Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)
1973-01-28 / 4. szám
8. oldal SKATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA WASHINGTONI POSTA STIRLING GYÖRGY 1. Ehéten a WASHINGTONI POSTÁ-t nem Stirling György írja, hanem róla írjuk. Az ünnepi alkalmat az szolgáltatja, hogy odahaza ismét foglalkoznak Stirling Györggyel. Ez alkalommal nem kevésbé komor nyomtatvány teszi ezt, mint a magyarországi cseka, az ÁVO lapja, a ,,MAGYAR RENDŐR" (mi ugyan nem értjük mi magyar ügy van a mai rendőrködésben, de a lapnak ez a címe). A cikk címe: „A jó hazafi álarcában" és a cikk maga dühös fogvicsorgatások közben méltatlankodó, színlelt sérelem, hogy Stirling György, íme, lóvá tette őket, úgyis mint elnöki tanácsot és úgyis mint rendőröket és úgyis mint önkéntes rendőröket, úgyis mint körzeti megbízottakat a lakókörzetben . . . 2. A cikk azzal kezdi, hogy elmondja: „1969 őszén megbánó hangú kérelmet kézbesített a posta az Elnöki Tanács címére, amelyben az 1948. július 6.-án lázadás bűntette miatt 6 évi kényszermunkára ítélt Stirling György kért teljes bűnbocsánatot — vagyis a hátrányos jogkövetkezmények alóli mentesítést” — írja a rendőrújság. 3. Aztán a komor lap elmondja, hogyan csapta be Stirling György a diktatúrát: „1970-ben útlevélkérelmet nyújtott be, s a megkapott engedéllyel augusztus hónapban családjával együtt nyugat-európai körútra indult. Az osztrák szervektől politikai menedékjogot kért, s ezt természetesen már egészen másként indokolta, mint nem is olyan régen az Elnöki Tanácshoz benyújtott kérelmét”, csikorogja a nem is kissé primitív policár-press. Ezután ismét csúfosan elárulja magát a diktatúra, mert a rendőrújság közli Stirling György külföldről írott levelét, amelyet Stirling György természetesen nem a rendőrségnek írt, hanem rokonaihoz intézett, amint ezt a rendőrújság is beismeri. Hogy miként tudják mégis Stirling leveléből azt idézni, hogy mi volt Stirling György szándéka — nos azt nem nehéz kitalálni, ha a tisztességes ember csodálkozik is azon, hogy ezt egyáltalán nem szégyellik. Szóval így csikorog a rendőrújság: „Végleges külföldönmaradási szándékát hozzátartozóival is közölte mint ... hosszú évek óta érlelődő és sokszorosan átgondolt elhatározás eredményét . . . Valójában azért volt olyan fontos Stirling számára a mentesítés, hogy ilyen módon kivitelezhető legyen disszidálási terve, — mivel mint büntetett előéletű nem kaphatott útlevelet.” 4. így fogcsikorgat és méltatlankodik erkölcsi pírját sminkelő rendőrlap, az ÁVO hivatalos lapja. Hát álljunk is meg egy szóra, diktatúrát őrző elvtársak. Először is: ki kezdte a becsapást? Hiszen Rákosi Mátyás és urai összeesküvő társasága ígért szabadságból és függetlenségből fűt-fát, hogy aztán azokat, akik a magyar nép elnyomása ellen tiltakoztak lázadónak kiáltsa ki, börtönbe hurcolja és kényszermunkára ítélje . . . Tiltakozhat még a politikai piros smink alatt is pirulás nélkül ennek a diktatúrának bármelyik széltolója, a magyar nép szabadságát és függetlenségét elveszítő nagydiktátori, totális becsapás, csalás, sikkasztás és rablás után? Stirling György börtönbe került, kényszermunkára vetették, de túlélte a gyötrelmeket és az azokban adódó halálos veszélyeket. Azonban még ezek alatt a szörnyű évek alatt sem adta fel szabadságszeretetét, ami a börtön és kényszermunka évei alatt szabadságszomjjá változott. És találhatott-e ott Stirling György enyhet szabadságszomjára, ahol az egész népet elnyomták és ahol a szabadság követeléséért már egyszer börtönbe és kényszermunkára hurcolták? (És vájjon ha Stirling György, miután átélte a diktatúra