Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)

1973-01-28 / 4. szám

8. oldal SKATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA WASHINGTONI POSTA STIRLING GYÖRGY 1. Ehéten a WASHINGTONI POSTÁ-t nem­ Stirling György írja, hanem róla írjuk. Az ünnepi alkalmat az szolgál­tatja, hogy odahaza ismét foglalkoznak Stirling Györggyel. Ez alkalommal nem kevésbé komor nyomtatvány teszi ezt, mint a magyarországi cseka, az ÁVO lapja, a ,,MAGYAR RENDŐR" (mi ugyan nem értjük mi magyar ügy van a mai rendőrködés­ben, de a lapnak ez a címe). A cikk címe: „A jó hazafi álarcában" és a cikk maga dühös fogvicsorgatások közben méltatlankodó, színlelt sérelem, hogy Stirling György, íme, lóvá tette őket, úgyis mint elnöki taná­csot és úgyis mint rendőröket és úgyis mint önkéntes rendőrö­ket, úgyis mint körzeti megbízottakat a lakókörzetben . . . 2. A cikk azzal kezdi, hogy elmondja: „1969 őszén megbánó hangú kérelmet kézbesített a posta az Elnöki Tanács címére, amelyben az 1948. július 6.-án lá­zadás bűntette miatt 6 évi kényszermunkára ítélt Stirling György kért teljes bűnbocsánatot — vagyis a hátrányos jogkövetkezmé­nyek alóli mentesítést” — írja a rendőrújság. 3. Aztán a komor lap elmondja, hogyan csapta be Stirling György a diktatúrát: „1970-ben útlevélkérelmet nyújtott be, s a megkapott en­gedéllyel augusztus hónapban családjával együtt nyugat-európai körútra indult. Az osztrák szervektől politikai menedékjogot kért, s ezt természetesen már egészen másként indokolta, mint nem is olyan régen az Elnöki Tanácshoz benyújtott kérelmét”, csikorogja a nem is kissé primitív policár-press. Ezután ismét csúfosan elárulja magát a diktatúra, mert a rendőrújság közli Stirling György külföldről írott levelét, amelyet Stirling György természetesen nem a rendőrségnek írt, hanem rokonaihoz in­tézett, amint ezt a rendőrújság is beismeri. Hogy miként tudják mégis Stirling leveléből azt idézni, hogy mi volt Stirling György szándéka — nos azt nem nehéz kitalálni, ha a tisztességes em­ber csodálkozik is azon, hogy ezt egyáltalán nem szégyellik. Szóval így csikorog a rendőrújság: „Végleges külföldönmaradási szándékát hozzátartozóival is közölte mint ... hosszú évek óta érlelődő és sokszorosan át­gondolt elhatározás eredményét . . . Valójában azért volt olyan fontos Stirling számára a mentesítés, hogy ilyen módon kivi­telezhető legyen disszidálási terve, — mivel mint büntetett elő­életű nem kaphatott útlevelet.” 4. így fogcsikorgat és méltatlankodik erkölcsi pírját sminkelő rendőrlap, az ÁVO hivatalos lapja. Hát álljunk is meg egy szóra, diktatúrát őrző elvtársak. Először is: ki kezdte a be­csapást? Hiszen Rákosi Mátyás és urai összeesküvő társasága ígért szabadságból és függetlenségből fűt-fát, hogy aztán azokat, akik a magyar nép elnyomása ellen tiltakoztak lázadónak kiáltsa ki, börtönbe hurcolja és kényszermunkára ítélje . . . Til­takozhat még a politikai piros smink alatt is pirulás nélkül ennek a diktatúrának bármelyik széltolója, a magyar nép sza­badságát és függetlenségét elveszítő nagydiktátori, totális be­­csapás, csalás, sikkasztás és rablás után? Stirling György bör­tönbe került, kényszermunkára vetették, de túlélte a gyötrel­meket és az azokban adódó halálos veszélyeket. Azonban még ezek alatt a szörnyű évek alatt sem adta fel szabadságszere­­tetét, ami a börtön és kényszermunka évei alatt szabadság­­szomjjá változott. És találhatott-e ott Stirling György enyhet szabadságszomjára, ahol az egész népet elnyomták és ahol a szabadság követeléséért már egyszer börtönbe és kényszer­­munkára hurcolták? (És vájjon ha Stirling György, miután át­élte a diktatúra