Irodalmi Ujság, 1968 (19. évfolyam, 1-20. szám)

1968-09-15 / 15. szám

1968. szeptember 15. A fordítás örömet NEM IS GONDOLTAM VOL­NA,­­—­ amilyen öntelt és nagy­ravágyó vagyok —, hogy másnak a prózája, magyaré méghozzá, tő­lem szórakozott elismerésnél töb­bet várhatna. Örkény István Egyperces novel­láival mámoros mézesheteket töl­töttem. Buta eset. Bár észrevettem volna őket hamarabb. Claude Roy éles szeme kellett hozzá, s ma­gyarországi látogatása, hogy ész­­revegyem Örkényt. Mintha nem egymás mellett botorkáltunk volna másfél évtizeden keresztül a pesti dzsungelben. Mintha nem őrá gondoltam volna vissza legnagyobb szeretettel, s ő is rám. Lehet azonban, hogy akkora író sosem volt, mint az utóbbi egy­két esztendőben lett, a ’’Tóték” színdarabbal, ’’Egyperces novel­láival”. Persze, hogy nem volt ekkora ! Most jut eszembe, mennyit pa­naszkodott — már akkor is mi­lyen testvériesen — a hosszú kom­pozíciók kényelmetlenségéről. — Sajnos — mondotta — se te, se én nem tudunk ’’mesét sző­ni”... A meseszövés : regény. Úgy látszik igaza volt , senki nem ke­rülheti el természetének parancsait. Regényíró nem lett, de lett az, ami ellen küzdött : a rövid, sőt a legrövidebb próza utánozhatat­lan mestere. MÁR TAVALY kiszemeltem akkori kötetéből két vagy három Percnovellát, az franciául megje­lenésre is került, három vérfa­gyasztó s egyben aranymosolyú tréfa. A német őr, akinek a ló­dögöt földbeásó kis zsidó profesz­­szor szabadelőadást tart a német klasszikusokról, addig-addig, amig paprikavörös nem lesz az őr s szépen agyon nem lövi. Meg a kis öreg portás, aki tizenöt éven át azt ismételi : Monotex, második emelet, Ruggyanta első, balra, s aki egyszer megbokrosodik s azt mondja : ’’Mindnyájan a semmi­ből jövünk, s visszamegyünk a nagy büdös semmibe”. Amiért fegyelmit kap, de megbocsátanak neki. Meg özvegy Bergerné, aki gázzal megmérgezi magát, mert öreg, mert a tetőt nem javítja meg a KIK, a házban senki sem sze­reti, meg akar halni. A földre tett búcsúlevélen hamutartó, azon az utolsó cigarettacsikk, rúzsos Azóta két kötete jelent meg Pesten, s kiderül, hogy az első Percnovellák csak a kezdet. Újabb remekművek születtek, éppoly sze­rényen, mint az elsők, s olyan mélyen, költőien, amilyen hangon Karinthy óta senki sem beszélt a magyar irodalomban. A magyar szatirikus irodalomban. Ahogyan csak Jaroslav Hasek beszél csehül, Ilf és Petrov oroszul, Marcel Aymé és Queneau franciául, Thurber és... Mikes angolul. De nem, ahogyan Örkény, úgy senki sem beszél. Az egykori vad dunaparti tréfák, a régi, primér kétségbevonás letisz­tult, átlátszó kristálykiállítása. DE MI AZ ? Minek dicsérem én itt Örkény Istvánt ? Elment az eszem ? Egyszerű, ördögi vi­gyorú tréfamester, Karinthy Fe­renccel, most mennek át a Ferenc József hídon, most bolondoznak egy bácsi előtt s mögötte integet­ve, hogy az csak kapkodja a fe­jét, most csöngetnek be egy isme­retlen öreg nénihez a Vigadó té­ren s tiltakozására rá se hederít­ve — hó-rukk ! — mint vad szál­lítómunkások, máris emelik a kommódot vállra, s most telefo­nálnak, éjszaka, Füst Milán nevé­ben, Barabás Tibornak, állítólag a határról, hogy ’’ezek a marha vámosok el akarják venni azt a pár dolláromat, csinálj valamit, Tiborkám, a feleségem itt fekszik levetkőztetve, a tehermérlegen”... S hallom hogyan tör torkukból elemi erővel a vad kamaszröhögés, ugyanaz, amely a májusi párizsi fiatalokat