Pszichológia 17. (1997)
1997 / 4. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Az önéletírás "dramaturgiája" : Az élettörténeti forgatókönyvek
ratívumait), amelyek ezután az egyéni élettörténetek szerves összetevőivé válnak. A közösen átélt történeti események személyes élménye és tapasztalása sajátos módon képeződik le az egyéni élettörténetekben vagy — Strauss kifejezésével élve — „a biográfiai folyamatokban”, így ír erről: „A személyes történetek biografikusak, vagyis nem mások, mint személyes identitások, ha az időben elemző módon szemléljük őket. Ilyenformán ha a biográfiák és a történelem nagyszámú lehetséges kapcsolatára gondolunk, egyidejűleg két dologról beszélünk: a személyes identitások idői aspektusáról, valamint a történelmi események áramlásáról és ismételt rekonstrukciójáról. Ezek — különféle biográfiai folyamatok révén — analitikusan egybe vannak kapcsolva” (SRAUSS, 1995, 5. o.). E futólag jellemzett fejlemények nyomán teljességgel megérthető, miért vált az élettörténet és az élettörténet-szerkesztés (önéletrajz) tanulmányozása nagyszabású, önálló kutatási témává, s miért kapcsolódott össze oly meghitten az én-pszichológia hagyományos tematikus irányaival és kérdésfeltevéseivel. Már utaltunk rá, hogy az élettörténeti elemzés, jóllehet szórványosan korábban is felbukkant a pszichológiában, a társadalomtudományok más övezeteiből hatolt be a mai pszichológiába — legalábbis ami a korszerű alakját illeti. A kulturális antropológia vizsgálódási technikái (életútinterjúk, biográfiai dokumentumok felhasználása), a történettudomány egyes eljárásai („oral history”) erőteljesen befolyásolták a pszichológia szemléletében és módszereiben zajló fejleményeket. A klinikai gyakorlat természetesen régtől fogva élt a teljes vagy részleges élettörténeti rekonstrukció (anamnézis) kínálta lehetőségekkel. Ez azonban jobbára a diagnózis szolgálatában állt (különösképpen a mélylélektanban), s mindig a gyógyítás céljait szolgálta. A napjainkban kibontakozó újszerű mozzanat abban ragadható meg, hogy az élettörténeti módszer nem pusztán a diagnosztikus adatszerzés eszköze, hanem — új elméleti összefüggésekbe illeszkedvén — a normális pszichikus működés tanulmányozásának egyik királyi útja. Az élettörténeti (önéletrajzi) emlékezet kutatásának ugyancsak a 80-as évekhez köthető fellendülése elválaszhatatlan a vázolt szemléleti fordulattól. Semminemű koherens élettörténet nem létezhetnék önéletrajzi emlékezet híján, amiként maga az effajta emlékezet is csupán valóságos élettörténetek elemzése révén közelíthető meg. Kezére játszott a fellendülésnek az a tény is, hogy maga az emlékezetkutatás az általános pszichológiai eszmélkedésben is előtérbe húzódott, s számos új — kísérleti pszichológiai, neuropszichológiai és neurokémiai — felismeréssel gyarapodott.