megtorlását, a lázadás bűntette miatt rá ki­szabott 6 évi kényszermunkát, vájjon ha ezek után megjelent volna az Elnöki Tanács előtt és nyíltan, őszintén ezt mondja: ,,Nézzék, elvtársak, leszolgáltam, amit rám mértek. Maguk sze­rint elveszett ember vagyok, aki hivatásomat mint újságíró nem folytathatom. Engedjenek kivándorolni ..." Várjon ka­pott volna engedélyt arra, hogy kivándoroljon a szabad világba, ahol újságírói tehetségére a magyar szabadság ügyének nagy szüksége van? Senki sem hiszi, ellenben mindenki jól tudja, elsősorban a „Magyar Rendőr” (mi köze lehet a magyarokhoz azon kívül, hogy őrzi őket), hogy Stirling Györgyöt nyomban börtönbe vagy, esetleg, ez alkalommal elmegyógyintézetbe szál­lították volna. És ha ilyet kérdez a diktatúrától — nyíltan, őszintén — ezt meg is érdemelte volna. Mit tehetett mást? Be kellett csapja a diktatúrát, amely eddig minden magyar embert becsapott, megcsalt és megrabolt szabadságától és jogaitól. 5. A diktatúra most — jellemző helyen, a policájgazetában — méltatlankodva írja: „1947 márciusában aktívan részt vett a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben. Az ott ki­fejtett tevékenységéért kapta ezt a büntetést... 1956-ban ismét megszólalt, akkor a POFOSZ (volt Politikai Foglyok Orszá­gos Szövetsége) megalakulását üdvözölte lelkes hangú cikkel.” Így is van. De mindaz, ami következett nemcsak igazolta, hanem szinte előre követelte, hogy Stirling György azt tegye, amit tett — az elnémított, a rabbá tett magyar nép szószólója­ként, újságírójaként. Hogy ezt meg merte tenni, hogy ezért a hivatásáért, az üzenet kihozataláért még családját, felesége és kisfia életét is kockáztatta, mindezért Stirling Györgynek, a szabadságért küzdő újságírónak köszönet jár. Azoknak a nevé­ben elsősorban, akiknek az üzenetét kihozta. És hogy ezt az újságírói hivatását már eddig is teljesí­tette, azt a diktatúra kevés, ésszel szerkesztett rendőrlapja maga igazolja, amikor újból áttérve a bosszús fogcsikorgatásra, ezeket mondja: „Stirlingék távozása nem azért probléma számunkra, mint­ha ő és a hozzá hasonlók hiá­yoznának­ az országból, de szá­molnunk kell azzal a kárral is, amellyel az ilyen személyek rá­galomhadjárata árthat hazánknak — és ez nem kevés!” — csi­korgatja mérgét a rendőrlap. Jó lesz megkülönböztetnünk a két dolgot: a párt hazájából nem hiányoznak Stirlingék és a hozzá hasonlók. Ez igaz. De az országból, a magyar nép hazá­jából nagyon hiányoznak. Rágalomhadjáratról sincs szó, hiszen a rendőrlap is beis­meri: Stirling Györgyöt, az újságírót lázadás bűntettével vá­dolva hat évi kényszermunkára küldte a diktatúra. (Vájjon mi lenne, ha az összes kényszermunkát megélt magyarok ki­jöhetnének szabad földre és elmondhatnák mint Stirling György, hogy mi is történt velük. Az is rágalomhadjárat lenne? De hisz az igazat mondanák? Vagy a párt hazájában az igazság a rágalom és a hazugság az igazság?) 6. Nos, még egy idézetet a policálgazetából: „Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy ha az ilyen szemé­lyek lakókörzetében az önkéntes rendőrök, körzeti megbízottak jó kapcsolatokkal rendelkeznek, akkor felfigyelnek az olyan je­lenségekre, hogy az illető az ország végleges elhagyására ké­szül, s így mód nyílhat annak megakadályozására is. Nos, ez aztán már az igazi hang: személyek, lakókörzet, önkéntes rendőr, körzeti megbízott, jó kapcsolatok, megfigyelés, jelenség és jelentés, készület, mód a megakadályozásra ... Ez­­ már nem is a rendőrállam, hanem kémtársadalom képe, ahol a szomszédként álcázott önkéntes rendőrnek és körzeti megbízott­nak a szerencsétlen magyarral jó kapcsolatokat, esetleg barát­ságot is kell fentartani, hogy kikémlelhesse a szerencsétlen ma­gyar szándékait és lefogathassa kellő időben és ily „módon" megakadályozhassa abban, hogy szabad földre jusson. Aztán bejelenti a budapesti policájgazeta, hogy Stirlingéket „tiltott határátlépés miatt” Stirling Györgyöt pedig sajtó útján elkövetett izgatásért („amit a szabad világban” tanúsított ma­gatartásával valósított meg) távollétében vád alá helyezték. És azóta — valószínűleg — el is ítélték . . . 