megtorlását, a lázadás bűntette miatt rá kiszabott 6 évi kényszermunkát, vájjon ha ezek után megjelent volna az Elnöki Tanács előtt és nyíltan, őszintén ezt mondja: ,,Nézzék, elvtársak, leszolgáltam, amit rám mértek. Maguk szerint elveszett ember vagyok, aki hivatásomat mint újságíró nem folytathatom. Engedjenek kivándorolni ..." Várjon kapott volna engedélyt arra, hogy kivándoroljon a szabad világba, ahol újságírói tehetségére a magyar szabadság ügyének nagy szüksége van? Senki sem hiszi, ellenben mindenki jól tudja, elsősorban a „Magyar Rendőr” (mi köze lehet a magyarokhoz azon kívül, hogy őrzi őket), hogy Stirling Györgyöt nyomban börtönbe vagy, esetleg, ez alkalommal elmegyógyintézetbe szállították volna. És ha ilyet kérdez a diktatúrától — nyíltan, őszintén — ezt meg is érdemelte volna. Mit tehetett mást? Be kellett csapja a diktatúrát, amely eddig minden magyar embert becsapott, megcsalt és megrabolt szabadságától és jogaitól. 5. A diktatúra most — jellemző helyen, a policájgazetában — méltatlankodva írja: „1947 márciusában aktívan részt vett a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben. Az ott kifejtett tevékenységéért kapta ezt a büntetést... 1956-ban ismét megszólalt, akkor a POFOSZ (volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége) megalakulását üdvözölte lelkes hangú cikkel.” Így is van. De mindaz, ami következett nemcsak igazolta, hanem szinte előre követelte, hogy Stirling György azt tegye, amit tett — az elnémított, a rabbá tett magyar nép szószólójaként, újságírójaként. Hogy ezt meg merte tenni, hogy ezért a hivatásáért, az üzenet kihozataláért még családját, felesége és kisfia életét is kockáztatta, mindezért Stirling Györgynek, a szabadságért küzdő újságírónak köszönet jár. Azoknak a nevében elsősorban, akiknek az üzenetét kihozta. És hogy ezt az újságírói hivatását már eddig is teljesítette, azt a diktatúra kevés, ésszel szerkesztett rendőrlapja maga igazolja, amikor újból áttérve a bosszús fogcsikorgatásra, ezeket mondja: „Stirlingék távozása nem azért probléma számunkra, mintha ő és a hozzá hasonlók hiáyoznának az országból, de számolnunk kell azzal a kárral is, amellyel az ilyen személyek rágalomhadjárata árthat hazánknak — és ez nem kevés!” — csikorgatja mérgét a rendőrlap. Jó lesz megkülönböztetnünk a két dolgot: a párt hazájából nem hiányoznak Stirlingék és a hozzá hasonlók. Ez igaz. De az országból, a magyar nép hazájából nagyon hiányoznak. Rágalomhadjáratról sincs szó, hiszen a rendőrlap is beismeri: Stirling Györgyöt, az újságírót lázadás bűntettével vádolva hat évi kényszermunkára küldte a diktatúra. (Vájjon mi lenne, ha az összes kényszermunkát megélt magyarok kijöhetnének szabad földre és elmondhatnák mint Stirling György, hogy mi is történt velük. Az is rágalomhadjárat lenne? De hisz az igazat mondanák? Vagy a párt hazájában az igazság a rágalom és a hazugság az igazság?) 6. Nos, még egy idézetet a policálgazetából: „Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy ha az ilyen személyek lakókörzetében az önkéntes rendőrök, körzeti megbízottak jó kapcsolatokkal rendelkeznek, akkor felfigyelnek az olyan jelenségekre, hogy az illető az ország végleges elhagyására készül, s így mód nyílhat annak megakadályozására is. Nos, ez aztán már az igazi hang: személyek, lakókörzet, önkéntes rendőr, körzeti megbízott, jó kapcsolatok, megfigyelés, jelenség és jelentés, készület, mód a megakadályozásra ... Ez már nem is a rendőrállam, hanem kémtársadalom képe, ahol a szomszédként álcázott önkéntes rendőrnek és körzeti megbízottnak a szerencsétlen magyarral jó kapcsolatokat, esetleg barátságot is kell fentartani, hogy kikémlelhesse a szerencsétlen magyar szándékait és lefogathassa kellő időben és ily „módon" megakadályozhassa abban, hogy szabad földre jusson. Aztán bejelenti a budapesti policájgazeta, hogy Stirlingéket „tiltott határátlépés miatt” Stirling Györgyöt pedig sajtó útján elkövetett izgatásért („amit a szabad világban” tanúsított magatartásával valósított meg) távollétében vád alá helyezték. És azóta — valószínűleg — el is ítélték . . . 