismertetni a ma nézőjét és tenni kívánja mindezt úgy, hogy egyrészt nemzetközi összefüggésben tárja fel a magyar múltat, másrészt igyekszik erről a múltról lefelejteni, illetőleg lefejtetni a rárakott hamis illúziókat és megőrizni a valódiakat— nos, ez kitűnő dolog. Ám a bizonyítás tudálékossága emitt, az ismétlés, a szegényesség, s a nem is halkan lengedező unalom , amott legalábbis megkérdőjelezi, hogy szórakoztató-e a két sorozat? Mert, ha nem; mert, ha nem köti le a nézők figyelmét; mert, ha nem ülteti legalábbis az e téma iránt valamelyest is érdeklődő televíziónézőt a képernyő elé; sőt, ha nem ülteti le ismét és ismét, akkor — talán erős a kifejezés —: kár a gőzért. Aligha a Bizonyításban résztvevőkért, »vagy jól, avagy rosszul látó egyetlen versenyzőért a kultúrtörténeti vetélkedőben kerül adásra a két műsor. A nézőkért. A tudni, tájékozódni, a többet tudni akaró nézőkért, g azokért, akik a képernyő előtt kapnának rá a tudás, vagy a többet tudás nagyon jó ízére. Az unalom öl? Ritkán* Az unalom: untat. Mindig! Nem ismerem a televízió tömegkommunikációs központjának e két „vetélkedőt” illető felméréseit — nekem csak a saját felméréseim vannak meg. A szomszéd, a barát, az ismerős, az utcán rám szóló véleménye: ők unják. Lehet, hogy az ismerőseimben van a hiba. (gyurkől áz konyhét&twsgye'teitő művekből mutatott be részleteket e tévé pénteken. Képünkön Mesterházi Lajos, Owe sepia eM m»CCT»ck jelenetéből Kovács Károly és 1/osBtiip Sikeresen startolt az ünnepi könyvhét Megyénkben is az ünnepi könyvhét jegyében telt a vasárnap, élénk érdeklődés kísérte a könyvsátrakat, könyvüzleteket, s a megjelent írók alig győzték dedikálni műveiket. Egerben a főiskola előtti téren a könyvsátrak előtt készítette legújabb felvételét a Magyar Rádió Gondolat című műsora, amelynek keretében Szállási Zoltán költő, Kormos István író, Pomogács Béla irodalomtörténész és Galsai Pongrác kritikus adtak elő írásaikból és fűztek megjegyzéseket az idei könyvünnepre megjelent művekhez. A műsorban fellépett Dévai Nagy Kamilla, aki megzenésített verseket adott elő és Pócsik Dezső citeraművész is. Eger íróvendégei • Gárdonyi Géza Könyvesboltban » találkoztak az alvásokkal. Fekete Gyula, a Megyei Könyvtárban vett részt jól sikerült író-olvasó találkozón. Hétfőn Eger iskoláiban rendhagyó irodalomóra keretében találkoztak íróvendégeink az ifjú olvasókkal. A forgalom alakulásából is mérhető, hogy jól startolt az ünnepi könyvhét. Az egri könyvesboltok, valamint könyvsátrak hétfő estig több mint 150 ezer forint értékű könyvet adtak el. A sikerhez az is hozzátartozik, hogy 124 mű jelent meg az idei könyvünnepre, van tehát miből válogatni. Pillanatkép a hatvani könyvsátorról. (Foto: Szabó Sándort 18.05 Arcképvázlat — egyfajta évtizedről A Mógrád megyei Pásztó, az egykor elmaradott település, ma urbanizálódó nagyközség, fejlődő iparral. Mindezt a változást, az utóbbi tíz év fejleményeit, eredményeit viszi képernyőre Sipos József szerkesztő és Hubert István rendező dokumentumfilmje. Azt mutatja be, hogy a tudatos emberi cselekvés hogyan hat a közösségre. Azt, hogy miközben egy községben előkészítik, sürgetik, megszervezik az ipartelepítést, s amikor már folyik ez a munka meghonosodása, fejlődése , akkor ott az emberek is megváltoznak, vagyis, más életkörülmények közé kerülve megváltozik a közösség élete, a község arculata. A film riportere Vass István Zoltán. Blaskó János kiállítása Debrecenben Szülővárosában, Debrecenben állította ki képeit Blaskó János, egri festőművész, a tanárképző főiskola tanszékvezető tanára. A 70-es években született alkotások elismerő sikert arattak, ilyen hangvételben számol be a tárlatról a Hajdú-Bihari Napló kritikusa is Variációk problémákra című cikkében. Mint írja: „Blaskó János is a művész számára egyetlen becsületes lehetőséget választja: problémakor eső és alapvetően humanista művész. Különösen érdekli a természet sorsa, az ember belső élete és technikai fölfedezései ... Blaskó János sokféle gondolat foglalkoztatja. Sajátos, eredeti látásmódja, leleményessége a biztosíték arra, hogy ezek a fontos gondolatok többnyie művészileg is tanulságos módon valósulnak meg.” AWS/NAAAAA'SW'VWWWWV^A^AA/V* *t7S. június A. kedd Cí.Mmism 18. — Gyere