rázza, a minden leltá­rozott értéket kétségbe vonó in­dulat. A Percnovellák sem mások, mint a régi csínyek ’’égi mása”. Egy barátom úgy jellemzi Ör­kényt : valaki, aki mindig, egész életében félt. Ellent kell monda­nom, a lényeget illetően. Félt ta­lán, nagyon, — de ’’tréfáit” a leg­veszélyesebb hatalmak ellenére is mindig nyélbeütötte. Ezek a tréfák — a Percnovellák — a civil ember mélységes kon­­testációja a fojtogató katonai rend ellen. Örkény a jóhumorú elnyomot­tak szócsöve. Politika — ha akarom. Etika, ha a dolgok mélyére te­kintek. Erkölcstani példázatok. Nem Örkény foglalkozik politiká­val. A politika az, mely — sze­rencsétlenségére — néha kereszte­zi a kegyetlen, kérlelhetetlen Ör­kény porba rótt köreit. MOST ELMONDOM, a mint­egy negyven történet lefordítása közben melyek izgattak a legjob­ban. Szegény Örkény elküldött ne­kem, kérésemre, egy részletes hosszú listát, amelyen az általa kiválasztott írások címe szerepel. ’’Sok munkát megtakarítasz vele” írta naivul. Fogalma sincs, hogy melyek a legjobb írásai. Kihagyta például a ’’Nézzünk bizakodva a jövőbe” című csodát, amelyben — talán a visegrádi üdülő íróvendé­geinek örömére — játékosan leír­ja, mi lesz a magyarból a távol jövőben. ’’Visegrád ekkor már nem ennek a csöpp kis országnak lesz a székhelye, hanem a Dunai Ma­gyar Köztársaságnak, amelynek négy vagy öt tenger mossa part­jait. Dunainak azért fogják hívni a köztársaságot, nehogy összeke­verjék egy másikkal, az Alsóraj­nai Magyar Köztársasággal. Ez utóbbit akkor se magyarok lakják majd, hanem kopott öltözékű, el­nyűtt alsórajnaiak, akik csak ka­balából vették föl a magyar ne­vet...” A magyar név ige lesz, mely addigra minden élő nyelvbe fel­szívódik, méghozzá kellemes je­lentéstartalommal. ’’Magyarnl” franciái például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajol­ni; katalán nyelvjárásban: ”Köny­­nyedén” hajolgatok, amióta kín­zó derékzsábámból kigyógyul­tam...” A magyar nyelvbe a ’’va­nília” helyett, mely idegen szó, a ’’háború” megy át a köztudatba, minthogy régi jelentését amúgy is elvesztette. A visegrádi cukrász­dában tehát a fagylaltospult fö­lött ez lesz kiírva : ’’Eper, puncs, háború, csokoládé.” Hozzáteszi : ’’így fogunk élni. Addig, azt a pár évet (száztíz, legfeljebb száz­tizenöt), ki kell bírni.” Majdnem hihetetlen, hogy ez a mégis képzett (vegyészmérnöki diplomája van), jócsaládból való, tapasztalt fiatalember kihagyta a ’’Rendőrkézen az angol vonatrab­ló” című kis történetét is a lajst­romból. ”J.P. Jerrys, a veszedelmes bűnöző, akit az Interpol két éve eredménytelenül körözött, Ma­gyarországon lebukott. Az lett a veszte, hogy juhtúrót, piros pap­rikát, köménymagot csikart ki ár­tatlan áldozataitól. A veszedelmes bűnöző, aki egyébként az angliai vonatrablásnál közel kétszázezer fontot vágott zsebre, azzal véde­kezett, hogy az ily módon össze­harácsolt körözöttet nem akarta az országból kicsempészni, hanem szállodai szobájában kenyérre ken­ve szerette volna elfogyasztani... Azt azonban beismerte, hogy több ízben becsöngetett ismertlen la­kásokba és — többnyire gyere­kektől vagy hiszékeny öregektől a legkülönbözőbb ürügyekkel sót kért kölcsön. A rendőrség ezúton szólítja fel a károsultakat, hogy a nyomozás sikere érdekében je­lentsék be sóigényüket.” A szerencsétlen szerzőnek fo­galma sem volt például arról, hogy ”Egy magyar író dediká­­ciói” című remekműve a