Kossuth Hirlapja, 1848 (1-157. szám)

1848-11-11 / 115. szám

martius utáni tisztviselők iktatának hivatalába vissza. Ezen ember, ha csakugyan annak nevezhető, városbirául nevezett egy rácz szabót, olly alávalót, ki a bitófát már 99-szer megérdemlő, ezen két véreb kijelölésére, a város mintegy 15 jobb módú magyar­német polgárai barbárok módjára kötöztetve Temesvárra hurczol­­tattak, valószínűleg , hogy a temesvári orgyilkos főnökök tőlük pénzt csikarjanak ki. Végül kimenének a csakovai ráczok a közel fekvő Gilád helységbe, felláziják az ottani oláh ajkú , s gonosz in­dulatuk által eddig is elhíresült lakosokat azzal, hogy pópáik őket elárulák a magyaroknak, minek aztán eredménye jön, hogy a fel­­bőszült tömeg a két jóérzelmü papot csakugyan meg is gyilkold. Jutalmául eme cannibali tettnek a csakovai ráczok a vad alattá fa­jult oláh csordát diadalittasan városukba vezetve, velök társa­ságban néhány zsidó és nem rácz vallású polgárok házait kirabol­ták. Természetes, hogy aztán illy argumentumok által a baromi­­ságból még ki nem vetkőztetett oláhokat könnyebb a maguk ré­szére hódítani, főleg, ha az illy capacitatiókat még a jó császár­nak szent neve is támogatja. A gyertyámosi gyászeset részleteiről néhány vonásokat kí­vánok pótlólag közölni. Magyar ajkú lakosok 17-en maradtak halva, hivatalos tudósítás szerint­ 27-en elfogattak, de az utosó órákban, a­nélkül, hogy jeleskedtették volna, csupán arra intetvén, miszerint ezentúl semmi megyei hatóságnak ne merjenek engedel­meskedni , szabadon bocsáttattak. Ellenben a gyertyámosi néme­tek , kik a lázadó soldaleska közeledtekor, megrémültekben, az egyházból zászlót vevén ki, azzal menének a lázadó katonaság elébe, esküt kényszeríttetének letenni­­­se Ferdinánd császár iránt teljesítendő hűségre; a fegyvereket mind kiadák; végül meg­hagyó nekik a vezénylő dsidás kapitány, hogy azontúl a megyei hatóságnak se előfogatokat, se pénzt, se újonczokat ne adjanak; hanem csak a Temesvárt alakult bizottmány parancsait kötelesek teljesítni; oda utasíttatván egy úttal, miként elrendezve lévén már az általános népfelkelés, az első parancsra Temesvárott te­remtenek , hol majd fegyvert nyerendvén, a magyarok, mint a császár ellenségei ellen (?) küzdeni fognak (nem sok lesz benne a köszönet, fecskefarkú polák uram!). Dicsérettel említendő , hogy az ottani plébános Uitz József mind az eskü­ letételnél jelen lenni vonakodott, mind általában a lázadó tisztekkel minden közlekedést elutasított. Segéde azonban dicsőségesen megfutott. A helybeli jegyzőt, Schaffer Ferenczet, 5 anyátlan gyermek atyját, kit a nyo­morult vitézek árulási szándékkal gyanusítanak, magukkal elhur­­czolták. Ma délután, midőn a kis-técsai németek által is a helység­ben levő fegyvereket maguknak kiszolgáltatták, a lázadó katona­ság , kik közöl a házak motozása alkalmával legdühösebbek volá­­nak az oláh határőrök, hálásra Kis-Becskerekre vonultak, honnan, ha majdan nagyobb erőt kapandnak, állításuk szerint (ha illy ga­zoknak hinni lehetne) Biliésre, s onnan Nagy-Jecsán keresztül Zsombolyra menni szándékuk. Egy jelenetet nem hagyhatok érin­tetlen: Nagy-Jécsán templom-ünnep lévén, az ottani állan­tó Gyer­­tyámosra küldetett