Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - DISPUTA - Szentgyörgyi Albert: A tudományos alkotó munkáról

látni a dolgokat. Az emberek nagy része nem látja, milyen csodák rejtőznek egy-egy gyak­ran látott dologban. Számomra azok a leg­csodálatosabb dolgok, amiket naponta látok magam körül. „Boldogok, akiknek szívok tisz­ta, mert ők az Istent meglátják.“ „Boldogok, akiknek szívok tiszta,“ mondanám én, „mert ők megértik a természetet.“ Lehet, hogy túlontúl eszményien fogtam fel a kérdést, amikor azt mondtam, hogy a tudós az igazságot és a tudást kutatja. Lehet, hogy inkább rejtvényfejtés, vagy sakkjátszma ez a természettel, az ember ellenfelével, a létező legnagyobb ellenféllel. Lehet ez a rejtvény­fejtés vagy sakkjátszma a legizgatóbb, csak az a baj, hogy egyszer könyörtelenül véget ér. Az alkotó tudósnak vagy művésznek örül­nie kell, hogy teremtett valamit, valami újat, ami még nem volt, legyen az bármilyen kicsiség. Legyen meg bennük az alkotóvágy egy fajtája. E nélkül a vágy nélkül nem szerezhettek volna a nagy muzsikusok zenét, nem faraghattak volna a nagy szobrászok szobrokat — ezek a roppant sok munkát kö­vetelő hivatások igen csekély hasznot hoz­nak — s teljes mértékben egyetértek Dzsingisz kánnal, aki szerint „csak a befejezés hatá­rozza meg az ütközet értékét“. Az alkotómunka minőségi értékéről is sze­retnék néhány szót szólni. A hangyák roppant igyekezettel építik a magas dolyokat, bár e bolgoknak semmi belső értékük nincs. A kér­dés nem csupán az, hogy alkothatunk-e, ha­nem az is, hogy mit alkotunk. Ettől függ a probléma természete. Ha felállítottunk egy jó problémát, feltettünk egy jó kérdést, ezzel már el is végeztük a munka felét. A tudomá­nyos alkotómunka értéke attól a problémától függ, amire az alkotómunkát fordították. Mi­nél nagyobb, minél lényegesebb a probléma, annál jobb, de ennek is megvannak a maga erős korlátai, s egy-egy túlontúl nagy problé­ma nem feltétlenül jó. Goethe szerint: „Sehol olyan tisztán nem nyilatkozik meg a nagy elme, mint önmaga bölcs korlátozásában“. Newton, aki a nehézkedés alapvető törvényeit kidolgozta, mindig őrizkedett attól, hogy ku­tassa ennek az erőnek a természetét, amely ugyanolyan ismeretlen ma is, mint az ő ide­jében volt, s ismeretlen marad bizonyára sokáig, talán mindörökre. Ami engem illet, én csak a lényeges problémákat szeretem, s azzal jellemezhetném saját kutatómunkámat, hogy amikor letelepedtem Woods Hole-ban, és halászni kezdtem, mindig nagy horgot vittem magammal. Szentül hittem, hogy úgysem fo­gok semmit, s gondoltam, sokkal izgatóbb, ha nagy halat­­szalasztok el, mint ha kicsit. Azóta már csökkentettem a horog méreteit, s attól fogva ha­ is akad rá. . Ha megkísérlem összegezni a mondottakat, tudomásul veszem, hogy végül is üres kézzel hagyom itt önöket, és bevallom, nem tudom, mi is hát valójában a tudományos alkotómun­ka. Biztos, hogy nagyon vegyes természetű vállalkozás. Remélem, elhiszik nekem, hogy csupán azért beszéltem magamról, mert nincs elég adatom ahhoz, hogy másokról beszélhes­sek, akik sokkal több érdekeset nyújthatnának önöknek. Azt sem gondolom, hogy az én utam a kutatás útja. Sokféle út vezet a ku­tatáshoz, s így azzal szeretnék búcsúzni, hogy felidézek egy levelezést, amit egy hindu diák­kal folytattam, aki nagy kutató akart lenni, és megkérdezte tőlem: „Mi a kutatás helyes útja?“ Az egyetlen válasz, amit adhattam, ez volt: „A kutatás egyetlen útja az, hogy saját egyéniségének megfelelően végezze — ha egyáltalán létezik ilyen!“ Angolból fordította: K. L.

Next