francia s majdan a világirodalomban mekkora utat fog befutni. Azt hit­te talán, közepes utat, mint az én írásaim. Kihagyta. A ’’Dal” című remekművét csak feltételesen óhajtotta rám bízni : ”ha le tudod fordítani a benne lévő két giccs­­versecskét...” Ha le tudom fordí­tani...! A jelentéktelen kis írásból parázsló francia remeket farag­tam. DE FÉLRE SZERÉNYSÉG ! Most már bevallhatom, Örkény úgysincs itt — majd csak darabja október 9-i bemtatójára jön meg : ”La Familie Tot”, Kelemen Imre nyomán Claude Roy szöveg­tol­mácsolása, a párizsi Gallé Mont­parnasse Színházban — bevallha­tom tehát, jövendő olvasóim oku­lására, hogy a legtöbb magunk közt legyen mondva kedves, ked­ves, de azért hogy mondjam, olyan ... picike írásocskákat a magam szerény elképzelése szerint a hu­mor lángoló tüzével töltöttem meg, ez csak természetes, egy pár helyzetet, egy pár leírást, párbe­szédet (kénytelen voltam vele), — mondjuk — magasabb színvona­lon hozzá­ költöttem, s hogy — ha már itt tartunk — az egészet af­féle nyersanyagnak tekintve (egy percig sem állítom, hogy hitvány nyersanyag), egy magasabb, euró­pai ízlésnek megfelelően újra­ál­­modtam. Most, hogy így lapoz­gatom a köteteit, istenem, iste­nem, nem rosszak azok a percno­vellák. De ahhoz képest, amilyen világ­rengető sikerük lesz néhány hét, néhány hónap múlva — de akko­ra, hogy Mrozektől Pintérig min­denki elbújhat — hát ahhoz ké­pest igazán kellett egy kis hoz­záigazítás. NE BÚSULJ AZÉRT, Örkény barátom. Mindez magunk közt marad, s ami siker lesz, az úgyis, ahogyan az már lenni szokott, a te sok balsorstépte, most végül igazi vi­­lággyógyszerészi nevedhez fűződik majd. Irigyed : Tardos Tibor FORRAI ESZTER VERSEI­ re.ué£temeta Kettétörött fa — Villámnál élesebben vágta ketté Szóáradatod fűrészfoga — Maradt a csonka törzs Harminc évgyűrűvel, Köreiből harmincszor Virágzott Szépnövésű 7 '•A­dozó ágad — sóhajtakaróval sebeid — Piros vérrózsákat varázsol Beteg gyökeredre S földbetemetkező arcod Levéltemetőben szárad — Szími tittecig,a£­fafiént Színes üveggolyóként Gurulok két karod világába Szemeid gyújtópontjából Születnek fényeim. irodalmi Újság S AZ EMBER KERESÉSE LADÁNYI LÁSZLÓ, "TŰZÖZÖN”, ELBESZÉLÉSEK, RONELLI BROTHERS KIADÁSA, 1968 MIKOR érik meg egy író ? Abban a pillanatban talán, amikor a mú­landó mögött meglátja a múlhatat­lant, a zűrzavar mögött a rendet s a rend mögött a zűrzavart. Erről a pillanatról tanúskodnak, szinte ki­vétel nélkül, Ladányi László novel­lái, amelyeket most kötetbe gyűjtve ad az olvasó elé. Mert ahány novella, annyi téma, tárgy, környezet, em­bertípus, mégis az egész kötetet az a különös, szenvedélyesen izgalmas vízió fonja egybe, amely csalhatat­lanul jelzi, hogy az író fejlődésének új, magasabb szintjére érkezett s maga mögött hagyta a próbálkozá­sok, kísérletek kétségkívül érdekes korszakát. Mi ennek az új korszak­nak legjellegzetesebb tulajdonsága ? Az, hogy az elbeszélések színessége, érdekes fordulatai, változatos per­­gése mögött már ott húzódik egy megfontolt, lehiggadt, — írjuk le bátran : bölcs — világkép, amelynek egysége, mint a centrifugális erő, tengelye köré gyűjti a változatos­ságot, eleven életté varázsolja a fantáziát. A sikert a látásmóddal párosuló megértés biztosítja. Mert Ladányi, akár egy öreg házaspár keserű élményeiről ír, mint a ’’Kései látogatódban, akár a Hamlet-mon­­dát helyezi át meglepően érdekes, egyszerű és