bizonyos misemondó ruhákért. Feltartóztatván az őrködő dsidósok által, miután a kapitánynak, ki elébe vezette­tett, kijelenté, hogy ő német származású, s járatának okát is el­mondó, az ott jelenvolt tisztek erőnek erejével rádisputálni aka­rók, hogy ő magyar, és kém; mert úgy mondák, bajusza van; németet pedig bajusz nem illet, s kevésbe került, hogy el­menté előtt, bajszát le nem vágták. Ezek az emberek tehát úgy kezdenek velünk bánni, mint bánik egy másik császár, tán meg­szabják nem sokára ruháink alakját is. A kezdet nem rész. Éljenek ezen császári gépek! Elvárjuk Mocsonyi Pétert, volt követünket, ki a temesi comitéenek egyik piszkos tagja, s mint hírlik, megyénk császári biztosának neveztetett ki. Jöjön csak megyénk székhe­lyére, fogadjuk,hogy fogadtatása fölmagasztaló leend. — Sg. Kolosvár, nov. 1. A Kol. Híradóban vérfagylaló adato­kat olvasunk, az oláh nép kegyetlenségéről. így, Szélkúton, Sinai László és Madaras Gábor szolgabiró házait megrohanták; az utób­bit irtózatosan elverték s félholtan kocsijára kötözve Balázsfalvára vitték, több mint 10,000 ftnyi ingó javaikat egymás közt felosz­tották. Egy szemtanú azt mondja, hogy Balázsfalva felé utaztában, a dombai hegyen, posztóruhás úriembert látott, ki, miután lábai térden alól és kezei könyökből levágattak, övig volt a földbe ásva s két oláh őrködött, hogy ki ne vegyék, mig kínosan meg nem hal. Ugyancsak Szélkúton László Zsigmondnét megnyúzták, oda állít­ván két leányát, hogy végig nézzék a borzasztó műtéteit. Úgy hi­szem — mond a Híradó — hogy a fenevadak, kik borzasztó ke­gyetlenségeikkel a Tamerlánok századára is árnyékot vetnek, nem méltók kíméletre a magyarok részéről. Ugyan a nevezett lap következő oláhból magyarra fordított két levelet közöl, mellyeket a szentkirályi csatában egy halott zse­béből vettek ki: „Az oláh comitétól C. Aureliához. N. Szeben, oct. 23. 1848. Reverendissime! Itt küldünk nektek két iratot, mellyeket minél gyorsabban lehet, küldjétek az illető helyre. Válaszoljatok: kaptátok-e a munitiót és mennyit ? mert küldetett hozzátok öt lá­da és ezen két zsák lőpor és egy zsák ón. Kevés idő alatt még küldünk, a puskákat is ki fogjuk rendelni. A General Commando megparancsolta, hogy Balázsfalvára minél nagyobb fegyveres erő gyűjtessék, s írja meg Axente, mennyi fegyveres ereje van: hány­nak van puskája, hánynak lándzsája és más fegyverre. Igyekezze­tek, hogy ez megtörténjék. A General Commando kívánja , hogy alakíttassák egy oláh lovas csapat a császári lovasság mellé, s megparancsoló, hogy segedelmünkre legyenek. Axente legyen raj­ta, hogy ez létesüljön. A General Commando kéri, hogy a sor­­ezredek kiegészíttessenek, erre nézve értelmezni kell a népet, hogy álljanak román önkénytesek három évi capitulatióval; ennek feküdjék neki a nép, mi neki érdekében és hasznára van. Ez érte­lemben készíttettünk egy proclamatiót, melly holnap meg fog je­lenni. Egy pókai szökevény hozá hírül, hogy Mathe Niculás nőjét, anyját, két leányát és egy fiát, kik Balázsfalvára akartak menni, a pókai erdőn megölték. Axente azon eszközök által, mellyek által lehet,tudja meg igaz-e ez vagy nem, s gondoskodjék, hogy az ifjú Mathe sógora, ki itt Szebenben van, erről senki által ne tudósíttassék. Axente csináljon szorgalmatosan Balázsfalva környékén gyakorlato­kat. Azon láda, melly (pénzzel) a Csanádi perceptor kedvesével elfo­gatott, elvitetett-e Balázsfalvára vagy nem ? tudósítsatok. (Aláirás semmi) Hátára írva: Balázsfalva, oct. 24. 