Jel-Kép, 1981 (2. szám)
"Az emberek személyiség után kiáltanak" - Beszélgetés Pozsgay Imre művelődési miniszterrel
BESZÉLGETÉS POZSGAY IMRÉVEL egységes cselekvést megszervezni. Ez pedig nem megy a nyilvánosság felhasználása nélkül: a politikus számára a nyilvánosság munkaeszköz, méghozzá olyan eszköz, amelyet pillanatnyilag nem használunk fel elég jól céljaink érdekében. — Önnek nem hiányzik a televíziós szereplés, az a szellemi kaland, amit korábban mondjuk egy-egy vita vezetése jelentett? Hiányzik, de nemcsak személyes szellemi érdeklődésem, hanem politikai szerepléseim szempontjából is. Mint szellemi élvezet és mint olyan kifejezési eszköz, amelynek ha birtokában lehetnék, sok mindent másképpen ítélne meg a közvélemény. Próbára tehetnének engem és a közvélemény ítéletére bízva én is próbára tehetném alkalmasságomat. — Nem félne, hogy sikere lesz? Hiszen a mostani gyakorlatban ez jelentheti a nagyobb kockázatot! Valóban így van, és ezzel egy mélyebben gyökerező problémához jutottunk. Ahhoz tudniillik, hogy ki dönti el egy politikus létét, mitől is tevékenykedhet valaki politikusként ? Attól, hogy a közvélemény előtt sikeres vagy attól, hogy egy más — döntést hozó — fórumon számít annak ? Ha a szocialista demokrácia fejlesztéséről gondolkodunk, nem kerülhetjük meg ezeket a kérdéseket, legalább ezek megfogalmazásáig el kell jutnunk, hogy a választható lehetőségek száma bővülhessen, új formákat nyerhessen. Előfordul, hogy valaki sikeres politikus a közvélemény előtt, viszont elbukik a kollégái előtt. A világért sem idealizálom a közvéleményt, a nyilvános szereplést, jól tudom, hogy gyakran érvényesül a hamis tudat, és a rossz vagy hamis információkból fakadó helytelen gondolkodás, de ez legalább mégiscsak valamiféle véleményeltérés, vita, harc. A mostani védettség egyebek között a sikertelenségtől való védettséget is jelenti,és a közepes vagy gyenge teljesítményt nyújtóknak kedvez. Néha úgy érzem, hogy a tájékoztatási gyakorlat nem vesz tudomást a különböző tömegkommunikációs eszközök közötti feladatkülönbségről sem. Például nem kap kellő hangsúlyt a televízió nyilvánossága. Ki tehet erről: a televízió vagy az egész tájékoztatási rendszer? Bizonyára tehet róla maga az intézmény is, hiszen dolgai közé tartozik, hogy többszöri szereplésre ösztönözze, szoktassa a politikusokat. De nem ez a döntő. Azt a kisebbrendűségi érzést kellene leküzdeni, amely a látható megjelenést kíséri némelyik politikusiján. Ebben pedig nem mindig a képességek játszanak szerepet. Láttam a képernyőn önmagával és a helyzettel viaskodni olyan kiváló személyiségeket, akiknek minden adottsága megvan arra, hogy jól szerepeljenek. Valószínű, hogy itt valamilyen sajátos módszerbeli elbicsaklás is szerepet játszik. Talán az, hogy a képernyőn megjelenő emberek, ha kérdéseket tesznek fel nekik vagy szót kapnak, igyekeznek mindig tökéletesen kiforrott és pontos, sőt, megdönthetetlen információkat adni. A magam részéről egészen más módszert követek: amikor ilyesmire adom a fejem, akkor elmondom a saját véleményem. Azt hiszem, ez vonzóbb a közönségnek, mint az elvont, adatokkal teletűzdelt száraz fogalmazás, így a vélemény személyessé válik, gondolkodásmódot fed fel, nem pedig egy lexikont utánoz.