Magyar Pszichológiai Szemle 53. (1997-1998)
1997-1998 / 5-6. szám - TÁRSADALMI CSOPORTOK EMLÉKEZÉSE - PATAKI FERENC: A kollektív narratívumok és a csoportidentitás
Kollektív narratívumok és a csoportidentitás hogy megtanuljuk és megosztjuk a szóban forgó csoport kollektív emlékezetében őrzött közös elbeszéléseket. Ezáltal leszünk „beavatottak”, ennek révén osztozunk a közös múltban és közös sorsban. Egészen szembeszökő ez az összefüggés - ti. az elbeszélések csoportfenntartó és identitásképző funkciója - a nagy „nemzeti elbeszélések” (mitológiák és mondavilág, eredetmagyarázatok, a nemzeti történelem) esetében. Az új tag a csoport-elbeszélések átvétele és személyessé tétele (önéletrajzi aszszimilálása) révén lép be a szóban forgó szőkébb vagy tágabb közösség élmény- és hagyományvilágába, általuk részesedik a csoportidentitás tartalmaiban. Mindez természetesen feltételezi a kollektívum tartós időbeli létét, hiszen „... idő nélkül nem lehetséges erős szövedékű társadalom” (Durkheim). 5. A csoportidentitás fogalmát - mint ismeretes - Erikson (1950) vezette be, midőn összegezte a sziú és a gurok indiánok etnográfiai terepvizsgálatának egynémely tanulságát. Aláhúzta: a sikeres identitásképzés és -teljesítmény előfeltétele, hogy az egyén részesüljön egy „kulturális egység” életében, csoportidentitásában. Maga a csoportidentitás azonban nélkülözte a finomabb elemző vizsgálódást, kiváltképpen homályban maradt társadalmi észlelhetőségének és átvételének módja. Erikson tulajdonképpen az említett törzsek életmódját és kultúráját értette rajta. Az identitás ennek megfelelően valamely közös, egy kollektívum által osztott társadalmikulturális mintázat különös egyéni változata, valamely csoportidentitás-minta (modell) sikeres egyéni kivitelezése. Ha ezen a ponton bekapcsoljuk a csoport-narratívumok eszméjét, minden bizonnyal közelebb férkőzhetünk a csoportidentitás tartalmas és konkrét jellemzéséhez. A csoportidentitás egyik - tehát nem kizárólagos - létmódját és észlelhető megjelenési alakját a csoport-narratívumok hordozta tartalmak, szimbolikus jelentések és utalásrendszerek alkotják. A csoport tagjai az elbeszélések szelektálásával és megformálásával, majd új és új felidézésével mintegy szüntelenül „életre beszélik" és elevenen tartják a csoportidentitást, s „betáplálják” azt a kollektív emlékezetbe. Felettébb termékenynek ígérkezik tehát, hogy a csoportidentitás - s általában az identitás - hagyományos kutatását összekapcsoljuk a narratív szemléletmód eredményeivel. Feltéve, hogy egy nem lényegtelen megszorítást szem előtt tartunk. Ha egy-egy új megközelítésmód divatossá válik, hajlik arra, hogy kizárólagossá vagy túlhangsúlyozottá váljék. Kétségtelen, hogy a narratív mozzanat át- meg átszövi az önreflexiót, s hogy az epizodikus emlékezet kitüntetett szerepet játszik az önéletrajzi visszaemlékezésben. Ez azonban aligha teszi kétségessé a fogalmi reflexió és a szemantikus emlékezet perdöntő fontosságát. Manapság éppenséggel a narratív és a kategoriális fogalmi szerveződés kölcsönviszonyának módszeres tanulmányozása látszik az egyik sürgető és időszerű feladatnak. 6. Ennek megoldásához is közelebb vihetnek azok a vizsgálódások, amelyek a csoport-elbeszélések kiválasztódását, megformálódását és aktualizálódását, új és új felidézését kutatják. Ha az elbeszélés oly fontos kollektív szociális „kötőanyag", ahogy arra utaltunk, ha valóban mellőzhetetlen szerepet játszik a csoportkohézióban és az identitásképzésben, akkor méltó lehet megkülönböztetett figyelmünkre. Nagyon általánosan szólva, a csoport-narratívumok egy különös körkörös, visszacsatolásos mechanizmus termékei. Minden csoport életében szüntelenül kollektív történések [183] 579