élvezetes eszközökkel modern környezetbe, mint a ”Dan” című elbeszélésben, mindig egy­forma, gyakran megrendítő megér­téssel, szenvedélyes megértéssel kö­zelít alakjai felé. Mi érdekli ? Elsősorban az emberiség, azután az ember. Innen, hogy novelláinak nagy része szimbolikus történet, amelyben nem az egyén, hanem a nagy közösség élete, jövője, sorsa bukkan fel alaptémaként. Ladányit voltaképp az emberi nem megváltá­sa izgatja, még akkor is, ha erre a megváltásra nem mindig ad mó­dot szép új világunk, vagy még szebb és még újabb embereink. ”Mr. Hanavi”, a próféta is csak álmodja a megváltást, hiszen alap­jában véve a világ — vagy az em­beriség? — megválthatatlan. Az író pontosan tudja ezt, s hangja ilyen­kor fájdalmasan­ rezignálttá, csak­nem csúfondárossá változik, mintha a nyelvét öltené ránk, noha tudja, hogy gondolatai, érzelmei jóval fe­lette állnak a csúfondároskodásnak. Mégis, éppen ez a kettősség — a megváltás komolysága s a megvál­tás lehetetlenségének lemondással terhes mosolya — adja meg Ladányi jelentősebb novelláinak értékét. A címadó ”Tűzözön” kozmikus-bibli­kus science-fiction-ja ebből a kettős­ségből fak­ad : az orosz származású, amerikai Noé ezúttal az atomháború tűzözönéből menti ki az emberiség maradékát, amely valamiféle külö­nös űrhajóban távozik a földről, az egykori bárka helyett. Az elpusztuló föld, a bűnösség szimbóluma, nem az ótestamentumi próféták haragját váltja ki az íróból, hanem azt a fajta megértést — talán éppen saj­nálatot —, amely nélkül nincs élet, sőt — biztosan — nincs irodalom sem. A biblikus hangvétel mögött a modern ember félelmei, víziói, szo­rongásai szűkölnek, megrendítően. KÜLÖNÖS, de így van, ezek az igazán nagy témák vonzzák Ladányit leginkább, mintha — kiszabadulva a szocialista realizmus börtönéből — most értette volna meg író elhi­vatottságának belső lényegét. Még szerelmi történeteiben is az álta­lánosan emberi érdekli, a megfog­hatatlan és elérhetetlen, semmint a földi, c. megfogható és az elér­hető. Magasra emelte a mércéjét. Valóban megválthatatlanok vagyunk? Ladányi nem ad határozott választ erre a kérdésre, de úgy tűnik, mintha i­g­e­n -­ intene a fejével ; a ’’Tüzes szárnyak” túlvilági szerel­mese éppen úgy erről tanúskodik, mint ”Az elválaszthatatlan szerel­mesek” szimbolikus szobra, a szere­lemről, az életről és — üde virág­ként — a tavaszról. A váranyáram­­mal agyonsújtott s márványszobor­rá változott szerelmespár szobor­­csoportozatának aljára valaki ezt firkálta o­da : ”A.D. 2000 Március 18. Tavasz”. S az író lemondással teli, de fanyarságában is megbo­­csájtó, szelíd iróniával zárja le a történetet : ”A XX. század első ta­vasza így tehát három nappal előbb kezdődött, mint az előző tavaszok. És ez is jobb a semminél.” Lehetséges, hogy Ladányi novellái­nak, látásmódjának a titka ebben a kis mondatban van: ez is jobb a semminél, mert több a semminél. Ez nihilo nihil fi­ — dörögte Lear, Cordélia felé, s az életével fizetett, hogy megtanulja : a kevésben is lehet sok. Ladányi ebben a kevésben látja a megváltás — titkát ? — lehetőségét. Kevés kell hozzá, de talán az is elegendő. Erről tanúskodik legalábbis Barren úrnak, e modern Jóbnak története, pontosabban megváltása. A kérdés itt az, hogy mi az értelme az értel­metlen szenvedésnek, akárcsak Jób­­nál, de a válasz valamiképp meg­nyugtatóbb az Ótestamentuminál. Ott, a szélvészből mennydörgő Úr