LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 5. évfolyam (1978)
1978 / 3-4. szám - A NYUGAT ÉS A MODERN MAGYAR IRODALOM KIBONTAKOZÁSA - RÁBA GYÖRGY: Az objektív líra jelensége a Nyugat hőskorában: Babits Mihály és Füst Milán költészete
tudatlírájába iktatott, mert most már így nevezem, a "Gedächtnis" 19-es előadása hosszan foglalkozik vele, és jóval korábban a Petőfi és Arany magyarázatul "erkölcsi emlékezet"-nek nevezi. A "Gedächtnis"-ben a folytatólagos emlékezet ténye az azonosság logikai elvének kifejezésévé válik. Arról a személyiségformáló, tanú emlékezetről van szó, mely mindig alakjára vár, s Babitsnál leggyakoribb alakja szerint Kardos Tibor találó szavával "a szülőföld imaginációja", vagy pedig a gyermekkor egyáltalán nem Freudra jellemző valamely Én-esete. Ugyanakkor megadja a versnek az objektivitás szilárd kritériumát, noha maga a tudatfolyam kifejezése is a belső élet objektív megragadására irányult. Az Anyám nevére, mint a tudatlíra iskolapéldája, már a Zalai nézeteivel javított james-i tudatfolyam költői kifejezése. Csakugyan a lélek keresztmetszete: a tanúemlékezet közös magva életrajzi közlésekben tör felszínre, és élénk költői dikciója refrénszerű ismétlések, gondolatritmusok, figura etymologicák ködudvarában, viszonyrojtjaiban variálja a központi gondolatot, mely a hajnal-alkony, anya-apa, élet-halál fogalmi oppozíciójával azonos, de csak nagyjából, mert Babits szerint a vers nem egyenlő "eidétikus" üzenetével, hanem - Zalaival szólva - "a szülemlő gondolatok előre meglevő, azt végigkísérő orgonapontja"-ként figurált szólamokban bontakozik ki. Az Anyám nevére kompozíciója így a mai "poème en devenir", a születőben levő vers előképe. A belső élet törvényszerűségei szerint előadott versben, mint amilyen az Anyám nevére vagy a Sírvers, Babits az objektivitást számos költői eljárással mélyíti el, melyeket kéziratos poétikájának fényében megismerve, lírája a köztudattól eltérően világosodik meg. Gondolatritmusai, alliterációi, anaforái, figura etymologicái miatt öncélúan játékos, zenei, dekadens, szecessziós költőnek szokás emlegetni. Poétikája szerint viszont az említett viszonyrajzokban hasznosak olyan elemek, melyek "velük összenőve, mint a zenei felhangok az alaphanggal, egy képzetelemet erősítenek (megértetlen vers, sőt megértetlen próza is gyakorolhat hatást az emberre, érzéki elemet... nem ideát"). Hozzáfűzi: "Egy szó hallatára a hangimpressionokkal összenőtt ideák esetlen nem is ébrednek életre (vagyis a szót nem muszáj megérteni, de azért módosítólag hat az értelemre... Minden impressziók közül talán a leggazdagabbak az ilyen "relation-fringes"-szel benőtt hang-impressziók, nyelvi impressziók. " Babits hangszimbolikájának tehát nem dekoratív, hanem expresszív szerepe van, és elmélete szó szerint meglelhető James lélektanának a tudatfolyamról szóló fejezetében, mint a központi gondolatot elmélyítő, a zenével analóg eljárás. Babits sorozatos alliterációinak ez a mindig helyi expresszivitása még szorosabban fűződik Zalainak a formálistól megkülönböztetett, amorf szólamaihoz. Gyökeres szenzualizmusa jegyében a nyelvi szemléletességet a posztimpresszionista Seurat színrakásának analógiájára - Meier-Graefe magyarázata nyomán - kívánja erősíteni. A költői kép és a rím ütközésében, úgymond, az újságos szókapcsolatban fokozható az az érzékletesség, mely a versben az eredeti benyomásból mindig elvész: ilyenkor "valami vaskosság veszekszik valami felhősséggel". A kontrasztoknak a nyelvi jelentésben megmutatkozó elvét ugyancsak James nyomán fejti ki, de példái közt idézi Zrínyit is : Gyújtja kemény szívét s hagyja lángos tűzben / Haragban henteregni és kevélységben. De ez a két sor már a Zrínyi és Tasso-ban is "eredeti"-nek dicsérve szerepel, mint ahogy Aranyról, Babits ideálképéről az Ártatlan dac posztumusz közlésekor Gyulai Pál kiemeli, mennyire kedvelte az ellentétes hangulatok összeolvasztását. A problémák egyre újabb összefüggésben áz-