1848. Sürgöny.“ „C. Aureliántól Axente Juanhoz a táborba. Praefectus ur! Ezen levél minden commentár nélkül érkezett. Azon román, ki ezt hozta, mondá, hogy oct. 21. irta Puchner a comitének, hogy 26-án akar mind a 15 légiónak fegyvert és munitiót osztatni, s minden légiónak tanítóul egy egy tiszt fog adatni. Noák még nem érkezett meg, az ittlevő kapitány és hadnagy vonakodnak azon szolgálat­tól, hogy gyakoroljanak, melly ma, ha első nem lesz, meg fog kez­detni. Egy csapat lovasság kéretett Szancsalba szállásolni előőr­­ködésre. Murcsán Szebenbe ment, hogy a körülményekről tudó­sítván, eszközöljön katonai erőt és munitiót. Igyekezzetek, hogy az emberek ne csüggedezzenek, mint némelly­é.-Lakról jövők ijesztgetik az embereket. A foglyok még nem bocsáttatnak el. 4 sürgöny áll készen Urbánhoz indulandó. Col. Aurel. — A nagy-laki, csombord-szentkirályi és krakkói csatákról egy honvéd az Ellenőrben a következő tudósítást adja: Tordán, u. m. veszszük a parancsot, hogy 380 gyalog és 110 főből álló Mátyáslovas honvédből álló seregünk od­. 23-kán reggel a Nagy-Lakon tanyázó oláh csorda ellen indul. Délutáni 3 órakor érkezünk a NI.-Lak­ás ellenében levő M. Kocsárd helységbe, hol átszállván a Maroson, a mintegy 5000-ből álló oláh csorda által észrevéteténk. Mint nyúl agár elől, kezdenek az erdő felé vonúlni; de lovasaink két oldalról a tömeg egy részét villámsebességgel megkerülvén, a gyalogságnak is sikerült köte­lességét teljesíteni annyira, hogy a tömegből elszakadottak közöl egy sem menekülhetett meg, s ha az éj be nem következik, az erdőkbe vonultak legnagyobb része kézre kerül. A gaz­dálátlan­ság megbosszúlása közben sem tudta a nemes szivű magyar fegy­verét ártatlan vérrel fertőztetni, és igy gyermek egy sem, s nő is csak azon egy esett el, ki a ref. mester háza fölgyujtásán rajta­éretett. Elesett mintegy 200, köztök egy Szász Miklós nevű ma­gyar fölujtogató. A falu nagy része az oláhok és idegenek bosz­­szúja által leégettetett. Éjjel a honvédsereg M. Kocsárdra vonult vissza. October 24-kén értünk N.­Enyedre, a Csomboré felett és M. Szentkirály mellett két csapatban táborozó s Enyedet már több nap óta lődözéssel s fenyegetésekkel nyugtalanító oláh csorda el­len. Éjjel a Maroson átszállván, a reggeli köd kedvezett a tanyák­hoz közel juthatásra. Előöreink a nap feljöttével lövéssel üdvöz­lik az árulókat, mig lovasaink a szentkirályi csordát támadók meg. A gaz rablók elért gyümölcs gyanánt potyogtak a földre, szőlőkbe és erdőkbe futottak; sokan a sűrű ködnek köszönhetik éltöket, mert félelmes volt, hogy pajtásainkat lődözzük össze. De így is alig egy órai csatázás alatt 150 oláh lakott a testvérietlenség gya­lázatos vétkéért, köztök vezérek és oláh papok is. Közölünk a két ütközetben csak egy legény szebesedett meg, s egy ló esett el. Oct. 28-kan éjjeli 2 órakor indultunk ki Enyedről, a Krakkó mellett táborozó nagy tömeg ellen. Táborunk a fönebbi honvédek­ből, 