Magyar Pszichológiai Szemle 53. (1997-1998)

1997-1998 / 5-6. szám - TÁRSADALMI CSOPORTOK EMLÉKEZÉSE - PATAKI FERENC: A kollektív narratívumok és a csoportidentitás

Kollektív narratívumok és a csoportidentitás hogy megtanuljuk és megosztjuk a szóban forgó csoport kollektív emlékezetében őrzött közös elbeszéléseket. Ezáltal leszünk „beavatottak”, ennek révén osztozunk a közös múltban és közös sorsban. Egészen szembeszökő ez az összefüggés - ti. az elbeszélések csoportfenntartó és identitásképző funkciója - a nagy „nemzeti elbeszélé­sek” (mitológiák és mondavilág, eredetmagyarázatok, a nemzeti történelem) eseté­ben. Az új tag a csoport-elbeszélések átvétele és személyessé tétele (önéletrajzi asz­­szimilálása) révén lép be a szóban forgó szőkébb vagy tágabb közösség élmény- és hagyományvilágába, általuk részesedik a csoportidentitás tartalmaiban. Mindez természetesen feltételezi a kollektívum tartós időbeli létét, hiszen „... idő nélkül nem lehetséges erős szövedékű társadalom” (Durkheim). 5. A csoportidentitás fogalmát - mint ismeretes - Erikson (1950) vezette be, mi­dőn összegezte a sziú és a gurok indiánok etnográfiai terepvizsgálatának egyné­mely tanulságát. Aláhúzta: a sikeres identitásképzés és -teljesítmény előfeltétele, hogy az egyén részesüljön egy „kulturális egység” életében, csoportidentitásában. Maga a csoportidentitás azonban nélkülözte a finomabb elemző vizsgálódást, kiváltkép­pen homályban maradt társadalmi észlelhetőségének és átvételének módja. Erikson tulajdonképpen az említett törzsek életmódját és kultúráját értette rajta. Az iden­titás ennek megfelelően valamely közös, egy kollektívum által osztott társadalmi­kulturális mintázat különös egyéni változata, valamely csoportidentitás-minta (mo­dell) sikeres egyéni kivitelezése. Ha ezen a ponton bekapcsoljuk a csoport-narra­­tívumok eszméjét, minden bizonnyal közelebb férkőzhetünk a csoportidentitás tartalmas és konkrét jellemzéséhez. A csoportidentitás egyik - tehát nem kizáróla­gos - létmódját és észlelhető megjelenési alakját a csoport-narratívumok hordozta tartalmak, szimbolikus jelentések és utalásrendszerek alkotják. A csoport tagjai az elbe­szélések szelektálásával és megformálásával, majd új és új felidézésével mintegy szüntelenül „életre beszélik" és elevenen tartják a csoportidentitást, s „betáplálják” azt a kollektív emlékezetbe. Felettébb termékenynek ígérkezik tehát, hogy a cso­portidentitás - s általában az identitás - hagyományos kutatását összekapcsoljuk a narratív szemléletmód eredményeivel. Feltéve, hogy egy nem lényegtelen megszo­rítást szem előtt tartunk. Ha egy-egy új megközelítésmód divatossá válik, hajlik ar­ra, hogy kizárólagossá vagy túlhangsúlyozottá váljék. Kétségtelen, hogy a narratív mozzanat át- meg átszövi az önreflexiót, s hogy az epizodikus emlékezet kitünte­tett szerepet játszik az önéletrajzi visszaemlékezésben. Ez azonban aligha teszi két­ségessé a fogalmi reflexió és a szemantikus emlékezet perdöntő fontosságát. Manapság éppenséggel a narratív és a kategoriális­ fogalmi szerveződés kölcsönviszonyának módszeres tanulmányozása látszik az egyik sürgető és időszerű feladatnak. 6. Ennek megoldásához is közelebb vihetnek azok a vizsgálódások, amelyek a csoport-elbeszélések kiválasztódását, megformálódását és aktualizálódását, új és új felidé­zését kutatják. Ha az elbeszélés oly fontos kollektív szociális „kötőanyag", ah­ogy arra utaltunk, ha valóban mellőzhetetlen szerepet játszik a csoportkohézióban és az identitásképzésben, akkor méltó lehet megkülönböztetett figyelmünkre. Nagyon általánosan szólva, a csoport-narratívumok egy különös körkörös, visszacsatolásos mechanizmus termékei. Minden csoport életében szüntelenül kollektív történések [183] 579

Next