7. Ilyen ostoba, a diktatúra szörnyű ábrázatát leplezetlenülfeltáró cikket talán még nem is olvashattunk. Amihez és Stirling György hivatásának megértéséhez most csak egynéhány sort szeretnénk hozzátenni. Minden igazi újságíró reformer és ezért kritikus elme. Stirling György is az. Lelkében, szellemében, minden mozdulatában. Hűtésében és hevületében. Még otthon a diktatúra vasbütyke alatt is valóban újságíró volt kritikus és reformer elme a szó közírói értelmében és nem a személyi szolgálatok és személyi érvényesülések hízelgő számítgatásából élő stílustechnikus. Ezért neki a diktatúra alatt börtön és kényszermunka járt. Stirling Györgynek, hála Isten, sikerült kijutni a szabad világba anélkül, hogy neki vagy családjának baja történt volna. A policálgazetának igaza van, „nem kevés” az, amit itt tett. Reformeri kedvével és kritikusi szenvedélyével itt szabadon szólhat-írhat. Meg is teszi. És nem akar hazamenni, ameddig a diktatúra ül a magyar népen. Elítélheti a diktatúra tetszése szerint. Csak azt teszi itt kint, amit otthon a magyar nép nem tehet. Ehhez Stirling Györgynek, mint a többi, jó hazafinak, itt nem kell álarcban járni, mint otthon kellene. Álarc nélkül szólhat. Ezért jött ki. (E. I.) Látókör Miért látni a másik oldalt csak Európáról? W/J! Ha valaki az amerikai lapokat olvassa, azt hiheti, hogy egész Európában kiközösítik az emberi haladásból a USA-t, amiért a tárgyalások elakadása után az elnök újból megindította a légiháborút Észak-Vietnam ellen. Senki sem kívánja mentegetni magát a légiháborút, a légi bombázást, amely valójában a II. világháborúban mutatta meg szörnyű és véres ábrázatát. Azonban azt sem szabad mondani, de még sejtetni sem elhallgatással, hogy a kommunista osztályharc fegyverei kevésbé szörnyűek lennének. És hogy a kommunizmus nem éppen a bombázásoknak köszönheti térhódítását . . . De — bármit is mondjanak némely nekibúsult amerikai lapok: Európában ezt jobban látják és bátrabban meg is merik mondani , mint a USA-ban. A RHEINISCHER MERKUR ezeket írja: „Tilalmas bombák és engedélyezett rakéták” (Verbotene Bomben, erlaubte Raketen) című cikkében: „Amit az évforduló napjaiban a világ átélt, az a politikailélektani stratégia mesterjátéka volt. Egyetlen beavatott sem tagadhatja meg ettől a játéktól a csodálatát, ha a következményein mélyen el is szomorodhat. A nemzetközi kommunizmusnak sikerült egy látványos mozdulattal minden érdekellentét és véleménykülönbség elfeledtetésével, amely a kommunizmus táborában jelentkezik, a nemzetközi bizalmatlanság hullámát rázúdítani az Egyesült Államokra, amiért az elnök, aki olyan eredményesnek látszó béketárgyalásokat folytatott, ezeket szükségtelenül megszakította és Észak-Vietnam nagyvárosai ellen légiháborút indított.” A Rheinischer Merkur ezután felteszi a kérdést, hogy mi történt? És a kérdést így válaszolja meg: Amíg a világsajtóban széltében-hosszában tárgyalták azokat a nehézségeket, amelyeket Nixonnak a délvietnami kormány okozott, addig nagy csendben a délvietnami kommunista csoportok, a Vietkong Hanoiban rávette az északvietnami kormányt, hogy a