Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - DISPUTA - Szentgyörgyi Albert: A tudományos alkotó munkáról
látni a dolgokat. Az emberek nagy része nem látja, milyen csodák rejtőznek egy-egy gyakran látott dologban. Számomra azok a legcsodálatosabb dolgok, amiket naponta látok magam körül. „Boldogok, akiknek szívok tiszta, mert ők az Istent meglátják.“ „Boldogok, akiknek szívok tiszta,“ mondanám én, „mert ők megértik a természetet.“ Lehet, hogy túlontúl eszményien fogtam fel a kérdést, amikor azt mondtam, hogy a tudós az igazságot és a tudást kutatja. Lehet, hogy inkább rejtvényfejtés, vagy sakkjátszma ez a természettel, az ember ellenfelével, a létező legnagyobb ellenféllel. Lehet ez a rejtvényfejtés vagy sakkjátszma a legizgatóbb, csak az a baj, hogy egyszer könyörtelenül véget ér. Az alkotó tudósnak vagy művésznek örülnie kell, hogy teremtett valamit, valami újat, ami még nem volt, legyen az bármilyen kicsiség. Legyen meg bennük az alkotóvágy egy fajtája. E nélkül a vágy nélkül nem szerezhettek volna a nagy muzsikusok zenét, nem faraghattak volna a nagy szobrászok szobrokat — ezek a roppant sok munkát követelő hivatások igen csekély hasznot hoznak — s teljes mértékben egyetértek Dzsingisz kánnal, aki szerint „csak a befejezés határozza meg az ütközet értékét“. Az alkotómunka minőségi értékéről is szeretnék néhány szót szólni. A hangyák roppant igyekezettel építik a magas dolyokat, bár e bolgoknak semmi belső értékük nincs. A kérdés nem csupán az, hogy alkothatunk-e, hanem az is, hogy mit alkotunk. Ettől függ a probléma természete. Ha felállítottunk egy jó problémát, feltettünk egy jó kérdést, ezzel már el is végeztük a munka felét. A tudományos alkotómunka értéke attól a problémától függ, amire az alkotómunkát fordították. Minél nagyobb, minél lényegesebb a probléma, annál jobb, de ennek is megvannak a maga erős korlátai, s egy-egy túlontúl nagy probléma nem feltétlenül jó. Goethe szerint: „Sehol olyan tisztán nem nyilatkozik meg a nagy elme, mint önmaga bölcs korlátozásában“. Newton, aki a nehézkedés alapvető törvényeit kidolgozta, mindig őrizkedett attól, hogy kutassa ennek az erőnek a természetét, amely ugyanolyan ismeretlen ma is, mint az ő idejében volt, s ismeretlen marad bizonyára sokáig, talán mindörökre. Ami engem illet, én csak a lényeges problémákat szeretem, s azzal jellemezhetném saját kutatómunkámat, hogy amikor letelepedtem Woods Hole-ban, és halászni kezdtem, mindig nagy horgot vittem magammal. Szentül hittem, hogy úgysem fogok semmit, s gondoltam, sokkal izgatóbb, ha nagy halatszalasztok el, mint ha kicsit. Azóta már csökkentettem a horog méreteit, s attól fogva ha is akad rá. . Ha megkísérlem összegezni a mondottakat, tudomásul veszem, hogy végül is üres kézzel hagyom itt önöket, és bevallom, nem tudom, mi is hát valójában a tudományos alkotómunka. Biztos, hogy nagyon vegyes természetű vállalkozás. Remélem, elhiszik nekem, hogy csupán azért beszéltem magamról, mert nincs elég adatom ahhoz, hogy másokról beszélhessek, akik sokkal több érdekeset nyújthatnának önöknek. Azt sem gondolom, hogy az én utam a kutatás útja. Sokféle út vezet a kutatáshoz, s így azzal szeretnék búcsúzni, hogy felidézek egy levelezést, amit egy hindu diákkal folytattam, aki nagy kutató akart lenni, és megkérdezte tőlem: „Mi a kutatás helyes útja?“ Az egyetlen válasz, amit adhattam, ez volt: „A kutatás egyetlen útja az, hogy saját egyéniségének megfelelően végezze — ha egyáltalán létezik ilyen!“ Angolból fordította: K. L.