Irodalmi Szemle, 1975

1975/8 - HAZAI TÜKÖR - CSALLÓKÖZ - Nyitray Dezső: Anyáink ruhaanyag-termelési munkája

anyáink ruhaanyag-termelési munkája Tudományos kutatóink mondják, hogy miként a föld a különböző földtörténeti kor­szakokban különféle rétegeződéseket alkotott, ugyanígy a kultúra és a termelési esz­közök is állandó fejlődésen, tökéletesedésen mentek át. Elsőrendű kötelességünknek tartjuk ezért, hogy kutassuk az egyes korszakok termelési eszközeit, s ezekből re­konstruáljuk elődeink kultúráját, esetünkben a ruhaanyagtermelést. A ruhanemű alapanyaga a kender és a len volt. A len megterem a kavicsos, sovány talajban is. Alacsony szárú növény­ kiszedése, megszárítása és feldolgozása rövid időn belül — folyamatosan — történt. A kender ezzel ellentétben nagyon jól előkészített, háromszor-négyszer felszántott földet igényel. A tavaszi vetemények után, körülbelül május végén, június elején vezették. Ha jó idő volt és esett rá az eső, amint egy szólás­mondás is tartja „a gazdának a vetés után nagyon kellett sietnie haza, mert még haza sem ért a mezőről, már kikelt az elvetett mag a földből.” Amint a kender, a szára is két részre oszlik: virágos vagy fehér és magvas kenderre. Virágzás, beporzás után, az ún. virágos vagy fehér kendert gondosan ki kell szaggatni a földből a többi közül, mert egyébként elszáradna. Rostja a tilolás után sokkalta fehérebb, mint a magvas kenderé, innét kapta a fehér kender nevet. Ezért külön dolgoztak vele és lehetőleg külön is szőtték. A kiszedés után kis kévékbe kötötték, a napon alaposan megszárították, majd 8—10 napig vízben áztatták. Tetejére földet és nagyobb kődarabokat raktak, hogy a víz nyomóereje által felszínre ne szökjön. Amikor a mocsaras vízből kiszedték, jól meg­mosták a ráülepedett iszaptól, és szellős helyen kiteregették a napra, gondosan ügyel­ve arra, hogy minden szála külön legyen, s a kévék szépen, körbe állítva száradjanak. A magvas kendert csak azután húzkodták ki a földből, miután bugáiban kifejlődött és megérett a mag. Szintén kis kévékbe kötötték, s jól megszárították a napon. Azután egy vászonponyvát terítettek a földre, s azon cséphadaróval, mosósulyokkal vagy tésztanyújtásra használt nyújtófával kicsépelték. A magot rostán megrostálták, majd gyönge szellőben szerelték, kitisztították a pelyvától. Ezek után következett az áztatás, ami ugyanúgy történt, mint a virágos kendernél. Ha a kender jól megszáradt, következett a tilolás, a rostoknak a kemény kéregtől, a pozdorjától való elválasztása, összetörése. Erre a bükkfából faragott tilolók szolgál­tak. A tiloló egy kb. 120—150 cm magas, széles lábú állványra szerelt vályúszerű, 100—120 cm széles, simára gyalult keményfa deszkából állott; a vályú bal oldalán egy fakésszerű keményfa-lap volt beszerelve. A tilolás abból állt, hogy az asszony a bal kezével egy marékra való száraz kendert a tiloló vályújára helyezett, s a fakést jobb­jával kezelve többször lecsapott rá. A kendert közben ide-oda húzogatta bal kezével. Amikor a kemény pozdorja kéreg már összetört, megfordította a kendert: a kitilolt ken­derrostokat fogta a baljába és a tilolatlant tette a fakés alá. A kezében levő kendert közben többször a feje fölé emelte, s ki-kirázta a pozdorjától. Ezt a munkát csak napos, meleg időben lehetett végezni, amikor ugyanis a napsugártól átmelegedett a ké­reg, s a fakés leütése után így könnyen elvált a rostoktól. A tilolást két szakaszban végezték. Ha elkészültek az első szakasszal, elővették a má­sodik tilolót, amely hasonlított ugyan az elsőhöz, de ennek már két vályúszerű, alul nyitott bemélyedése és kettős nyelvű, fakés alakú lecsapója volt. A napra kiteregetett

Next