fegyverszünet alatt támogassák titokban a Vietkongot, hogy a fegyverszünet alatt átvehesse az uralmat egész Dél-Vietnam felett. A tárgyalások folyamán az amerikai és az északvietnami tárgyalófelek eredetileg egyetértettek abban, hogy a fegyverszünettel való visszaélést egy nemzetközi ellenőrzőbizottsággal akadályozzák meg, amelyben semlegesek is részt vesznek, nemcsak kommunista államok. És ennek az ellenőrző bizottságnak 5000 tagja lett volna, akik a helyszínen figyelték volna a fegyverszünet betartását. A délvietnami, hatalomra vágyó, kommunista vietkongok fellépésére és terveinek előmozdításáral Északvietnam egyet fordított eredeti álláspontján és kijelentette, hogy a nemzetközi ellenőrző bizottságnak nem lehet 250- nél több tagja és azok is csak íróasztalok mellett folytathatják ellenőrző munkájukat, mert különben megsértenék Vietnam szuverenitását. Sem közlekedési eszközökre, sem hírközlő eszközökre nincs szükségük... A RHEINISCHER MERKUR ezután megállapítja: „Hogy ez mit jelent, az világos. Azt sem kell sokáig vizsgálni, miért is hozta ezt váratlanul a tárgyalóasztalra Hanoi. Biztosítani akarták,hogy a Vietkong gerillatevékenységét zavartalanul folytathassa, hogy a dzsungelösvényeket, mint eddig, továbbra is használhassa fegyverek és önkéntesek szállítására és hogy a nemzetközi fegyverszüneti bizottság, jól megfigyelhető irodákban mindebből semmit se tudhasson majd meg. Az amerikaiak nem szolgáltathatták ki magukat ilyen feltételeknek. Ezeknek a feltételeknek az elfogadásával tálcán nyújtották volna át Dél-Vietnamot a kommunistáknak és ami ezután történt volna, arra előzőleg áldásukat is adták volna...” A bombázásról a nyugatnémet, katolikus erkölcsi irányzatú hetilap ezeket mondja: „És a bombaháború? Hanoi halottaiért Nixon nem tehető egymagában felelőssé. Nem az Egyesült Államok voltak, amelyek Északvietnamba betörtek, északvietnami csapatok lépték át az előző fegyverszünet demarkációs vonalát, hogy a délen pusztító kommunista partizánokat segítsék. Az amerikai katonai vezetés egészen addig bombatámadásoktól megkímélte ellenfelének nagyvárosait, de ugyanakkor a kommunisták sohasem szégyellették Saigon külvárosait rakétákkal lőni.” „Mi okozza azt, hogy a bandaháború békés falvak ellen olyan dicséretreméltó felszabadító háború, amelynek legyilkolt áldozatai megemlítésre sem érdemesek, a légiháború pedig ugyanazon kommunisták ellen ezzel egyidőben undorító és elítélésreméltó bűncselekmény, amely nemzetközi felháborodást szül? Akkor miért nem hoznak ugyanolyan elmarasztaló ítéletet Churchill ellen, aki Drezdát kiradírozta, vagy Roosevelt ellen, aki német városok lerombolását elrendelte? Vagy elvetendő a vörös totalitáriánizmus elleni küzdelemben az, amit a Hitler elleni küzdelemben helyénvaló volt? Egy olyan világ, amely a maga erkölcsi emelkedettségének annyira tudatában van — erre a kérdésre a választ sokáig nem tudja elhallgatni." Még érdekesebb, amit a RHEINISCHER MERKUR idézett vezércikke (a lap élén jelent meg) csodálkozva kérdez meg Amerikától: „Az persze kevésbé érthető, miért nem tájékoztatja Washington a világ közvéleményét nagyobb igyekezettel arról, hogy a fegyverszüneti tárgyalások akadályoztatásának mi volt a valódi oka? És mert ezt nem tették, Nixon olyan megvilágításba került, hogy a tárgyalások megszakadásának ő volt az oka, mert engedett Thieu, a délvietnami elnök nyomásának ...” Nos, ahhoz, hogy ezt valaki megértse, itt kell éljen Amerikában. És csodálattal szemlélje előbb, hogy az amerikai, nevezetesen a Nixon adminisztráció, abban a hiszemben él, hogy a közvéleményt meg tudja nyerni, az