MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 40. ÉVFOLYAM (1991)
1991 / 1-2. sz. - VITA - MAROSI ERNŐ: "Realitás és esztétikai értékrend a XIV-XV. századi Magyarország művészetében" című doktori értekezésének vitája
VITA MAROSI ERNŐ „REALITÁS ÉS ESZTÉTIKAI ÉRTÉKREND A XIV—XV. SZÁZADI MAGYARORSZÁG MŰVÉSZETÉBEN" CÍMŰ DOKTORI ÉRTEKEZÉSÉNEK VITÁJA A vitát 1990. április 19-én rendezték. Az első opponens, Vayer Lajos személyében a mesterek nemzedéke nyújtotta kezét meleg gratulációra a jelölt felé a „vivant sequentes" elvének jegyében. Az (amint ő maga mondta) „öreges" örömöt sugárzó, elismerő sorait csak ritkán követték ehhez hasonló, elégedetlen fejcsóválást sejtető mondatok: „A . . . monumentális bibliográfiából — sit venia verbo — szokásunk szerint csupán az olasz szerzők, például Argan, vagy a francia szerzők, például Chastel vonatkozó publikációit hiányoljuk..." Véleménye összegzéseként a disszertációt „legalább" a doktori fokozatra ajánlotta. A másik művészettörténész opponens, Rózsa György a disszertációnak először a Képes Krónika miniatúráit tárgyaló, II. fejezetével foglalkozott hosszasan, részletekre kiterjedően, sok idézettel. Jelentős eredményként regisztrálta a kódex szerkesztésmenetének rekonstrukciójára tett kísérletet. „Marosi Ernőnek a Krónika illusztrációegyüttesével kapcsolatos fejtegetései a további kutatást ösztönző, értékes eredményeket tartalmaznak — mondotta. — Két apró észrevétel nem érinti mondanivalónk lényegét. A bevezetésben azt írja, hogy a krónika képeit a 19. század végétől kezdve történeti forrásként használták. Ez azonban már korábban is megtörtént, így például a 17. század első harmadában keletkezett és később, a Nádasdy Mausoleumban publikált Károly Róbert-képen félreismerhetetlen az átvétel a krónika megfelelő illusztrációjáról. A címlapon az iniciáléban álló alak, akit a korábbi kutatás Krisztusnak értelmezett, Marosi Ernő viszont Salamonnak lát, nem visel koronát. Ennek az azonosításnak az aureola és a borotvált arc is ellentmondani látszik." Kiemelkedőnek tartja a szerző affinitását a többirányú tudományos tájékozódás, az úgynevezett „interdiszciplináris" problémakezelés iránt. Azért is indokoltnak tartja ezt a megközelítési módot, mert „az azonos téma feldolgozásai állandóan változnak a műtárgy funkciója, a közönség igénye és a keletkezési kor viszonyai szerint. De változik a magyarázat módszere is az ismeretek bővülésének, a rokontudományok fejlődésének és a »jelen« aktuális problémáinak megfelelően." Az előtte szólóhoz hasonlóan feltétlenül elfogadásra javasolta a doktori disszertációt. A történész Kristó Gyula hozzászólása zárta az opponensi vélemények sorát: „Nehezen meghatározható műfajú munkát nyújtott be doktori értekezésként Marosi Ernő. Címe szerint — »Realitás és esztétikai értékrend a XIV—XV. századi Magyarország művészetében« — elsősorban művészetesztétikai dolgozatra gondolnánk, s aligha vitatható, hogy a cím alapján keltett várakozás a dolgozat elolvasását követően igazolódik. Ugyanakkor nem lehet egyértelműen csak művészetesztétikai dolgozatnak minősítenünk Marosi Ernő munkáját. Egyfelől igen markáns művészetfilozófiai ismeretanyag és mondanivaló húzódik meg a dolgozatban, illetve a dolgozat egyes értékítéletei mögött. Külön növeli a jelölt érdemét, hogy ez a művészetfilozófiai alaphangütés — fáradságos munka eredményeképpen — a középkori filozófia igen tekervényes tételeiből lett kihámozva, s mivel ennek úgyszólván semmi magyarországi vetülete, illetve vonatkozása nincs, a külországi források mellett kizárólag egyetemes filozófiatörténeti munkák révén tanulmányozható. Másfelől markánsan vonul végig a dolgozaton egy sajátságos módszertani igény a középkori magyar művészeti alkotások némelyike, illetve a jelenkori művészettörténet-írás módszerei közti lehetséges kapcsolatok kimunkálására. Ebben az értelemben Marosi Ernő dolgozata nem más, mint speciális esettanulmány arra az esetre, amennyiben néhány, a kutatástörténetben gyakorta vizsgált magyarországi művészeti emléket (a Képes Krónikát, a Szt. László-ábrázolásokat stb.) szembesítünk a modern nemzetközi művészettörténet-írás módszertani elveivel és kutatási gyakorlatával. (Csak zárójelben jegyzem meg: ez a szembesítés azzal a reveláló erejű eredménnyel is szolgál, hogy milyen eredményekkel, illetve tanulságokkal jár egy döntően más szemlélet jegyében fogant magyarországi művészettörténet-írás vizsgálati körébe vont emlékanyag „ütköztetése" a modern módszertani elvekkel.) Mindehhez azonban hozzá kell tennem, hogy mind a történetfilozófia, mind a metodika Marosi Ernőnél nem végcél, hanem eszköz — igényesen megválasztott és magas szintű elemzések révén megvalósított eszköz — bizonyos magyarországi művészeti emlékek új szempontú elemzésére. Mivel ilyen jellegű elemzésekben ezek a művészeti alkotások eddig általában még nem részesültek (hazai kutatók részéről szinte egyáltalán nem), ez eleve számos ponton definitíve is új eredmények kimunkálásának esélyével kecsegtetett. Külön erénye a dolgozatnak, hogy gondosan összeszedegette mindazt az irodalmat, amely külföldi szerzők tollából hazai emlékekre vonatkozott, s amely irodalom a magyarországi művészettörténeti irodalomban eddigelé úgyszólván visszhangtalan maradt. Ebből következően Marosi Ernő alkotása mind elméletimódszertani, mind pedig a konkrét anyag konkrét elemzése kapcsán rendkívül sok új eredményt felvonultató interdiszciplináris dolgozat, amelyet a magyarországi művészettörténet-írás értékes nyereségének tartok. Ezen a ponton lehetetlen nem szólnom arról a kérdéskörről, amely a rész és az egész, a részmunkálat és az összefoglaló monográfia problematikáját öleli fel. Marosi Ernő e dolgozatában tanúbizonyságát adta annak, hogy a művészettörténet-írás mindegyik érintett vonatkozásában otthonosan mozog. Nem véletlen, hogy dolgozata szorosan kapcsolódik az általa szerkesztett, »Magyarországi művészet 1300—1470 körül« című monumentális vállalkozáshoz, amelynek jelentős részeit, egyebek között bevezetéseit, társadalmi vonatkozásait, a stílusrétegekkel kapcsolatos fejezeteit stb. Marosi Ernő írta. Úgy hiszem, aligha tévedek, ha arra gondolok, hogy a disszertációban a szintézisalkotás megannyi, továbbfejlesztésre, monografikus kifejtésre érdemes gondolatai, tapasz-