Pszichológia 11. (1991)

1991 / 2. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: A társadalmi identitás helyzeti aktualizálódása

S tüstént hozzáteszi: rendkívül kevés az olyan módszeres kísérlet, amely az elméletnek ezt az oldalát is vizsgálat tárgyává teszi. Nem kevés­bé kézenfekvő, s egyúttal könnyen belátható, másodszor, hogy az én-rend­szer a maga teljességében, a memóriában tárolt valamennyi elemének moz­gósításával nem vehet részt a viselkedés közvetlen, helyzeti szervezésében, a helyzethez kötött - s így mindig és szükségképpen konkrét - cselekvés szabályozásában. Ám hogy miképpen megy végbe valamely konkrét társas kontextus­ban vagy önreflexív helyzetben az éppen releváns­­ a helyzetmeghatáro­zásban és az aktuális öndefinícióban, majd ennek révén a viselkedés „rá­hangolásában” kitüntetett szerepet játszó (salient)­­ kogníciók, identitáse­lemek aktualizálódása, arra nézve rendkívül kevés a mértékadó vizsgálat. A legsokrétűbb tudásunk a szerepviselkedéshez kapcsolódó énképekről, valamint főképpen az önértékelési dinamika helyzeti jellemzőiről halmo­zódott fel. (Lásd: WILEY, 1979; a szerző által áttekintett kutatások közel 90%-a az önértékelés alakulását vizsgálja). Mindenesetre maga a problé­ma ma már fogalmilag megragadható, s egyre inkább a kutatások centru­mába kerül. Ennek következtében egy egész fogalomcsoport van a kezünk ügyé­ben, amely legalább is megnevezi a módszeres kutatásra érdemes jelenség­kört. Midőn a kutatók helyzeti, operatív, működő vagy aktualizált énképről (identitásról) beszélnek, fogalmaikkal ugyanarra a jelenségre utalnak: az ént érintő meghatározott tudáselemek szelektív (vagyis a helyzettől függő, kontextuális) aktualizálódására s ennek következményeire. Magam - mint azt már volt módom indokolni (PATAKI, 1982, 213-238) - előnyben ré­szesítem a „helyzeti aktualizálódás” terminust, tudatában lévén mind­annak, hogy az imént idézett kifejezések szinonimáknak tekinthetők, mind pedig annak, hogy az elnevezés nem túlságosan nagy - inkább konvenci­onális - jelentőséggel bír, feltéve persze, hogy az elnevezéssel illetett pszi­chikus tényt egyértelműen körvonalazzuk. Az én-rendszer helyzeti működésmódjai iránti növekvő érdeklődés két forrásból is táplálkozik. Az egyik inkább módszertani jellegűnek ítélhető. Az én-pszichológia immáron sokszor és sokfajta összefüggésben méltatott újjászületése a 70-es években mindinkább kiélezte az elvont­ teoretikus és hipotetikus fejtegetések, valamint a konkrét, empirikus kutatások súlyos belső aránytalanságát az utóbbiak rovására. Jórészt ennek köszönhető, hogy az én-pszichológiai kutatások meglehetősen távol állottak a konkrét, mindennapi viselkedésszervezés (az „önszabályozás”) finomabb részletei­től, vagy legalábbis csupán igen elvont kapcsolatban voltak velük.

Next