Magyar Géniusz, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-10-14 / 42. szám
1894 Az a ház, a mi falunkba’, Mint a többi, olyan . . . Mégis hogyha arra járok Szivem nagyot dobban. S alig bírom levenni A két szememet róla Nézem, mintha az a ház A gondviselőm volna . . . Az a ház, a mi falunkba’, Mint a többi olyan . . . Körülötte s benn a házban Csend és nyugalom van. — VÁRNAI EMIL. — Mégis hogyha arra járok Megrezzen a lelkem, Mintha Isten tudj’ minő zaj Verné fel a csendben. Az a ház a mi falunkba', Mint a többi olyan, Másnak talán fel se tűnik, Hogy az a ház ott van . . . Nekem, hogy ha palotákkal Állana egy sorba, Akkor is szép, a szivemnek A legdrágább volna . . . AZ ELKÁRHOZOTT. Elbeszélés. IRTA ! JUSTH ZSIGMOND. Augusztus vége felé az első ködös éjszaka párái ráfeküdtek a pusztaságra. Ködfelhőbe borult minden, sötét, párás, de azért meleg éjszaka volt, amelynek nedves levegője nagy messzeségre elvitte a hangot. A végtelen ég felhői mintha csak mind a föld végtelen lapjára borultak volna. Innen-onnan gerlebúgás hallatszik . . . honnan e hang ily késő órákban ? Egyszer keletről hallatszik a bugás, majd délről jő rá a felelet, mintha most közelednének egymáshoz, keresnék egymást. Csak búgnak, búgnak, míg egyszerre csak egymásra talál a két dalos madár s elhallgat. Pár percznyi csend .... majd megint Orosháza irányából hallik a búgás, ez is halad, közeledik, arra felé tart, a merre az a másik kettő előbb elhallgatott. Majd elnémul ez is, s most már csak a pusztaság siró, halk zenéje terjed végtelen messzeségbe. A búgó gerlék a lópásztorok voltak, így keresik egymást, kihajtva Szabad-Szent- Tornyáról a pusztára lovaikat legeltetni. A gerlebúgást utánozva keresik egymást a puszta sötét lapján. Mikor aztán vagy húsz legény s vagy negyven ló öszszecsapódott, felgyújtják a puszta csillagát, a pásztortüzets körülterített subáikra heveredve, pipaszó, dalolás közben átvirrasztják az éjszakát. Itt a csendes éjszakában akkor, midőn a gyümölcsfakasztó nyár haldoklik és viszi-viszi magával messze, ismeretlen tájakra a mezők virágait, dalos pacsirtáját, a végtelen csillagos kék égre ködfátyolt borít, ilyenkor új tavaszra nyitnak rá, mert megszületik szivük mélyén a mi népünk lelke , a dala, a mely végig hramlik a pusztaságon és ráhajlik a szerelemtől beteg leány szivére, virágot fakaszt belőle s arany álmaival körülszövi, új tavaszt igér neki, új ébredést, az ákáczvirágok új nyílását, a melyeknek édes illatánál ez álmok talán már valósággá is válnak . . . Édes őszöm így dalolsz te nekünk kikeletről, így dalolsz új ébredésről, új szerelemről, így hiteted el nekünk ott a nagy tűz körül, hogy az első köd még nem vitte el magával a nyár aranyporát, még nem oszlatta el az utolsó tünde délibábot.................. * Egy éjszaka lementem közéjük. Úgyse tudtam aludni, ablakomig hallatszott a nóta. Lövey Misa viszi az első szólamot. Végig fekszik a subáján, kezét, napbarnított arczát behinti a pattogó tűz, mély hangja betölti a pusztát. A többi követi, mind dalol. Benne a dalban, hogy elmúlt a nyár, hogy hervad a levél, hogy csillag sem világít már soká a szívbe, hogy közeledik a fonókák, a csókok, a meleg kemencze nyara, amely megérleli azt a csókot, a mely gabnaéréskor ejteték, ott a búzakalásztenger közepén, s a melylyel megpecsételték azt az ígéretet, amely most dalba öntve, a ködös messzeségbe árad. A dalos csikósok között egy öreg gubbaszt. Bánatos arcza sárga, pergamenszerű a bőre, mélyen be vannak esve szürke, kifejezéstelen szemei. Az orczája keserű ránczai között azért elfér az a bágyadt mosoly, a mely folyton ott játszik a petyhüdt ajkak felett. Ez az egyetlen öreg ember köztük, az öreg Bús Mihály. Ahogy Lövey Misa elfújta a nóta utolsó strófáját, az öreg kiverte pipáját s megszólalt: — Koszra visz ez a nóta titeket, ördögnek tetsző minden egyes verse, Belzebub csinálta annak a nótáját. Lövey Misa egyet mozdult magában, végig törülte a gyolcs inge ujjával a száját, aztán fütyülni kezdte a nótát, amelyet az előbb dalolt. — Az a — folytatta az öreg — csak fütyölj. Ez tetszik a rosz hatalmaknak a legjobban. Hej Lövey Mihály, voltam én is dalos legény, mégis, mégis . . . — Ejnye, Bús bátyám, hátha hivő, akkor mit pipál ? Az nagyobb vétek mint dalolni. — Danolni, az Urat dicsérni nem vétek. A nótátoknak nem a kótája, hanem a szava vétkes, — én is daloltam a gyülekezetben minden vasárnap, — most már pipálhatok! — Krisztusban hívőnek nem szabad, YAMAGATA GRÓF, A GYŐZTES JAPÁN HADSEREG VEZÉRE. MAGYAR GÉNIUSZ 257