7. Ilyen ostoba, a diktatúra szörnyű ábrázatát leplezetlenül­­feltáró cikket talán még nem is olvashattunk. Amihez és Stirling György hivatásának megértéséhez most csak egynéhány sort szeretnénk hozzá­tenni. Minden igazi újságíró reformer és ezért kritikus elme. Stirling György is az. Lelkében, szellemében, minden mozdulatában. Hűtésében és hevületében. Még otthon a diktatúra vasbütyke alatt is valóban újságíró volt kritikus és reformer elme a szó közírói értelmében és nem a személyi szolgálatok és személyi érvényesülések hízelgő számítgatásából élő stílustechnikus. Ezért neki a diktatúra alatt börtön és kény­szermunka járt. Stirling Györgynek, hála Isten, sikerült kijutni a szabad világba anélkül, hogy neki vagy családjának baja történt volna. A policálgazetának igaza van, „nem kevés” az, amit itt tett. Reformeri kedvével és kritikusi szenvedélyével itt szabadon­­ szólhat-írhat. Meg is teszi. És nem akar hazamenni, ameddig­­ a diktatúra ül a magyar népen. Elítélheti a diktatúra tetszése szerint. Csak azt teszi itt kint, amit otthon a magyar nép nem­­ tehet. Ehhez Stirling Györgynek, mint a többi, jó hazafinak, itt nem kell álarcban járni, mint otthon kellene. Álarc nélkül szólhat. Ezért jött ki. (E. I.) Látókör Miért látni a másik oldalt csak Európáról? W/J!­­ Ha valaki az amerikai lapokat olvassa, azt hiheti, hogy egész Európában kiközösítik az emberi haladásból a USA-t, amiért a tárgyalások elakadása után az elnök újból megindította a légiháborút Észak-Vietnam ellen. Senki sem kívánja mente­getni magát a légiháborút, a légi bombázást, amely valójában a II. világháborúban mutatta meg szörnyű és véres ábrázatát. Azonban azt sem szabad mondani, de még sejtetni sem elhallga­tással, hogy a kommunista osztályharc fegyverei kevésbé ször­nyűek lennének. És hogy a kommunizmus nem éppen a bombá­zásoknak köszönheti térhódítását . . . De — bármit is mondja­nak némely nekibúsult amerikai lapok: Európában ezt jobban látják és bátrabban meg is merik mondani , mint a USA-ban. A RHEINISCHER MERKUR ezeket írja: „Tilalmas bom­bák és engedélyezett rakéták” (Verbotene Bomben, erlaubte Raketen) című cikkében: „Amit az évforduló napjaiban a világ átélt, az a politikai­lélektani stratégia mesterjátéka volt. Egyetlen beavatott sem tagadhatja meg ettől a játéktól a csodálatát, ha a­ következmé­nyein mélyen el is szomorodhat. A nemzetközi kommunizmus­nak sikerült egy látványos mozdulattal minden érdekellentét és véleménykülönbség elfeledtetésével, amely a kommunizmus táborában jelentkezik, a nemzetközi bizalmatlanság hullámát rázúdítani az Egyesült Államokra, amiért az elnök, aki olyan eredményesnek látszó béketárgyalásokat folytatott, ezeket szük­ségtelenül megszakította és Észak-Vietnam nagyvárosai ellen légiháborút indított.” A Rheinischer Merkur ezután felteszi a kérdést, hogy mi történt? És a kérdést így válaszolja meg: Amíg a világsajtóban széltében-hosszában tárgyalták azokat a nehézségeket, amelye­ket Nixonnak a délvietnami kormány okozott, addig nagy csend­ben a délvietnami kommunista csoportok, a Vietkong Hanoiban rávette az északvietnami kormányt, hogy a fegyverszünet alatt támogassák