Korunk 1982 (41. évfolyam)
1982 / 11. szám - FÁBIÁN ERNŐ: Egy korszak regénye - mely "abból állt, amit elmulasztott"
FÁBIÁN ERNŐ Egy korszak regénye — mely ,,abból állt, amit elmulasztott” Illyés Gyula írja — Boncoljuk-e magunkat elevenen? —, hogy irodalmunkban nem készült európai szintű ábrázolás főnemesi vagy köznemesi világunkról és polgárságunkról. (Ingyen lakoma, Bp., 1964.) Valljuk be, nem annyira az európai szint állítólagos hiánya az elszomorító, hanem a kritika és az irodalomtörténetírás közömbössége azokkal az alkotásokkal szemben, amelyeket a kétes politikai fontolgatás a hátsó polcra helyezett. Elsősorban Bánffy Miklós regénytrilógiájára — Erdélyi történet — gondolok, az arisztokrácia belső bomlásának írói rajzára. „A magyar élő arisztokráciáról még senki ilyen kíméletlenül és irgalmatlanul nem nyilatkozott. [...] Igazolja a társadalmi megújhodás szükségességét. [. ..] Vitán felül, az erdélyi irodalom leggrandiózusabb műve“ — írta Bánffy trilógiájáról Móricz Zsigmond (A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája II. Bük., 1980. 447.). Jól tudom, hogy elsősorban nem esztétikai meggondolások kényszere feledtette és feledteti Bánffy trilógiáját, hanem az író közéleti szereplésének megítélése. Ezért szükségeltetik a trilógia — írójának közéleti szereplésétől elkülönített — elemzése. Az esztétikai értékelés mellett éppen olyan fontos a regényben megjelenített arisztokrácia szellemi és erkölcsi bomlásának, politikai süllyedésének szociológiai elemzése, a társadalmi és ideológiai lényeg és jelentéstartalom feltárása. A valóság megismerésének két legfontosabb megközelítési módja közül — tudomány és művészet — a szubjektívebb művészet olyan lényegi összefüggésekbe emeli a valóságot, amely nem sajátja a történetírásnak. A műalkotás a korszak érzelmi és gondolatvilágának, közösségek, osztályok, rétegek és az őket képviselő személyek cselekvéseinek emberi dokumentuma. Nem Bánffy Miklós volt az első, aki regényformában megkísérelte az arisztokrácia belső bomlásának bemutatását. A századvég egyik — ha nem épp legtehetségesebb — írója, Justh Zsigmond tizennégy kötetre tervezett regényciklusában — A kiválás genezise — akarta megírni a felvidéki, erdélyi és a pesti arisztokrácia pusztulását. Korai halála — harmincegy éves korában halt meg — megakadályozta terve megvalósításában. A pénz legendájának arisztokrata hősnőjét megrontja a bőség, minden boldogsága ellen fordul, a felvidéki és az alföldi kastélyokban — Fuimus — sivár kép fogadja a látogatót, arisztokrata sorstársainak viselkedése, gondolkodása, hangulata és életmódja egyaránt a voltunkra emlékeztetik. Amikor a Furmus főhőse elbúcsúzik házasságba sodródó öccsétől, könnyekre fakad: „De nemcsak a saját, nemcsak az öccse gyengeségét siratja, hanem egész pusztulásra megért, elkorhadt faját, amely rohan lefelé a lejtőn, hiába, nincsen akadály, rohan a megsemmisülés felé, mert ezt egy erősebb, egy hatalmasabb törvény parancsolja így. Tudta, hogy így lesz — mert így kell, hogy legyen... Fuimus! Fuimus!“ (Fuimus, Bük., 1957. 263.) Justh egyik főművének, Naplójának arisztokratái, akik nem tudnak elszakadni osztályuk hagyományaitól, a mámort keresik, az irreálist, képtelenek beilleszkedni a polgáriasodó társadalomba. Az elvágyódók „a halál szentjei“. Justh unokatestvérének, Mednyánszky Lászlónak a műtermében így elmélkedik beteljesülni látszó végzetükről: „Az emberi szenvedés religiója beszél képeiről, a jóságos, szelíd szemeiből — a lelkéből. Egy ősrégi faj vonalán az utolsó állomás. Benne kulminál századok finomulása, betegsége, tán vétkei... Csak munkára, művészi teremtésre képes faj — életre nem. Az élet s a boldogulás művészete nem adatott meg nekünk. A mi homogén talajunk sokkal régebbi, fáradtabb civilizációban lenne — feltalálható — Párizs vonz mindnyájunkat! ... Éltünk és elfelejtenek. Voilà tout.“ (Justh Zsigmond Naplója és levelei. Bp., 1977. 409.) Ami lényeges — s amiért foglalkozom Justh Zsigmonddal — a századvég hangulatában fogant kor- és korrajzában világosan és szabatosan megfogalmazódik az arisztokrácia cselekvésképtelensége, a társadalomtól való önelszigetelődése. De nemcsak a fin de siécle hangulata különbözteti meg Justh Zsigmond arisztokratáit a Bánffy Miklóséitól. Justh Zsigmond az akkor oly divatos társadalmi darwiniz-