120 székely huszárból s alig 80 tövisi nemzetőrből állt. Veze­tőnk ügyetlensége legsűrűbb ködben buktatta el köreinket e rabló­csoportra , melly kémei által jövetelünkről előre értesíttetett. Elő­öreink tüzet adtak, mi rohamot tevénk. Az ellenség a helység mel­letti sánczokba és szőlőhegyekbe volt bevonulva, de kemény ro­hamunk onnan kiűzvén, szaladásnak indult az erdők felé. Követ­nünk a sűrű köd miatt nem lehetett, tanácsosabb volt tehát vissza­­vonulni. Azonban elleneink közöl itt is elesett 150 és 13 kézre­­került, daczára annak, hogy a rablócsoport 15 ezerből állt. A foglyok közt van egy oláh pap és egy bászkel (tanító), kik mind­ketten lóhátról vezéreltek. Visszavonulásunk közben a dühös ellen élőnkbe kerülni tö­rekedvén, a diódi helyre vonult, mit mi Tövisnél észrevettünk. Rögtön harczias vonalba áltünk, lovasaink is az ellenség megke­rülésére indultak , de a gyáva tömeg itt is megfutott, a­nélkül, hogy lőhettünk volna rá. Az elfogottaknál találtunk szuronyos katonafegyvereket, és a gy.-fejérvári várparancsnok által köztök kiosztott golyós tölté­nyeket. Vezéreik két Gy. Fejérvárról küldött tiszt. Jelenleg Gy. Fejérvár felé vonultak. A magyar sereg vezére Bánffy János. Különösen kitüntette magát Küküllő megyei nemzetörnagy Szentpáli József. — Nagy-Szombat, novem­b. 8-kán. A camarilla egyik fölhasznált czinkosa Simonich, rabló csordájával f. hó 5-kén Morvába kiűzetett. — Sajnosan esik azonban, hogy a sebes me­nésben aléltságig felhasznált erőnk daczára is, a tervezet szerint, be nem keríthettük. Hadi terv volt, a Pozsonyból ellene indított erőnek utána nyo­­múlni, a Leopold-várából Ordódy ezredes vezérlete alatt kiindí­tott mintegy ezer főből álló csapatnak pedig, melly közt volt a pesti nemzetök­ 2. zászlóalj is, gyors elébe vágással útját állni. Azonban a lassú kimozdítással — mellynek okát meg nem foghat­tuk -, elkéstünk! — Ha, midőn az első riadó üttetett reggeli 10 órakor, a d. u. 3 óra helyett kiindulunk, Simonics tökéletesen bekeríttetik. — Jó volna az illy parancsnokokat kérdőre vonni ! Folyó hó 4-kén Jablonicz felé kettős lépésekben előrenyo­­mult csapatunk reggeli 9 órakor már hallá a mindkét részröli ágyúzást, mellynek hallása a 12 órai folytonos gyaloglásra, csak új erőt villanyozott fáradt tagjainkba, megközelítni a helyet, hogy méltó boszút vegyünk elleneinken. — Ezen ágyúzás Nádasnál tör­tént, hol a Pozsonyból kiindított erő előcsapata ágyúlövéssel kö­szöntő Simonich utócsapatát. — Ez alkalommal Kempelen nevű alig 17 éves ifjú tüzér, az ellenség golyója által lábát vesztő, föld­gyógyulásáról azonban orvosunk biztos reményt nyújtott. Jablonicznál csakugyan kibukkant a hegyek közöl Leopold­­várából kiindított csapatunk, de ekkor már az ellenség dúlásá­­nak, csak nyomait láthattuk. Látván ugyanis Simonics , hogy csüggedést s félelmet nem ismerő huszáraink mindenütt nyomában vannak, Jablonicznál a helységet keresztülhasító folyamon levő hidat fölszedett, néhány házat a hídon túl lángba boríttat, hogy hadi szereinket arra ne szállíthassuk; 2 ágyút folytonos tüzelésre hátrahagy, mig tábo­rát előre szorítja , — s igy a hid hiánya miatt, félórai járásra át­kelt táborunk kénytelen volt ellenét körmei