Pszichológia 24. (2004)
2004 / 3. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Történelem és élettörténet
Az egyéni élettörténetek gyakran játszanak demonstratív-illusztratív szerepet a történetírásban. Minden történeti eseménynek vannak reprezentatív személyiségei, akik személyes sorsukkal mintegy megjelenítik a történetek lényegét és értelmét. Biográfiájukban feltárulkoznak egy-egy tendencia vagy kollektívum sorsfordulatai és élménymintázatai. Ide sorolhatóak Erikson elemzései a fiatal Lutherről, Gandhiról, de Hitler és Gorkij ifjúkoráról is. A reprezentatív személyek korántsem mindig emlékezetes vagy éppen meghatározó szereplői az eseményeknek. Olykor egyenesen névtelenek maradnak, de biográfiájuk korszakjelölő. Az „oral history” művelői különös előszeretettel folyamodnak az effajta élettörténetekhez. A társadalom- és életmódtörténet vagy a mentalitás-kutatás éppoly szívesen él ezzel a módszerrel, mint a szociológia vagy akár az irodalom. Elegendő felidézni a népi szociográfiát, Móricz „boldog ember”-ét vagy Csalog Zsolt cigány-interjúit. A biográfiák demonstratív-illusztratív szerepétől elkülöníthető az az eset, amikor az egyéni élettörténetek valamely összetett történelmi vagy társadalmi jelenség elemzésének - általánosításra váró-„nyersanyagául” szolgálnak. Ez történik például az 1956-os biográfiák módszeres gyűjtésekor vagy bármely más történelmi epizód tanúinak, résztvevőinek megszólaltatása során. Ez a megfontolás vezette azokat a kutatókat, akik a zsidó identitás hazai alakulását kívánták felderíteni (Kovács András, Erős Ferenc). Evégett arra törekedtek, hogy minél több hiteles és részletes élettörténeti elbeszélést gyűjtsenek össze. Ezek elemzése és általánosítása révén férhettek hozzá magához a vizsgálni kívánt jelenséghez: a Holocaust utáni korszak zsidó identitásának sajátszerűségeihez. A személyes sorsként megélt történelemnek gyakorlatilag végtelen sok egyéni változata lehet. Ezek - még ha keresztül-kasul ellentmondásosak és egymást kizáróak is - pótolhatatlan információt szolgáltatnak a történészeknek és a társadalomtudományok művelőinek. Egy-egy történelmi esemény vagy korszak szubjektív megélésének mintázatai - hála a modern rögzítési és áthagyományozási technikáknak - kellő kritikával mind nagyobb szerepet kapnak napjaink történetírásában. Ennek jeleit világosan felfedezhetjük a rendszerváltás históriájában is. Minden biográfia történelmi termék, benne és általa - jóllehet csupán részlegesen, „tükör által homályosan” - valamely történelmi korszak egy lehetséges arca tűnik elő. Mielőtt rátérnék arra, hogy miképpen alakítja a történelem az élettörténetet, hadd vonjak be egy további szempontot, pontosabban egy jelenséget figyelmünk körébe. A jelenséget - némi feltételességgel - a „leselkedő ember” motívumának nevezném. Vajon mivel magyarázható az egyetemesen megfigyelhető - állandó és olthatatlan - érdeklődés és kíváncsiság a másik ember - különösképpen pedig a közfigyelem előterében álló nevezetes emberek - különböző rendű és rangú „sztárok” iránt? Hiszen ennek nem lehet kizárólagos oka a kauzális sémák szerkesztése. A „leselkedés”-nek, az eredendő kíváncsiságnak számos vulgáris változatát ismerjük; belőle ered a pletykaéhség, a másik ember intim világa iránti kíváncsiskodás; mindig érdekes, hogy „mi fő a szomszéd fazekában”. A bulvársajtó javarészt ennek a késztetésnek a kiaknázásán élősködik, ám a történelem szereplői is ki vannak szolgáltatva az effajta paraziti.