amerikai nép figyelmét fel tudja kelteni, a politikáját el tudja az emberekkel fogadtatni, ha a sajtóban nincs is szava, a rádiókban egyenesen divat szidni és ha a televízióban az a modern és „szofisztikátód” ember, aki szidja Nixont és minden munkatársát. Aki pedig itt begyökerezik a mai életbe — később — azt látja, előbb csak elámul, majd belekábul, a végén belezöldül, hogy ezt elhiszik, hogy ilymódon akarják a kongresszus többségét a választásokon majd megszerezni. Aztán egyszerre rájön harmadszorra, ez az amerikai ideológia. Olyan politikai prüdériáról van szó — az 1780-as évekből — amikor a propagandáról nem volt illő beszélni, ha cselekedtek is, és ez a szó később is illetlen szó maradt. De a másik oldal gyakorolta, alkalmazta, így gyakorolják és alkalmazzák ma is a kommunista oldalról a propagandát . . . A Rheinischer Merkur igen finoman a politikai-lélektani stratégia kivitelezésének mondja. Hát ez létezik Amerikában. A nevén nem szabad nevezni, mert akkor mindenki megsértődik. És ez a kommunista propaganda, politikai-lélektani befolyásolás ma már olyan nagyhangú, hogy olyasmit, ami a kommunistákat megsértené, nem szabad hangoztatni, nehogy kihívjuk ... A délvietnami vietkong bandák közben kommunista színekben harcolnak és az ártatlan parasztokat Dél-Vietnamban és a fővárosban, Saigonban a civil polgárokat kommunista felszabadítók ölik, pusztítják. Ki merészel ezekről beszélni Amerikában? Illenék ilyesmi — például — az elnökhöz? Vagy ha erről a külügyminiszter beszélne, nem szállna le az „antikommunista demagógia” színvonalára? A kivégzettek halála kellett, szükséges volt azért, hogy a kommunista ügy előrehaladjon a hatalom felé. Ki merészel ez ellen szólni? Nem tanulságos? A szovjet propaganda amerikai terjedése abban a tükörben mérhető le igazán, amelyet a Rheinischer Merkur, kölni német hetilap tart Amerika politikai arca elé. A Lengyel-Magyar Világszövetség Kelet-középeurópa semlegességéért A Lengyel-Magyar Világszövetség igazgatótanácsa 1972. november 25.-én tartotta ülését a Chicago Society Club tanácstermében Dr. Ripa Karol elnök, v. budapesti lengyel főkonzul elnöklete alatt. A kb. 85 lengyel és magyar vezető mellett a balti nemzetek országos és helyi vezetői is jelen voltak, vagy képviseltették magukat, közöttük Ft. Bryzgis litván r. k. püspök és az Amerikai Albán Szövetség elnöke, Ft. Azem Hofizi, akinek országos szervezete is kooperáló (affiliate) tagságot vállalt a Lengyel- Magyar Világszövetségben. Magyar részről jelen voltak többek között Czike Ernő, az MHBK LISA- főcsoportvezetője, Dr. Hoványi Gyula, a Chicago és Környéke hetilap főszerkesztője, mindketten a Lengyel- Magyar Világszövetség igazgatója, ill. alelnöke, Dr. Kardos Béla, a Studies for a New Central Europe szerkesztője, aki az ülés előadója volt, Dr. Száz Zoltán, az Amerikai Magyar Szövetség külügyi titkára, és Komjáthy egyetemi tanár. Dr. Kardos Béla fejtegetésében előadta, hogy csak a keletközépeurópai államok semlegesítése adhatja meg azt a nemzetközi jogi és politikai keretet, amelyen belül a szabad fejlődés ezekben az országokban érvényesülhet. Javasolta, hogy a Lengyel-Magyar Világszövetség tegye magáévá ezt a követelést, amelyet a Közös Magyar Északamerikai Külügyi Bizottság részletesen kidolgozott. Dr. Kardos beszéde után Dr. Ripa elnök előterjesztette a Lengyel-Magyar Világszövetség határozati javaslatát. Ez egy olyan nemzetközileg garantált semlegességi egyezményt tűzött ki a Németország és a Szovjetunió közötti államok számára, amelyik „nemcsak társadalmilag és gazdaságilag, de politikailag is hasznos lenne, mert a térben stabilizálná a helyzetet, és csökkentené a politikai elégedetlenséget.” Az igazgatótanács a határozati javaslatot egyhangúlag elfogadta. Olvassa és terjessze a Katolikus MagyarokVasárnapját! 