közöl kibocsátani. — Ezen csatározásban, Mincz, Miklós­ huszár ezredbeli százados, az ellenség golyója által lábát és lovát veszté, s f. hó 9-kén Jablon­­czon jobb életre szenderűlt. — Béke poraira!! Folyó hó 5-kén d. u. 4 órakor Holicsra, a Morva határszélre értünk, ezen hely a király magán jószágának uradalmi székhelye. A schwarzgelb szag már 3 mérföldnyire érzik rajta. — A nép ellenének tekintett, zárva volt minden ház; csak az ablakokból itt ott kibukant schwarzgelb főket lehete látni, pénzünkért is fenyegetve kaphattunk valamit. — Előrelátó parancsnokunk ren­deletéből a Morva vizéni híd kiszedetni rendeltetett, de minden siker nélkül, s igy nem csoda, ha az ellenség menhelyet találva, kicsuszamlott. Számadásra az illyen végrehajtókkal! Folyó hó 6-án, miután az ellenség nyomát veszté, d. utáni 3 órakor táborunk N. Szombat felé indíttatott, utócsapatunk azon­ban a hidat leágyúzó , nehogy a vasúton oda szállíthatott nagyobb erő bekerítsen.--5- én éjjel Regner Aladár honvéd kapitány a ha­­tárőrvason túl egy osztálylyal az ellenség kémlelésére átküldetvén, egy malomból irányzott több rendű tüzeléssel egy tizedessel együtt földre téríttetett. — A lelkes honvédek fölfogva testeiket, kények között hozták be Holicsra. Katonáink, ámbár sokat szenvedtek a terhes folytonos szol­gálatban , nincsenek elcsüggedve, mindenik honszeretetről és bo­­szúról beszél! Nem hinné az ember, mennyire fölfogta a legegyügyűbb közvitéz is honunk állását, a camarilla ármányát, egy szóval: bát­ran ki merem mondani, hogy,ha összes hadi erőnkben illy értelmiség, illy határt nem ismerő lelkesedés tanyázik, üttesse meg bár a ca­marilla czinkosainak összes riadóját, mellyre seregel­jön össze egész zsoldosereje, veszve van, vesznie kell! — Jámbor László, pesti nemzetöri tizedes. — Verseczről tudósíttatunk, miként az ottan táborozó Bukovina-ezred századosa Krauze a temesvári várparancsnokkal és oda szökött Schwarzenberg-dsidásokkal alattomos szövetség­ben lévén, embereinket od­ob. 20. és 21. közti éjjel megrohanni és lefegyvereztetni akarta. Az alávaló terv ollyformán volt kidol­gozva, miszerint keletről a temesvárbeliek, nyugatról a serviánok által lepessék meg az említett ezred, s akképen tőlünk elvétetve, a temesvári várparancsnokság alá játszassák. Azonban a gaz­gon­­dorkodás Würtenberg-huszáraink s az ottani honvéd zászlóalj e­­rélyessége által meghiusíttatott, mert midőn tervöket valósítani akarták, említett derék vitézeink őket éjféli 12 órakor a temesvári úton üldözőbe vették, kik hihetőleg a helybeli ráczoktól értesíttetve, futamodásban keresték menekülésüket. Huszáraink által több rácz­­szekerek elfogattak. — Arad, nov. 4-én. Városunk October elejétől folytono­san ostromállapotban s hadi lábon van; azóta majd mindennap hallhatjuk a sárga-fekete lobogós vár ágyúdörgéseit. Ez előtt a városban minden ágyúszóra riadó vezetett, és nehogy városunk az ágyúzás alatt valamelly oldalról megtámadtassék, torlaszainkat azonnal elálltuk; de most már, miután sokan látják,hogy az ágyú­golyók eddig csak a falaknak s kevés embernek ártottak, annyira fel sem veszik, hogy a hó e­seje reggelén részint új­ aradi tábo­runkból történt mintegy 14 lövésre az útcrákon