hangja csupán újabb kérdéseket ad a sorakozó kérdésekhez ; a válasz az, hogy nincsen válasz. Itt, Barren úr üldöztetésének és szenvedésének története — kissé talán túl sima — happy-endben végződik, a feloldás megkönnyebbülését az író, nyilván, vonzóbbnak érezte a bibliai dörgede­lem happy-endjénél, noha Jób ott is elnyeri hűsége jutalmát. LADÁNYI TEHETSÉGE ezekben a párhuzamokban bontakozik ki a legteljesebben. Fantázia és filozófia keveredik itt, jó arányban. Egyébként is, Ladányi erőssége a fantázia ; nemcsak az, hogy régi helyzetekből újat teremt, hanem, hogy új helyzeteket is teremt. Eb­ben az erősen antirealista kötetben, amely magán viseli az újabb iro­dalmi kísérletezések jegyeit, egyet­len valóban realista novella van, az is az emigráns-sorssal foglalkozik : a ’’Gombok”. Véletlen? Aligha. Az olvasónak az az érzése, hogy La­dányinak — mielőtt újabb kísér­letek szűzföldjére lépett volna — meg kellett küzdenie tulajdon múlt­jával, sorsával. Ezzel a leszámolással aztán — a harminchatodik oldalon — véget is ér Ladányi kapcsolata a "múlttal”, politikai értelemben. Az elkövetkező kétszáz oldalon, más — magasabb — gondolatok foglalkoz­tatják. KÁR, hogy sokszor kevesebb si­kerrel. Mert ha igaz, hogy Ladányit az emberi lét, a nagy kérdések, nagy párhuzamok, őshelyzetek vonzzák leginkább, a akkor az is igaz, hogy éppen a nagy általánosság keresésé­ben rejlik a hibája ; nem abban, hogy kutatja őket, hanem abban, hogy — gyakorta — nem sikerül a meglelt általánost az egyedi szint­jére emelni, kivételest formál­ni az adott nyersanyagból. Innen, hogy ha helyzetei megragadóak és érdekesek, alakjai sokszor megma­radnak a szimbólumok szintjén anél­kül, hogy egyéni emberekké válná­nak. Mr. Hanavi, a próféta figurája kitűnően sikerült, egyénített portré . John Vaneheart — játék lenne ez a név a magyar és az angol szóval­­hangsúllyal? — már csupán szel­lem, szerepéhez híven ugyan, de mégis egyéni tulajdonságok nélkül, szinte kötelességből. Az efajta álta­lánosításra való törekvés, úgy tűnik, szándékos, de nem mindig célrave­zető, mint például ”A hegyen át...” című novellában, amely ugyan al­címként viseli a ’’Példázat az élet­ről” megjelölést, mintegy eleve figyelmeztetve az olvasót műfajára, ami pedig felesleges, mégis hiányér­zetünket éppen szándékolt egyete­messége okozza, amely a stílus jegyeit s az elbeszélés gördülését teljes tudatossággal rendeli alá a mondandónak s ezzel erőszakolttá te­szi, ami egyébként természetes és magától értetődő lenne. Mert ezek a novellák akkor jók, amikor csak érzékeltetik a történés és karakter egységét, s akkor válnak nehézkes­sé, amikor az író eltökélten minden szót, minden tanulságot, min­den üzenetet a szánkba akar rágni ; ahelyett, hogy sejtetné, kimondja a kimondhatatlant, amikor az ’’Eső­csepp meséjé”-nek kafkai levegője helyett ”A lezuhantak” kitalált és mesterkélt történetét adja. Ez utóbbi, szerintem, a kötet legkevés­bé sikerült írása. Ám, ami itt nem sikerült La­dányinak, sikerült — bátran mond­hatjuk — a kötet nagyobb, számot­tevőbb elbeszéléseiben. Eleven, iz­galmas történetek, mély és igaz problémák sorakoznak itt, hol emel­kedetten, hol lehangolóan, hol köny­­nyedén, de mindig a művésznek az élet megismerését célzó szándéká­val és igényével. Minden jel arra mutat, hogy Ladányi László életé­nek új és újat alkotó fordulatához­­szakaszához érkezett. ACZÉL TAMÁS

Next