1973. január 28. Fura i de igaz hogy a francia Nouvel Observateur jelentésében Roger Payne amerikai kutató azt állítja a bálnák éneke kegyelemért könyörög. Mert az ember teljesen kiirtja őket. Egyébként ezt mondotta a stockholmi környezetvédelmi értekezlet is, amelynek felhívására most a BÁLNAVADÁSZOK NEMZETKÖZI BIZOTTSÁGA megvizsgálta azt a javaslatot, hogy 10 évre szüntessék be e hatalmas tengeri emlős öldöklését. A helyzet valóban nyugtalanító kell,hogy legyen, hogyha egy jelentős nemzetközi intézmény hajlandó foglalkozni olyan javaslattal, amely ennek az emlősfajtának a védelmét előbbre helyezi az azonnali gazdasági érdekeknél. A felmérések szerint legalábbis a bálnák két fajtája, a legnagyobbak, kiveszőben vannak. A kék bálna esetében tömeggyilkosságról beszélnek. A fajta kialakulásától számítva, vagyis az utóbbi 40 millió esztendőben, a tengerekben és óceánokban körülbelül 200 ezerre volt tehető a kékbálnák állandó száma. 1965-ben már csak 2000-et tartottak számon. A mészárlás egyik felelősének a norvég Sven Foynt tekintik, aki 1860-ban feltalálta a robbanófejjel ellátott szigonyt, s ezért a teljesítményéért szobrot kapott. 1967 óta a kékbálnát törvény védi. Azóta nagyon lassan ugyan, de szaporodik. Néhány más bálnafajtát is törvényes előírások védenek. A modern bálnavadászat lényegében négy bálnafajta értékesítésén alapszik. Az elmúlt esztendőben 44.604 óriás víziemlőst öltek le szerte az óceánokon. Legalábbis a hivatalos adatok szerint. Ha ugyanilyen ütemben folytatódik a bálnavadászat, öt év múlva már nem lesz rentábilis iparág. Olyan kevés bálna marad, hogy a hímek és nőstények nem találnak egymásra az óceánon, hogy a fajfenntartást biztosíthassák. Évszázadokon keresztül szürke- és fehérbálnák népesítették be az óceánokat, hogy miként Moby Dick, kemény harcot vívjanak a faluba Achab kapitányokkal dolgozó bálnavadászok két-három esztendeig bolyongtak megszakítás nélkül a tengereken, hogy előteremtsék a világ számára, amely a petróleumot még nem ismerte, a lámpákba használt „üzemanyagot”. . Vakmerő és szorgalmas munkájuk azonban sohasem vezetett volna a bálnák fajának a kihalásához. Ma azonban modern eszközökkel, helikopterrel, radarral, gépi kilövőszerkezetekkel vadásznak a tengerek óriására, hogy zsírjából arckrémet és kutya- meg macskaeledelt gyártsanak. A Bálnavadászok Nemzetközi Bizottsága 1946-ban vezette be az első átfogó védelmi intézkedéseket, s ezek évről évre szigorúbbakká váltak. A Londonban megtartott legutóbbi értekezleten azonban nem sikerült megtenni a döntő lépést. Az Egyesült Államok és Nagy- Britannia a bálnák védelme mellett szavazott, Franciaország azonban tartózkodott a szavazástól. Azzal érveltek, hogy „a vad legjobb őre a vadász”. Nemrég Roger Payne amerikai kutató, 300 métert is elérő mélységekben magnetofonszalagra rögzítette a bálnák énekét. Ezek a hangok, mintha egy székesegyház boltívei alatt visszhangoznának, szerelemről, játékról, fájdalmakról szólnak és izgalomért könyörögnek. Ha nem is érti meg az állatok szavát, biztos, hogy az ember szegényebbé válna — s nemcsak anyagilag — ha a bálnák eltűnnének az óceánokból. De hogyan hallaná meg a mai ember a bálnák könyörgő énekét, amikor embertársai könyörgő énekét sem akarja érteni. Fura, de igaz ... hogy a francia könyvkiadók érdekképviseletének felmérése szerint az ország lakosságának 50 százaléka egyáltalán nem vesz könyvet