titokban a Vietkongot, hogy a fegyverszünet alatt átvehesse az uralmat egész Dél-Vietnam felett. A tárgyalások folyamán az amerikai és az északvietnami tárgyalófelek eredetileg egyetértettek abban, hogy a fegyver­­szünettel való visszaélést egy nemzetközi ellenőrzőbizottság­gal akadályozzák meg, amelyben semlegesek is részt vesznek, nemcsak kommunista államok. És ennek az ellenőrző bizottság­nak 5000 tagja lett volna, akik a helyszínen figyelték volna a fegyverszünet betartását. A délvietnami, hatalomra vágyó, kom­munista vietkongok fellépésére és terveinek előmozdítására­l Északvietnam egyet fordított eredeti álláspontján és kijelen­tette, hogy a nemzetközi ellenőrző bizottságnak nem lehet 250- nél több tagja és azok is csak íróasztalok mellett folytathatják ellenőrző munkájukat, mert különben megsértenék Vietnam szu­­verenitását. Sem közlekedési eszközökre, sem hírközlő eszkö­zökre nincs szükségük... A RHEINISCHER MERKUR ezután megállapítja: „Hogy ez mit jelent, az világos. Azt sem kell sokáig vizsgálni, miért is hozta ezt váratlanul a tárgyalóasztalra Hanoi. Biztosítani akarták,­­hogy a Vietkong gerillatevékenységét zavartalanul folytathassa, hogy a dzsungelösvényeket, mint eddig, továbbra is használhassa fegyverek és önkéntesek szállítására és hogy a nemzetközi fegyverszüneti bizottság, jól megfigyelhető irodákban mindebből semmit se tudhasson majd meg. Az ame­rikaiak nem szolgáltathatták ki magukat ilyen feltételeknek. Ezeknek a feltételeknek az elfogadásával tálcán nyújtották volna át Dél-Vietnamot a kommunistáknak és ami ezután tör­tént volna, arra előzőleg áldásukat is adták volna...” A bombázásról a nyugatnémet, katolikus erkölcsi irány­zatú hetilap ezeket mondja: „És a bombaháború? Hanoi halot­­taiért Nixon nem tehető egymagában felelőssé. Nem az Egyesült Államok voltak, amelyek Északvietnamba betörtek, északviet­nami csapatok lépték át az előző fegyverszünet demarkációs vonalát, hogy a délen pusztító kommunista partizánokat segít­sék. Az amerikai katonai vezetés egészen addig bombatámadá­soktól megkímélte ellenfelének nagyvárosait, de ugyanakkor a kommunisták sohasem szégyellették Saigon külvárosait raké­tákkal lőni.” „Mi okozza azt, hogy a bandaháború békés falvak ellen olyan dicséretreméltó felszabadító háború, amelynek legyilkolt áldozatai megemlítésre sem érdemesek, a légiháború pedig ugyanazon kommunisták ellen ezzel egyidőben undorító és el­­ítélésreméltó bűncselekmény, amely nemzetközi felháborodást szül? Akkor miért nem hoznak ugyanolyan elmarasztaló ítéletet Churchill ellen, aki Drezdát kiradírozta, vagy Roosevelt ellen, aki német városok lerombolását elrendelte? Vagy elvetendő a vörös totalitáriánizmus elleni küzdelemben az, amit a Hitler elleni küzdelemben helyénvaló volt? Egy olyan világ, amely a maga erkölcsi emelkedettségének annyira tudatában van — erre a kérdésre a választ sokáig nem tudja elhallgatni." Még érdekesebb, amit a RHEINISCHER MERKUR idé­zett vezércikke (a lap élén jelent meg) csodálkozva kérdez meg Amerikától: „Az persze kevésbé érthető, miért nem tájékoztatja Wash­ington a világ közvéleményét nagyobb igyekezettel arról, hogy a fegyverszüneti tárgyalások akadályoztatásának mi volt a va­lódi oka? És mert ezt nem tették, Nixon olyan megvilágításba került, hogy a tárgyalások megszakadásának ő volt az oka, mert engedett Thieu, a délvietnami elnök nyomásának ...” Nos, ahhoz, hogy ezt valaki megértse, itt kell éljen Ame­rikában. És csodálattal szemlélje előbb, hogy az amerikai, ne­vezetesen a Nixon adminisztráció, abban a hiszemben él, hogy a közvéleményt meg tudja nyerni, az amerikai nép figyelmét fel