Jelenkor, 1941 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1941-04-15 / 8. szám

ELVÁLASZTHATATLANUL EGYÜTT Irta: SZEKERES IMRE plébános (Jászkarajenő) Ú­kinek bőven jut ki át meg átjárni a széles tereket, ha szereti a szemét nyitva tartani, míg bebotorkálja lassú cammogás­­sal a tájat, előbb-utóbb magába szedi fáradsággal a közelről és távolról felkínálkozó eseményeket. Az elterülő Alföld végtelené­ben minden kiáltóbb. A sima földön jelentékenyen hat egy bokor is, itt belekerül a szembe egy jegenye is, mert kevés van belőle. Itt a találkozás két ember közt ünnepibb, megértőbb, zavartala­nabb, mert ritkább. A találkozás vége nem a pillanatok komor parancsszava, amit az örökké siető városi érez. Nála nem a látás-fűtés véletlenje veri össze a másikkal, hogy egy udvarias kérleka lássan-nal rövidesen egy harmadik, vagy negyedik kerü­letben ismétlődjék meg az egész életet jelentő néhány perces idő­vesztegetés. Ha nem siet, vagy mondjuk korszerűen, nem rohan, könnyen eléje vághat egy ugyancsak rohanó, szintén élni akaró és keresheti a másik körülményt, melynek megteremtése ugyan­csak tempót kíván. Errefelé két földnek a mesgyéje az, hol az utolsó barázda meghúzása után a tenyerek lassan egymásba csúsznak és megindul a szó, mely nem szapora, lassú, mint a nap járása, hiszen ahhoz méri életét. Türelmes a szava. Megta­nulhatta azt is. A föld, amelyen mindig jár és mit mindig néz, tanította régen, hogy csakis így lehetnek egymást elviselő barát­ságban. A föld szagát is magába vette. Hogyne, mikor valóság­gal belefürdik az évszakok változó hangulatába, úgy szikkad fel nedves téli ruhája a tavaszi naptól, mint a laposban meghúzódó téli lucsok. Átváltását a nyár számára a mindinkább magasabbra szökkenő nap végzi, mely érlel és aratásra serkent. S míg nézi a kenyérmagvakat, elfelejti a fáradalmait s úgy löki az őszbe a szánandót, mint hogy orma löki maga mögé a lebukó napot, észre sem veszi, hogy nyár volt. * Problémája szűk keretek-^ között mozog, de tévedés volna azt hinni, hogy nincs. Kiáltása alig hallható, mert elnyeli a messze elnyúló táj. Csak nagyritkán válaszol egy-egy megrázkó­­dására a közeli gólyafészek két pihés éhese, sejtve a ritka hang­ban az érkező aranymadarat, mely gyors iramban siet övéihez, hogy szárnyait borítsa a nyugtalan kicsinyekre. A táj embere erre felfigyel és felfedezi magát a fészekben és a hazarepülő gólyában. A puszta elterült laposában, mintha minden és min­denki egy fészekben élne. Ha megrántják valahol, mozgásba in­dul az egész és úgy néznek egymásra a fészeképítők, mint két néma néz egymásra: csak a szemük él, de az mélyen a másikba lát. Látja benne önmagát, látja azt, aki éppen olyan, mint ő, ki­nek évezredes sorsa az övével egyidős. Az út is egyfelé vezet és egyformán rögös, csak talán egyik előbb ér az út végére, mint a másik, és az egyiket Péternek, a másikat Pálnak nevezik. Ha az egyik északi irányban föntebb él, de sorsa leveti délebbre, hamar ismerős lesz, mert elhozza magával csendjét lelkének és új helyén éppen úgy belehallgat környezetébe, mint előbb tette. Egyet keres: keresi az égnek nyílását, melyen átszólhat gondjá­ban és vergődésében, — nem unszoltan, csak úgy mindig magá­tól. — Ahhoz, kit mindenütt keresett eddig is és meg is talált. A fönti magasból sokat vár kedves beszéddel. Mondanivalóját elaprózza, inkább sóhajokban nyög fel, a káprázatos égbe, mely úgy él előtte, mint ahogy kapta egyszer régen ősétől és az a kép mindig megmarad tépetlenül, legfeljebb színei változnak bajai­nak mélysége szerint. Ha nagy a baja, szereti az eget tüzesnek, égő vörösnek látni, mely éppen az ő baja miatt olyan. Csodál­kozik, ha nem feketedik át a mindenség és nem lógnak alá sötét drapériák az égből, ha fájdalma a legnagyobb: halottja van. Máskor meg nem érti, miért könnyezik az ég, mikor ritkán ki­pattanó lelkéből és szívéből ömlik a hosszúra nyújtott melódia, melyből oly tartalékot gyűjt, hogy napokig elszomorkodik jó­kedvében, mert ilyenkor belegyúrja hangjával, lábával és két kezével az elnyúló akkordokba minden örömét, bánatát. Vigad, ahogy szokta: sírva. Tekintetét, ha le is veszi az égről, lelkével fennmarad. Sokszor még egy darabot szakít le onnan magának, belehelyezve ajkával az Istent, mert Nélküle nem indítja útnak még lovát sem. Ami öröme van, kitől kaphatta volna, mint Is­tentől. Ha gondbarázdái jobban elmélyülnek, ha csapások özöne új torkolatokat nyit, a tenger szenvedésbe megnyugszik: Isten akarta. Keveset töpreng és annyira bele tudja állítani a gond­viselésszerű elrendezést életébe, hogy pánikot nem ismer s bár történjen meg életében a