A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)

A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM DIFFERENCIÁLÓDÁSÁNAK MÁSODIK SZAKASZA: AZ UTOLSÓ SZÁZADNEGYED - AZ ELBESZÉLŐ PRÓZA KORSZERŰSÍTÉSE - 79. Justh Zsigmond - A szenttornyai parasztszínház

mozzanata az alföldi kietlen, tikkadt couleur locale-nak. Ezekben a lelki megnyilvánulásokban azonban — önkéntelenül is — az elsők közt ad jelt a parasztságban lakozó belső feszültségekről, szociális indítékú lázongásokról. A szent-tornyai parasztszínház Justhnak a parasztsághoz való vonzódása, s a reá épített tervei — bár kapcso­lódnak hozzá retrográd elképzelések is — mind tartalmasabbá válnak. Ez nemcsak parasztnovelláiból, s hamarosan elkezdett regényciklusából derül ki, hanem egy — a magyar kultúra történetében szinte páratlan vállalkozásból, a szent-tornyai kastélyban létrehozott parasztszínházából. Az elgondolás, amelyre e színházat építette, szoros kapcsolatban van a magyar paraszt jellemével kapcsolatban kialakított nézeteivel. Úgy véli, hogy a magyar paraszt életszemlélete és érzésvilága — a görög jellemmel hasonlít­ható fatalisztikus nyugalma és derűje — kiválóan alkalmas a klasszikus alkotások felidézésére és befogadására. Hipotézisét a gyakorlat igazolni látszik, mert valóban sikerül egy olyan parasztokból álló színtársulatot létrehoznia, amelyet a falu csakugyan magáénak érez, s amelynek csodájára jár a pesti — sőt a Justh meghívta külföldi művésztársaság is. Persze — ma már látnunk kell — nemcsak „pszichológiai” okai vannak a sikernek. A gádorosi, szent-tor­nyai, orosházi nép bizalommal volt személyesen Justh iránt, mivel megérezte benne a szociális és kulturális gondjai iránti őszinte érdeklődést. Mi sem bizo­nyítja ezt jobban, mint az a körülmény, hogy a szent-tornyai szociáldemokrata szervezet Justhot díszelnökévé választja. Kulcsár Pál, a helyi szociáldemok­rata vezér egyébként a színjátszó társulat egyik legaktívabb és legtehetségesebb szereplője, akit Justh annyira becsült, hogy egy alkalommal Párizsba is magá­val vitte, hogy megmutathassa neki a Théátre Frangais előadásait. Ezek a motívumok egyszersmind azt is bizonyítják, hogy Justh vállalkozása nem valami romantikus, elszigetelt vállalkozás csupán. Egy olyasfajta kultúrszom­­jat elégít ki, amely nem kis mértékben éppen a falun meginduló agrárszocia­lista mozgalmakkal függ össze: egy valóságos társadalmi mozgás teremtette igénnyel, amely végül is a viharsarki parasztság oly jelentős olvasóköri moz­galmát is létrehozta. Justh ujjongva jegyzi fel naplójába, barátaihoz írt leveleibe, milyen szép eredményt ért el. „Népem dehogy tudna betelni egy darabbal. Vannak is ilyenkor annyian, hogy alig férnek el egymástól.” „Még a táncot is abbahagy­ják, és eljönnek megtekinteni, hogy Petrucchio és bősz hazája mire jutottak­.’ Hogy érdeklődnek minden szavuk, minden mozdulatuk iránt! És a próbák végén annyi az új jelentkező, minden szerepre könnyűszerrel kaphatnék hat színjátszót is ! És játszanak teljes lelkükből. Szeretettel csüggnek szerepeiken, tudják, mint a karikacsapás, megérzik, meglatolgatják minden betűjét!” (Kovács István: Justh Zsigmond munkássága, 1963. 13.) Justh színháza, mintegy cáfolataként annak a polgári és dzsentri nézetnek, hogy a parasztnak a könnyed, sekélyes színpad való, hogy a felszínes nép­színmű mutatható csak be sikerrel — komoly, klasszikus színházat játszott. A színház műsorán ókori klasszikusok szerepeltek, Arisztophanész és Plautus elsősorban­ továbbá szerepeltek Shakespeare-től és Moliére-től tragikus és

Next