Magyar Pedagógia 41. (1932)

BALASSA BRUNÓ: Aristoteles a keresztény iskola történeti tükrében

ARISTOTELES A KERESZTÉNY ISKOLA TÖRTÉNETI TÜKRÉBEN. Aristoteles, amikor a műalkotás lényegéről elmélkedik, arra a végső megállapításra jut, hogy a művészetnek igazi feladata a jelenségek mögött rejlő, változatlan és örök lényegnek érzéki megjelenítésében áll. Az aristotelesi bölcselet egyik alapelve, a forma tehát az, amit a művésznek szóba, akcióba, színbe vagy kőbe kell öltöztetnie. Az emberábrázolásnak is ez a művészi sza­bálya. Az emberi képmásban a lélek — ez is forma az aristotelesi rendszer értelmében — legjellegzetesebb vonásait kell a művészi kéznek megörökítenie.­ Amennyivel hívebben tükrözi azonban a jellemet az arcnál a lélek gondolat- és érzésvilága, annyival iga­­zabb az érzékeink alá eső művészi képmásnál az egyén élet­­szemléletének, alkotásainak vonalaiból kirajzolódó szellemi arc­kép. Főként a filozófusra vág ez, aki éppen azzal bontja ki bense­­jének legmélyebb lényegét, hogy kiépíti maga köré az életnek, a világnak és az igazságoknak teljes rendjét. A filozófus léleknek a saját bölcseleti rendszerébe beleszőtt képét tehát maga a böl­cselő alkotja meg, aki ezért csak az utolsó gondolattal, elhatá­rozással, kimondott szóval vagy leírt betűvel fejezi be a maga történeti képmását. A páratlanul kimagasló szellemi nagyságoknak ezenfelül még az a kiválóságuk, hogy megörökítésükön az az utókor is fárado­zik, amelynek lelkében tovább élnek. Ezek történeti képmásai ugyanis nemcsak szótlan, bekeretezett ékességek és emlékek az emberi gondolkodás történeti arcképcsarnokában. Amikor a sza­vuk elhalt már, írásaik betűi beszélnek tovább; fölvetett problé­máik hatalmas hullámainak útja pedig szemmel követhető a későbbi századok szellemi mozgalmaiban is. A nagy gondolkodók lelke imigyen marad tehát továbbra is az aristotelesi forma, azaz cselekvő elv, mely az egymásra következő nemzedékek szellemi világában újra meg újra gondolatsorokat indít meg, törekvése­ket szabadít föl. Az ezek szálaiból kirajzolódó második kép a filozófus szellem tovább élő történeti képmása. Aristotelesnek is ez a két szellemi arculata áll előttünk: a történeti, melyet az ókori história és a classica-ph­ilologia őriz; és a szellemi élet későbbi során kialakult kép, melyről a keresz­tény művelődésnek és szellemi mozgalmaknak története bonto­gatja le a fátyolt. E kettős kép bemutatása felette nagy és járt utak ismert eredményeit fölsorakoztató feladatnak kínálkoznék. A keresztény iskola szemszögéből tekintve azonban évszázadokkal megrövidül

Next