legnagyobb ütés, ő abba belenyög, de nem terül el a fájdalom súlya alatt. Egy nagyot nyújtózkodik testében, lelkében és ott áll új készségével a holnap küszöbén, hogy betörjön és meghódítsa magának a napot. Az otthon fogal­mát is felülről szövegezték meg számára és ezért tisztább elgon­dolások sehol sem patinásabbak, ragyogóbb szentélybe sehol sem léphetünk, mint az övékébe. Nincs egy csendes sarka otthonának, ahol ne féltene intő ujjával egy Krisztus-arc és tanításával rá ne ülne az ott lakó lelkekre. Ha aztán megtévedt kereskedői az újfajta eszméknek hozzányúlni készülnek lelkükhöz, biztos, hogy kis ideig tartó ájulás után visszatérnek az örök kipróbálthoz, mert maguktól látták be, hogy az idők folyamán csak egy ma­radt állandó, örök és változatlan: az Isten. * A mi népünk két magasságot csodál meg: a csillagokkal tele­tűzdelt eget és a karcsún feltörő templomtornyot. Míg váro­sokban eltűnik még a bazilika is a vele versenyre kelt épületek tömegében, addig a falu sík földjén pompásan mutatkozik be és mondhatnám messze kilométerek mögötti tanyalakók is együvé tartozóknak vallják magukat azokkal, akik szerencsésen élhetnek a templom közelében. A messze kihangzó harangszava pedig az a centripetális erő, mely felé úgy fordulnak a reményt vágya­­kozók, mint hajótöröttek a mentőhajó szirénahangja felé. Hívo­gató szavára — míg önző természete ellen szól, eléje állítva a nagy távolságot, lelke ereje lerövidíti megszólaltatva az örök igényt — lassan elindul megszentelni a napot, mit ha nem tesz, érzi, aznap kiesett valami belőle. Nyugtalanul várja a másikat, hogy pótolja, kijavítsa a lelkén esett csorbát. Csodálatos! Nem bírja sokáig a lélekszakadást. Napjainkban bő alkalmunk nyílik látni az eszmék számára a nagy halászatot. Sohasem volt értéke­sebb a horogra népünk, mint ma, amikor mindenki rájuk alapít, épít. Ma értékességük megnőtt és oly céltudatos kenegetéssel végzik az értékelés munkáját, hogy szegény jó magyar átesik az ölelgetők, melengetők, később nagy árat kívánók eszmesíkjára és csak akkor veszi észre, hogy nem neki szabták az új lélek­­ruhát, mikor már elcsúszott a lába a benyálazott eszmeúton. A kijózanodás viszi vissza kipróbált vezéréhez, papjához. Mindig visszatért az idők folyamán. El-elkuncsorgott, bele-belenézett idegen tükörbe. Szépet mutatott, de mikor rájött, hogy nem az igazi arcát látta benne, mert vagy nagyított, vagy kicsinyített, de mindenesetre torzított, kereste az utat igazi énjéhez és ilyen­kor kellett neki ismét a hibáját is mindig őszintén feltáró örök s ugyanaz: a papja. * Uj életbölcseségre mi szükség van? Új kalauz a jellemalakí­tásra miért kell, mikor jobbat szerkeszteni ki tudhat a meg­lévőnél? Kipróbálta, éli ezt a régit, mely mindig új és számára új, mert való érintkezésbe ő jut igazán az élettel. Külső és belső válságokkal ő küzd igazán. E küzdelem pedig megtanította, hogy a régi igazság elevenítőbb, és hathatósabb támogatás a ba­jaiban. Az új tanok pedig általában igen bőbeszédűek, de csak addig, míg élet-halálküzdelemről nincs szó. Ha aztán az is bekö­vetkezik, hogy ugyan megvárják, hüledezve, hebegve némul el lassan ajkuk, hátrahagyva a romokat mindörökre. Látja, hogy papja mindig vele van, egy úton jár vele, nincsenek kitérők, hol más vágányra viheti áldozatát és különösen nem hagyja el a ba­jában. Ha aztán eszmét kell megvallani, azt a legdrágábbal, az életével is megvallja. Az életirányítást a maga életével végzi, mely mindig szilárd pont marad, hová az őhozzá visszatérők életüket igazíthatják, külső és belső válságuk idején nyugodtan támaszkodhatnak, mint biztos alapú pillérre. Egy valaki, aki nem zsákmánya a kornak, nem szeszélyes kiszolgálója a változó ismertségnek és különösen nem alkalmazottja önös szeszélyének. Ki magyarázza meg neki más, mint aki őt valóban és nem ideig­­óráig szereti, hogy korunk materializmusában a társadalmi bajo­kat elsősorban nem külső átalakításokkal kell meggyógyítani, hanem mindenekelőtt meg kell szüntetni a társadalmi ellenséges­kedéseket. Ínség mutatkozik minden téren. Ennek az általános társadalmi ínségnek megszüntetésére el kell távolítani a legfőbb okot: az önzést, minek csak egy módja van, az emberek lelkét az örökkévalókra irányítani. Az örökkévalóság fényénél rájövünk arra is, hogy a társadalmi ínség megszüntetésénél elsőrangú fel­adat, ne csak az idegen bűnöket, hibákat vigyük napfényre, ha­nem bocsássuk fényesség elé azokat önmagunkban is. JELENKOR Bérmálkozóknak: előkészület, ajándék Megbérmáltaknak: öntudatosítás ERVIN GÁBOR DR.: KRISZTUSI NAGYKORÚSÁG , A Korda Rt. kiadása Vill., Mikszáth Kálmán-tór 4­ 9

Next