Korunk 1996 (III. folyam 7.)
1996 / 2. szám = Húszas évek - POMOGÁTS BÉLA: Irodalmi korszakváltás
Nemcsak a tárgyias és közösségi költészet átütő győzelmét hozta meg a költői ízlés és látás átalakulása, hanem a magyar líra újabb stílusegységét is, amely szinte egy évtizeden át tartott. Egészen a harmincas évek második feléig, midőn a „harmadik nemzedék” mitologikus költői fordulata, az ábrázoló és elbeszélő szemlélettel szakító filozofikus tájékozódása ismét átalakította a költészetet, és megbontotta azt a stílusegységet, amely 1926—1931 között megszületett. Az 1932-ben megjelent Új antológia már a második nemzedék seregszemléjét végezhette el. Babits Mihály előszava a líratörténeti fordulat eredményét rögzítette, midőn rámutatott azokra a különbségekre, amelyek mintegy eszmetörténetileg választották el az idősebbektől a fiatalokat. „Semmi sincs messzebb ezektől az új költőktől — hangoztatta —, mint az előző nemzedék egyéniségkultusza, a komplikált és túlfinomult egyéni élet kergetése.” A fiatal költők heves lázadással kezdték pályájukat még a forradalom leverése után, szertelen tiltakozással, amely a kifosztott és szabadságában korlátozott alkotó személyiség közvetlen válasza volt az ellenforradalmi berendezkedésre. Azután, anélkül persze, hogy megbékültek volna az adott társadalmi valósággal, hiszen a húszas évek végén még nem történtek kiegyezési kísérletek, nem születtek „különbékék”, a tiltakozást az elemző vizsgálat váltotta fel. Szemügyre vették azt a társadalmat, amelyben élniük kellett, s amelynek törvényei bilincsbe verték vágyaikat és törekvéseiket. A valóság iránt megnyilvánult érdeklődés és a közösségi elkötelezettség egyszersmind stílusformáló erőnek bizonyult. Az individualista költészet feltétlen szabadsága, az avantgárd formaromboló és formatépő kísérletei után mindinkább a költői hagyományok kaptak szerepet. A ritka és váratlan invenciók után a tisztán alakított érzéki képek, a természetes metaforák és hasonlatok, a grammatikailag szabályos versmondatok. A kötött forma, amely nem hívja fel magára különösebben a figyelmet azzal a virtuozitással, melyről a Nyugat nagy nemzedékének látványos formái tanúskodtak. A ritmus kötött, de nem zenél, általában az időmértékes és a hangsúlyos verselésnek azt a közös alakját követi, amelyet Ady verselése újított fel. A műves tiszta rímek helyett hanyagabb rímek, kevésbé kihívó asszonáncok fűzik össze a sorokat. „A szabad vers és a különböző izmusok harcai lezajlottak — olvassuk Babits idézett előszavát. — [...] Az új nemzedék inkább kezd visszatérni már a kötöttebb és konzervatív, sőt egészen ősi formákhoz.” A kötött forma, a hagyományos versszerűség visszatérése, sőt diadala és a költészet valóság iránti érdeklődése, közösségi elhelyezkedése között természetes összefüggésnek kell lennie. A húszas években végbement és az évtized közepén általánossá vált folyamat a versszerűség hagyományát újította fel. Ismét érvényesek lettek a megtagadott ősi konvenciók, a világos, áttekinthető versalakok, a hagyományos strófa- és sorszerkezetek, az arányosság, amely megszabta a költői képek alakítását.