Magyar Pedagógia 41. (1932)
BALASSA BRUNÓ: Aristoteles a keresztény iskola történeti tükrében
ARISTOTELES A KERESZTÉNY ISKOLA TÖRTÉNETI TÜKRÉBEN. Aristoteles, amikor a műalkotás lényegéről elmélkedik, arra a végső megállapításra jut, hogy a művészetnek igazi feladata a jelenségek mögött rejlő, változatlan és örök lényegnek érzéki megjelenítésében áll. Az aristotelesi bölcselet egyik alapelve, a forma tehát az, amit a művésznek szóba, akcióba, színbe vagy kőbe kell öltöztetnie. Az emberábrázolásnak is ez a művészi szabálya. Az emberi képmásban a lélek — ez is forma az aristotelesi rendszer értelmében — legjellegzetesebb vonásait kell a művészi kéznek megörökítenie. Amennyivel hívebben tükrözi azonban a jellemet az arcnál a lélek gondolat- és érzésvilága, annyival igazabb az érzékeink alá eső művészi képmásnál az egyén életszemléletének, alkotásainak vonalaiból kirajzolódó szellemi arckép. Főként a filozófusra vág ez, aki éppen azzal bontja ki bensejének legmélyebb lényegét, hogy kiépíti maga köré az életnek, a világnak és az igazságoknak teljes rendjét. A filozófus léleknek a saját bölcseleti rendszerébe beleszőtt képét tehát maga a bölcselő alkotja meg, aki ezért csak az utolsó gondolattal, elhatározással, kimondott szóval vagy leírt betűvel fejezi be a maga történeti képmását. A páratlanul kimagasló szellemi nagyságoknak ezenfelül még az a kiválóságuk, hogy megörökítésükön az az utókor is fáradozik, amelynek lelkében tovább élnek. Ezek történeti képmásai ugyanis nemcsak szótlan, bekeretezett ékességek és emlékek az emberi gondolkodás történeti arcképcsarnokában. Amikor a szavuk elhalt már, írásaik betűi beszélnek tovább; fölvetett problémáik hatalmas hullámainak útja pedig szemmel követhető a későbbi századok szellemi mozgalmaiban is. A nagy gondolkodók lelke imigyen marad tehát továbbra is az aristotelesi forma, azaz cselekvő elv, mely az egymásra következő nemzedékek szellemi világában újra meg újra gondolatsorokat indít meg, törekvéseket szabadít föl. Az ezek szálaiból kirajzolódó második kép a filozófus szellem tovább élő történeti képmása. Aristotelesnek is ez a két szellemi arculata áll előttünk: a történeti, melyet az ókori história és a classica-philologia őriz; és a szellemi élet későbbi során kialakult kép, melyről a keresztény művelődésnek és szellemi mozgalmaknak története bontogatja le a fátyolt. E kettős kép bemutatása felette nagy és járt utak ismert eredményeit fölsorakoztató feladatnak kínálkoznék. A keresztény iskola szemszögéből tekintve azonban évszázadokkal megrövidül