megütödés nélkül kényelmesen sétáltak, pedig kár a dolgot olly könnyen venni, mert 5—6 haszontalan kiállás után, hetedszer könnyen bajba eshetünk. A vár a radnai országúton még egyes szekerekre is lövet, ez már többször történt, de most már az arra utazók kikerülik. Minden oldalról erősítjük magunkat, különösen a bánáti rész ellen, három napig erős hadi sánczokat s úgynevezett redoute-okat ásott Arad város lelkesíthető népe; öröm volt nézni a kor-, neme s rangkülönbség nélküli 3000 munkást, ásóval, kapával s talicskával foglalkozni. Új­ aradi táborunk lelkes Máriássy János parancsnoksága alatt szinte körülsánczoltatott. A vár közlekedése minden oldalról elzáratott. Csak gyakorlott fegyveresek hiányzanak; kaszás van elég; azok egy része is a napokban haza­takarodott, és jött he­lyébe Vásárhelyről két honvéd zászlóalj puszta kézzel, és 4 szá­zad nemzetőr imigy-amúgy fegyverkezve. A megkivántató előör­­séget a városban nemzetőreink alig fedezhetik, miután a jól fel­fegyverzett 29-ik honvéd zászlóalj Új-Aradra áttétetett; minden 48 óra után 24 óráig szolgálatban vagyunk. Gál László nemzetőri őrnagyunk 300 aradi, 1 század gyu­lai nemzetőrrel és másfél század félig gyakorlott honvéddel egy 6 fontos ágyú kiséretében a fellázadt oláhok lecsillapításán működik; hivatalos jelentése szerint, ez ideig , hol megjelent s hatalmával fellépett, a csend visszaállt; a főczinkosokat rendre akasztatja s agyonlöveti, igy a többi közt megyénk szélén, Jószáson egy oláh pápát és két bírót kivégeztetett, bárcsak több illy jó madár kerül­hetne kérlelhetlen hadi széke elébe. Világosváron az első napi fellépésekor oct. 23-án én is jelen lévén, a befogott s hadi szék elébe állított oláhok mind az aradi várparancsnokra vallottak, hogy tőle oláh nyelven szerkezeti olly felszólítást kaptak, miszerint a magyarok őket az országból kiirtani akarják, azért álljanak fel s az uklánusoktól nálok hagyott több száz puskát, pisztolyt s lándját magok közt feloszthatván, a magyarokat üldözzék, a megye hatód­­­ságát tagadják meg, sőt városunk ellen a vár segítségére siesse­nek. Ez utóbbit meg is teszik, ha a kitűzött napon hajnalban vá­rosuk alatt, hol már tömegekben valának felállítva , Gál erejével meg nem jelenik, de az első ágyúszóra, mintha seperték volna, eszeveszetten szöktek a hegyekre, honnan csak más­, harmadnap szállongtak egyenként vissza a fegyvereket átadni. Azóta már újonczaikat is behozták. Bizony nem árt néha egy kis keményebb fellépés. A Maros mentéről is hallunk lázadást, mondják, arra bi­zonyos Ribl nevű szász akar ránk törni. Borzasztók azon tettek, miket e fellázadt vad nép útjában elkövet, nőket, gyermekeket s férfiakat egy iránt gyilkol, elevenen megnyúz. Gál, mint mondják, már Zaránd megyében foglalkozik. Nov. 5-kén. Az állandó bizottmányunk által tegnap estre adatván ki a parancsolat, hogy Gál után egy ágyú kísértessék Vi­lágosig, onnan a pankotai nemzetőrség tovább kisérendvén, ma reggel 6 órakor együtt valánk, az ágyú­s társzekér előtt már a lovak befogva, midőn 7 óra táján a várból s Uj-Aradról kemény ágyúlövések hallatszottak. A napokban hallott hirek után, misze­rint Blomberg dsidásaival s ellenünk fellázított bánáti néppel és