Korunk 1996 (III. folyam 7.)
1996 / 2. szám = Húszas évek - POMOGÁTS BÉLA: Irodalmi korszakváltás
nyelvfilozófiájában, végül Ludwig Wittgenstein logikai pozitivizmusában öltöttek alakot (ez utóbbi híres műve, az 1921-ben közreadott Tractatus logico-philosophicus már lezárta a filozófiatörténeti folyamatot, egyszersmind további távlatokat nyitott). A racionalista és pozitivista fordulat a magyar filozófiai gondolkodásban is végbement. A fiatal Lukács György, Hauser Arnold, Zalai Béla és Mannheim Károly nézetei az európai fejlődéssel párhuzamosan, időnként azt megelőzve és előkészítve fordultak lassanként az irracionalizmusból a racionalista bölcselethez. Az 1910-ben megjelent Emlékkönyv Alexander Bernát hatvanadik születése napjára mintegy összefoglaló módon igazolta a hazai filozófiai gondolkodás korszerűségét, mutatta be ennek változatait. A Nyugat nagy nemzedékének köréből Babits Mihály állt közelebbi kapcsolatban a magyar bölcseleti gondolkodásnak eme megújítóival, különösen Zalai Bélával, sőt Babits esetében e nézeteknek kimutatható poétikai hatása is volt. A modern magyar irodalom azonban még ennél is többet és gazdagabban meríthetett volna abból a racionalizmusból, ha tetszik, rendszeralkotó fegyelemből, amit a század elején kibontakozó új társadalomtudomány képviselt. Ami szubjektivista és individualista korok számára a pszichológia, az tárgyias és társadalmi érdeklődésű korok számára a szociológia. Nem véletlen, hogy a Nyugat nagy nemzedékét elsősorban a lélektan, illetve a vitalista filozófiák lélektani vonatkozása érdekelte, és általában kevés érdeklődést mutatott a kor szociológiája iránt. Ez az érdeklődés is egy már idejétmúlt, 19. századi társadalomtudománynak, Spencer és Comte pozitivizmusának szólt. Időközben viszont a színre léptek olyan korszerűbb szociológiai irányzatok, mint Émile Dürkheim, Max Weber, Benjamin Kidd és Henry Giddings neopozitivista irányzatai. E szociológiai iskolák néhány alapvető műve magyarul is megjelent, és a Huszadik Század, valamint a Társadalomtudományi Társaság körében sem voltak ismeretlenek a neopozitivista szociológia eredményei. A korabeli magyar szociológia azonban nem vált olyan elméleti tudománnyá, amely elérte volna a nyugat-európai és amerikai iskolák színvonalát. Vagy beérte a leíró módszer lehetőségeivel, megmaradt a tények feltárásánál és csoportosításánál, mint a különben eredményes munkát végző Braun Róbert és Bosnyák Béla. Vagy elméleti munka helyett a politikai reformmozgalmak szolgálatába állt, és publicisztikai, esetleg történetírói munkával foglalkozott, mint Jászi Oszkár és Szabó Ervin, a polgári radikalizmus vagy a szociáldemokrácia legtöbb teoretikusa. A fiatal marxisták, Lukács György és Varga Jenő már később, az emigrációban fejtették ki szociológiai munkásságukat. Ugyancsak később vált jelentős polgári szociológussá az általában német tudósként ismert Mannheim Károly.