tudja kelteni, a politikáját el tudja az emberekkel fogadtatni, ha a sajtóban nincs is szava, a rádiókban egyenesen divat szidni és ha a televízióban az a modern és „szofisztikátód” ember, aki szidja Nixont és minden munkatársát. Aki pedig itt begyökerezik a mai életbe — később — azt látja, előbb csak elámul, majd belekábul, a végén belezöldül, hogy ezt elhiszik, hogy ilymódon akarják a kongresszus többségét a választásokon majd megszerezni. Aztán egyszerre rájön harmadszorra, ez az amerikai ideológia. Olyan politikai prüdériáról van szó — az 1780-as évekből — amikor a propagandáról nem volt illő be­szélni, ha cselekedtek is, és ez a szó később is illetlen szó ma­radt. De a másik oldal gyakorolta, alkalmazta, így gyakorolják és alkalmazzák ma is a kommunista oldalról a propagandát . . . A Rheinischer Merkur igen finoman a politikai-lélektani straté­gia kivitelezésének mondja. Hát ez létezik Amerikában. A nevén nem szabad nevezni, mert akkor mindenki megsértődik. És ez a kommunista propa­ganda, politikai-lélektani befolyásolás ma már olyan nagyhangú, hogy olyasmit, ami a kommunistákat megsértené, nem szabad hangoztatni, nehogy kihívjuk ... A délvietnami vietkong ban­dák közben kommunista színekben harcolnak és az ártatlan parasztokat Dél-Vietnamban és a fővárosban, Saigonban a civil polgárokat kommunista felszabadítók ölik, pusztítják. Ki merészel ezekről beszélni Amerikában? Illenék ilyesmi — pél­dául — az elnökhöz? Vagy ha erről a külügyminiszter beszélne, nem szállna le az „antikommunista demagógia” színvonalára? A kivégzettek halála kellett, szükséges volt azért, hogy a kom­munista ügy előrehaladjon­­ a hatalom felé. Ki merészel ez ellen szólni? Nem tanulságos? A szovjet propaganda amerikai terjedése abban a tükörben mérhető le igazán, amelyet a Rhei­nischer Merkur, kölni német hetilap tart Amerika politikai arca elé. A Lengyel-Magyar Világszövetség Kelet-középeurópa semlegességéért A Lengyel-Magyar Világszövetség igazgatótanácsa 1972. november 25.-én tartotta ülését a Chicago Society Club tanács­termében Dr. Ripa Karol elnök, v. budapesti lengyel főkonzul elnöklete alatt. A kb. 85 lengyel és magyar vezető mellett a balti nemzetek országos és helyi vezetői is jelen voltak, vagy képviseltették magukat, közöttük Ft. Bryzgis litván r. k. püspök és az Ameri­kai Albán Szövetség elnöke, Ft. Azem Hofizi, akinek országos szervezete is kooperáló (affiliate) tagságot vállalt a Lengyel- Magyar Világszövetségben. Magyar részről jelen voltak többek között Czike Ernő, az MHBK LISA-­ főcsoportvezetője, Dr. Hoványi Gyula, a Chi­cago és Környéke heti­lap főszerkesztője, mindketten a Lengyel- Magyar Világszövetség igazgatója, ill. alelnöke, Dr. Kardos Béla, a Studies for a New Central Europe szerkesztője, aki az ülés előadója volt, Dr. Száz Zoltán, az Amerikai Magyar Szövetség külügyi titkára, és Komjáthy egyetemi tanár. Dr. Kardos Béla fejtegetésében előadta, hogy csak a ke­­letközépeurópai államok semlegesítése adhatja meg azt a nem­zetközi jogi és politikai keretet, amelyen belül a szabad fejlődés ezekben az országokban érvényesülhet. Javasolta, hogy a Lengyel-Magyar Világszövetség tegye magáévá ezt a követelést, amelyet a Közös Magyar Északameri­kai Külügyi Bizottság részletesen kidolgozott. Dr. Kardos beszéde után Dr. Ripa elnök előterjesztette a Lengyel-Magyar Világszövetség határozati javaslatát. Ez egy olyan nemzetközileg garantált semlegességi egyezményt tűzött ki a Németország és a Szovjetunió közötti államok számára, amelyik „nemcsak társadalmilag és gazdaságilag, de politikailag is hasznos lenne, mert a térben stabilizálná a helyzetet, és csökkentené a politikai elégedetlenséget.” Az igazgatótanács a határozati javaslatot egyhangúlag elfogadta. Olvassa és terjessze a Katolikus Magyarok­­Vasárnapját! 