néhány száz karánsebesi határőrrel már Vingán, Aradtól 3 órányi­ra lévén, Uj-Aradot , városunkat megtámadni szándékozik, a vár ágyúit jelnek hivén, hatalmas riadó vezetett. Az ágyúzás a neve­zett két helyről folytonosan tartott a­ 110 óráig, időközben a nagy zavarban, mint szokott, volt elég pletykahír; néhányan a várból katonaságot láttak a hídon városunkba tartani; mások állíták, hogy a város alatt napokban rögtönzött új hajóhidunkat s hadi sánczain­­kat már megtámadták, aggodalmunkat növelte még Pécska mező­város sürgönye, miszerint az általellenében fekvő Fenlak, Szé­kesér, Varjas s más oláh-rácz helységek fellázadván, ott akarnak áttörni, ezen hírekre a rendetlenül és sajnosan mondhatni — ha­nyag és kiállott nemzetőreinket a főhelyekre azonnal kiállították. Szívdobogva vártuk a megtámadást, míg megtudhattuk okát az ágyúzásnak, ugyanis a vár, szebb kilátás végett, városunk tő­szomszédságában új­ aradi úton fekvő Zsigmondház helységet, a nagyhídfőnél a város határában álló úgynevezett Büchsen-Kasern-t, és e körül levő tömérdek tűzifát meggyújtatván, az eloltásra kül­dött Máriássy embereit ágyúval akadályoztatta; de Máriássy sem vette tréfának a dolgot, felállított ágyújával s jól betanult vakmerő békési szűrös önkényteseivel annyira helyt állt, hogy a vár által szándoklott füzes kivágását megakadályoztatta, sőt ellene a várból a zsigmondházi útra kivitt ágyú mellől 3 embert és egy lovat el­lővén, a többiek az ágyú előtt egy lóval, a töltő rudat is ott hagy­va , visszafutottak. Még ez nap néhányat ellenségeink közöl le­puskáztak; az új­ aradi táborból egy 30-dik honvéd zászlóaljbeli tiszt, és két más közvitéz megsérült. A város nem kapott lövést. A folytonosan tartó eső daczára a fenérintett laktanya, és Zsigm­ondházán, mint mondják, 4—5 ház leégett, de a roppant öl­­fatömeg még mindig ég; egyébiránt intézkedtek már, hogy a­mint elsötétedik, megmenteni fogják. Nemzetőreink igen könnyen veszik a dolgot, megunták a szolgálatot, pedig, ha mi nem teszünk, nincs más, ki tegyen; ők azt szeretnék, ha a várost s szabadságunkat mások mentenék meg, és ők kényelmesen okoskodhatnának a felett, mit kellene tenni, mikép volna jobb. Uraim , bízzuk azt azokra, kik ahhoz értenek, ne avatkozzunk mindenbe, mert, hol sok a parancsoló és kevés az engedelmeskedő, ott semmire sem mehetni. Igaz, hogy már igen számosan figyelmeztették az illetőket, miszerint a Marosparton épen a vár­i ágyúk torkában álló sóhivatalt, a sóval együtt vitessék belőbb a városba, nehogy a vár­tán megszorulhatván e részben, áttörjön és az ott őrködő részint kaszás kevés nemzetőrt elzavar­va , magát néhány percz alatt több mázsa sóval elláthassa, vagy a venni akarókat a vételtől egy-egy ágyúval mindig elriaszsza; mások azt is javaslák már, hogy a város s vár közt fenálló állo­­dalmi hid, miután nekünk már más hidunk van, s azon a vár csak árthat, mi pedig megtámadás esetén úgy sem használhatnék, pusz­títassák el, vagy gyújtassék fel, mert egyszer csak azt veszszük észre, bombák s gránátok nélkül is lángol városunk, mint előőr­ségünk mellett ma a laktanya és fa. Hja! azt­ mondják, 100 ezer forintba került, és az sok pénz­­ tehát maradjon, pedig miután már 509

Next