Pszichológia 23. (2003)
2003 / 1. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Érzelem és identitás
E vázlatosan jelzett fejlemények egyik vonulata alkotja vizsgálódásunk témáját: az érzelem-pszichológia új hullámának hatása az identitás kutatására. Az itt felbukkanó kérdések valójában módfelett egyszerűek. Vajon jogosult-e, hogy az identitást összetett, a korábbinál bonyolultabb„affektív-kognitív” képződménynek (rendszernek) tekintsük? S ha igen, akkor vajon az érzelmi élmény (tudatosan vagy nem-tudatosan) mellőzhetetlen összetevője-e a kategoriális azonosulásnak? Mi az identitás-szerkesztés kiindulópontja? A tudás vagy az affektus? Igaza van-e Zajoncnak: valóban elsődleges az érzelmi reakció? S a preferenciáinkhoz valóban nincs szükség következetésekre? Avagy a kettő - tudniillik a kogníció (az értékelés) és az affektus, a tudás és az érzelem - szétválaszthatatlanul egybeszövődik, s csupán a kutató elemző logikája különíti el őket? Ilyen és ehhez hasonló kérdések egész sora tárul elénk. E kérdések eredetének forrását és táptalaját azokban a változásokban lelhetjük meg, amelyek a pszichológia összhelyzetében, általános kontextusában, illetve a szűkebben vett identitáskutatásban mennek végbe. Az identitáskutatásban - ha most eltekintünk a szélsőségesen „posztmodern”, dekonstrukciós álláspontoktól (áttekintésüket lásd Pataki, 2001) - a változások fő iránya abban összegezhető, hogy a kutatók érdeklődése mindinkább a dinamikus identitásszerkesztési és -fenntartási folyamat (az identitáskonstruálás) különböző oldalainak és összefüggéseinek a tanulmányozására összpontosult, így kerültek a figyelem előterébe az identitás összetevői, helyzeti (kontextuális) és kulturális dimenziói és viselkedésszabályozó funkciói. Mind több konkrét és alkalmazott kutatás területén folyamodnak a kutatók az identitás értelmező és heurisztikus szerepének igénybevételéhez (csoportközi viszonyok, tömegjelenségek, szervezetpszichológiai és politikai pszichológiai jelenségek, előtélet-kutatás). A statikusan szemlélt szerkezet helyére a dinamikus folyamat eszméje lép, és ez maga után vonja mind a genetikus nézőpont határozottabb érvényesítését (az identitás kialakulása a szocializációs folyamatban), mind pedig az élettörténeti (autobiografikus) megközelítésmód narratív szemléletét. Eszerint az identitás az életesemények révén tagolt s a személyes emlékezetben őrzött élettörténet, valamint a hozzá tapadó értelmező-értékelő minősítések és affektusok sajátos reprezentációja. A hangsúlykitételek eme változása emelte előtérbe azt az igényt, amely mind gyakrabban és mind többféle hangszerelésben fogalmazódik meg: újra be kell vezetni az érzelmeket az identitás s általában a szociálpszichológiai alapjelenségek kutatásába. Deaux és munkatársai (2000,8.) pontosan foglalják össze a fordulat lényegét. „Az érték és az érzelmi jelentőség a szociális identitás eredeti, Tajfel által adott meghatározásnak kulcsfogalmai voltak, de ezeket a kérdéseket jobbára átengedték az intellektuális segédcsapatoknak. Manapság azonban számos jel utal arra, hogy az érzelmeket újra felfedezik.” A kutatás ismét felvenni látszik azt a fonalat, amelyet közel három évtizede Tajfel fentebb idézett szavai ragadtak meg. Valamivel korábban Zajonc (1998, 591.) ugyancsak arról beszélt, hogy az „érzelmek kevés figyelemben részesültek”, holott „valamennyi jelentős pszichológiai folyamat közül az érzelmek elsőrendű fontosságúak. Egy olyan világ, amely nélkülözi az t