1973. január 28. Fura i de igaz hogy a francia Nouvel Ob­­servateur jelentésében Roger Payne amerikai kutató azt állít­ja a bálnák éneke kegyelemért könyörög. Mert az ember telje­sen kiirtja őket. Egyébként ezt mondotta a stockholmi környezetvédelmi értekezlet is, amelynek felhívá­sára most a BÁLNAVADÁ­SZOK NEMZETKÖZI BI­ZOTTSÁGA megvizsgálta azt a javaslatot, hogy 10 évre szün­tessék be e hatalmas tengeri emlős öldöklését. A helyzet va­lóban nyugtalanító kell,­­hogy legyen, hogyha egy jelentős nemzetközi intézmény hajlandó foglalkozni olyan javaslattal, amely ennek az emlősfajtának a védelmét előbbre helyezi az azonnali gazdasági érdekek­nél. A felmérések szerint lega­lábbis a bálnák két fajtája, a legnagyobbak, kiveszőben van­nak. A kék­ bálna esetében tö­meggyilkosságról beszélnek. A fajta kialakulásától számítva, vagyis az utóbbi 40 millió esz­tendőben, a tengerekben és óceánokban körülbelül 200 e­­zerre volt tehető a kékbálnák állandó száma. 1965-ben már csak 2000-et tartottak számon. A mészárlás egyik felelősének a norvég Sven Foynt tekintik, aki 1860-ban feltalálta a rob­banófejjel ellátott szigonyt, s ezért a teljesítményéért szobrot kapott. 1967 óta a kékbálnát törvény védi. Azóta nagyon lassan ugyan, de szaporodik. Néhány más bálnafajtát is tör­vényes előírások védenek. A modern bálnavadászat lényegé­ben négy bálnafajta értékesíté­sén alapszik. Az elmúlt eszten­dőben 44.604 óriás víziemlőst öltek le szerte az óceánokon. Legalábbis a hivatalos adatok szerint. Ha ugyanilyen ütemben folytatódik a bálnavadászat, öt év múlva már nem lesz ren­tábilis iparág. Olyan kevés bál­na marad, hogy a hímek és nős­tények nem találnak egymásra az óceánon, hogy a fajfenntar­tást biztosíthassák. Évszázadokon keresztül szür­ke- és fehérbálnák népesítették be az óceánokat, hogy miként Moby Dick, kemény harcot­­ vívjanak a faluba Achab kapi­tányokkal dolgozó bálnavadá­­­­szok két-három esztendeig bo­­­­lyongtak megszakítás nélkül a­­ tengereken, hogy előteremtsék a világ számára, amely a petró­­­­leumot még nem ismerte, a lám­pákba használt „üzemanyagot”. . Vakmerő és szorgalmas munká­juk azonban sohasem vezetett volna a bálnák fajának a kiha­­lásához. Ma azonban modern eszközökkel, helikopterrel, ra­darral, gépi kilövőszerkezetek­­kel vadásznak a tengerek óriá­sára, hogy zsírjából arckrémet és kutya- meg macskaeledelt gyártsanak. A Bálnavadászok Nemzetkö­zi Bizottsága 1946-ban vezette be az első átfogó védelmi intéz­kedéseket, s ezek évről évre szi­gorúbbakká váltak. A London­ban megtartott legutóbbi érte­kezleten azonban nem sikerült megtenni a döntő lépést. Az Egyesült Államok és Nagy- Britannia a bálnák védelme mellett szavazott, Franciaor­szág azonban tartózkodott a szavazástól. Azzal érveltek, hogy „a vad legjobb őre a va­dász”. Nemrég Roger Payne ameri­kai kutató, 300 métert is elérő mélységekben magnetofonsza­lagra rögzítette a bálnák éne­két. Ezek a hangok, mintha egy székesegyház boltívei alatt visszhangoznának, szerelemről, játékról, fájdalmakról szólnak és izgalomért könyörögnek. Ha nem is érti meg az állatok sza­vát, biztos, hogy az ember sze­gényebbé válna — s nemcsak anyagilag — ha a bálnák el­tűnnének az óceánokból. De hogyan hallaná meg a mai em­ber a bálnák könyörgő énekét, amikor embertársai könyörgő énekét sem akarja érteni. Fura, de igaz ... hogy a francia könyvkiadók érdekképviseletének felmérése szerint az ország lakosságának 50 százaléka egyáltalán nem vesz könyvet

Next