csak te vakarák bolsi a kurva anyád... — és csúnyát káromkodott. — Korán kezded a hazaárulást ... — csak vinnyogott a markában, talán nem is a fájdalomtól. Inkább a hirtelen rémülettől, amely úgy elfogta, a térde megroggyant. Ezek most felakasztják a sapka miatt. A községi irodán egy karszalagos katonatiszt kezdte vallatni. — Zsidó vagy?. — Nem én. Református. — Hülye. Nem a vallásodra vagyok kíváncsi. Nézzétek csak meg a családfáját. Segítettek neki kigombolni a nadrágot. — Kinek a fia vagy? — Parazsa Imre. De nem idevalósi. — Hát?... Voltak még vagy hatan az irodán. Amikor a falu nevét megmondta, az egyik közbeszólt: — Micsodaa?... Hogy kerülsz te idáig? — Miskolcon voltam, aztán nem ment vonat. Aztán a néném, a Magda, éppen menekült, én meg eljöttem vele. Aztán... ő menekült tovább.— Hová menekült a nénéd? — Ezt megint a tiszt kérdezte. De már rohadó méreggel. — Hát Németországba. Németekkel szervezkedett ott össze. De engem aztán nem messzire vittek. Én ott maradtam. — Hol? — Azt én nem tudom, honnan tudjam én azt. — Fel már nemigen akasztják. De a sapkát még elvehetik. — Egy városban hagytak ott. Annyit tudok, hogy a Duna is ott folyik. De nem Pest az még. — És ez a sapka? Megvonta a vállát. Nem válaszolt. — Egyszóval ruszkiktól kaptad. Mert dörgölőztél hozzájuk, mi? ... A nénéd menekült előlük, te meg dörgölődzől? ... — Nem dörgölődztem én. Egyáltalán. — Csak úgy a fejedre hajították. .. — Nem hajították... — Nézte a sapkát. Olyat csak nem tesznek, hogy elveszik. — Rossz sapka ez, kilóg a bele. Nem keleti ez a hadseregnek már... Van nekem leventesapkám, megvan az most is, de hiába, ha fázik a fülem benne... Aztán adták. Pesten meg el akarták venni. .. A társaság felfigyelt. — Pesten is voltál te? — kérdezte valaki. — Voltam, persze. Hogyne tettem volna Pesten. — Mikor voltál Pesten? —Mostanában... A télen. Új esztendőtől azt mondhatom tavaszig... Nem, még szilveszterkor nem voltam ott. De nem sokkal rá már ott voltam. Pesten. A tiszt idáig állva egrecélozta. Most visszaült a karosszékbe, az asztalhoz. Érezhetően megváltozott a hangja. No, rendben van őcskös, ne szarj be Megérdemelnéd persze, hogy jól a seggedre verjünk, ha rendes magyar gyerek volnál, el sem fogadtad volna ezt a tetves sapkát. Ilyen korban, fiam, már tudni kellene egy magyar gyereknek, hogy mi a tisztesség... — Rágyújtott, s csak úgy, az első szippantások közben, mellékesen. — No, jól van. Mesélj inkább Pestről. Mi a helyzet Pesten? Miket láttál? Bizakodni kezdett, hátha nem vennék el a sapkát. — Hát, ugye... Csúnya világ van. — No? — Ugye, össze vannak dűlve a házak, de ám a nagyok is. A legtöbb, azt mondhatom. Kapni meg semmit se igen lehet. Se bolt, se semmi. Egyszóval nagy a ramazuri. — Hallgattak, hát folytatta. — Mindenütt csak temetnek. Meg a törmeléket lapátolják. Meg az ablakokon nincsen üveg. Alig valamelyiken. — És a ruszkik? Valaki a társaságból — Fogdossák össze az embereket, mi? — Fogdossák hát. Bizony isten fogdossák. Kivált a németeket viszik, akit összeszedhetnek. Rabságba. __ — Az asszonyokat is viszik? — Lehetséges, hogy az asszonyokat is... Hát persze, hogy viszik. Én láttam ám hogy egy német be volt öltözve asszonynak, mégis vitték. Pedig, ugye, honnan tudhatták azt— fejkendője is volt, szoknyája, minden. . honnan tudhatták, hogy nem igazi asszony. Csak német. — Egyszóval mindenkit visznek. Szibériába. Gyanakodva nézett körül. Nem akarják ezeket csőbe húzni, hogy aztán lecsapjanak rá, ugye, hogy hazudsc' Lassan, meggondoltan kezdte. — Azt éppen nem lehet mondani, hogy mindenkit. A németeket legkivált. De magyarokat is. Az biztos. Vitáik a foglyokat, bizony ütem mszik. Tagadhatatlan... A lakosságot, ugye, azt nem lehet mondani. Legalábbis egyelőre. .. — Egyelőre* — szórta közbe valaki. — Ugye, én azt nem tudhatom, mi a szándékuk. A lakosságot egyelőre nemigen viszik. Csak németet keresnek folyton. Nyemci jeszty? Nyemci jeszty?... Meg persze a nyilasokat. Valaki. — Hát nyilván1 — Még a civilek is. Meg azok is hajkurásszák a nyilasokat. Ugye, milyen a nép, most a nyilasokat veszi elő. Ahogy azelőtt a komonistákat. Meg a partizánokat. Miskolcon. Láttam én. — A civilek? — Még fel is akasszák aztán. — Kiket?... — ■—..... (Folytatjuisi