Pszichológia 11. (1991)
1991 / 2. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: A társadalmi identitás helyzeti aktualizálódása
S tüstént hozzáteszi: rendkívül kevés az olyan módszeres kísérlet, amely az elméletnek ezt az oldalát is vizsgálat tárgyává teszi. Nem kevésbé kézenfekvő, s egyúttal könnyen belátható, másodszor, hogy az én-rendszer a maga teljességében, a memóriában tárolt valamennyi elemének mozgósításával nem vehet részt a viselkedés közvetlen, helyzeti szervezésében, a helyzethez kötött - s így mindig és szükségképpen konkrét - cselekvés szabályozásában. Ám hogy miképpen megy végbe valamely konkrét társas kontextusban vagy önreflexív helyzetben az éppen releváns a helyzetmeghatározásban és az aktuális öndefinícióban, majd ennek révén a viselkedés „ráhangolásában” kitüntetett szerepet játszó (salient) kogníciók, identitáselemek aktualizálódása, arra nézve rendkívül kevés a mértékadó vizsgálat. A legsokrétűbb tudásunk a szerepviselkedéshez kapcsolódó énképekről, valamint főképpen az önértékelési dinamika helyzeti jellemzőiről halmozódott fel. (Lásd: WILEY, 1979; a szerző által áttekintett kutatások közel 90%-a az önértékelés alakulását vizsgálja). Mindenesetre maga a probléma ma már fogalmilag megragadható, s egyre inkább a kutatások centrumába kerül. Ennek következtében egy egész fogalomcsoport van a kezünk ügyében, amely legalább is megnevezi a módszeres kutatásra érdemes jelenségkört. Midőn a kutatók helyzeti, operatív, működő vagy aktualizált énképről (identitásról) beszélnek, fogalmaikkal ugyanarra a jelenségre utalnak: az ént érintő meghatározott tudáselemek szelektív (vagyis a helyzettől függő, kontextuális) aktualizálódására s ennek következményeire. Magam - mint azt már volt módom indokolni (PATAKI, 1982, 213-238) - előnyben részesítem a „helyzeti aktualizálódás” terminust, tudatában lévén mindannak, hogy az imént idézett kifejezések szinonimáknak tekinthetők, mind pedig annak, hogy az elnevezés nem túlságosan nagy - inkább konvencionális - jelentőséggel bír, feltéve persze, hogy az elnevezéssel illetett pszichikus tényt egyértelműen körvonalazzuk. Az én-rendszer helyzeti működésmódjai iránti növekvő érdeklődés két forrásból is táplálkozik. Az egyik inkább módszertani jellegűnek ítélhető. Az én-pszichológia immáron sokszor és sokfajta összefüggésben méltatott újjászületése a 70-es években mindinkább kiélezte az elvont teoretikus és hipotetikus fejtegetések, valamint a konkrét, empirikus kutatások súlyos belső aránytalanságát az utóbbiak rovására. Jórészt ennek köszönhető, hogy az én-pszichológiai kutatások meglehetősen távol állottak a konkrét, mindennapi viselkedésszervezés (az „önszabályozás”) finomabb részleteitől, vagy legalábbis csupán igen elvont kapcsolatban voltak velük.