Magyar Krónika, 2017. július-december (4. évfolyam, 7-12. szám)
2017-10-01 / 10. szám
BERTÓK T. LÁSZLÓ és jó egészségnek is örvendek. Az ilyen alkalmak pedig, hogy riport készül velem, kifejezetten feldobják a napjaimat. Solymári kertes háza kapujában tárt karokkal fogad bennünket Nyitray István. Szintén az a típus, akinek nincs ideje megöregedni. Gyors észjárású, elfoglalt ember, akinek van egy szűk órája ránk, aztán rohannia kell üzleti ügyben. Hamar kiderül, hogy fiával veterán motorokhoz gyártanak dobfékeket, amelyekre a világ minden tájáról jönnek a megrendelések. Az idősebb Nyitray restaurálással kezdte, amikor felfigyelt erre a komoly piaci résre. Hobbijából nőtt ki a kenyérkeresetük. Aztán feltárult előttünk az alagsori műhelyük ajtaja, mely mögött legalább nyolcvanéves motorbicikli fogad. Egy Csepel. Özönvíz előtti, mégis úgy fest, mintha most szökkent volna le a gyártósorról. - Ennek az elődjével kezdtem a motorversenyzést ’46-ban - mutat a mai szemmel nézve egy közönséges biciklinél alig bonyolultabb egyhengeresre Reisz bácsi, majd mintha gondolatolvasó lenne, hozzáteszi: - Azért nem kell lebecsülni, százzal simán mentünk ezekkel is, macskakövön, utcai ruhában, minden védőfelszerelés nélkül! Ez még bizony a hőskor volt! János bácsi legelső gyorsasági versenye a józsefvárosi Tisza Kálmán tér, a mai II. János Pál pápa tér körül volt, meg is nyerte, mégpedig a saját száz köbcentis Csepeljével, amit részletre vett. Édesapja műszerész volt, motorokat is javított, ő pedig a bátyjával titokban kipróbálta őket, innen a kétkerekűek iránti szerelem. Néhány verseny után aztán felfigyeltek rá a Csepel Műveknél, és 1947-ben meghívták a motorgyár kísérleti műhelyébe tesztpilótának. Ez óriási dolog volt, hiszen Magyarország egyetlen gyári csapatába bekerülni maga volt az álom egy alig tizennyolc éves srác számára. Akkoriban úgy fonódott egymásba a termékfejlesztés és a versenyzés Újra régi fényében tündököl a kék MZ, amely az 1968-as MotoGP 5. helyére repítette pilótáját 250-es géposztályban Csepelen, hogy a főmérnök rámutatott a gyártósoron egy félkész utcai gépre, és megbízta a legügyesebb szakikat, hogy építsék át versenymotorrá. A Pannóniának sosem volt eleve versenycélra konstruált motorja, mindig csak a szériamodelljeit versenyeztette, „széria” kategóriában. Az volt a lényeg, hogy ország-világ lássa, milyen gyorsak és üzembiztosak a Csepelek, amelyeket később Pannóniának hívtak. - 1949-ben részt vettünk egy angliai hatnapos megbízhatósági versenyen, amelyen Csepregi György aranyat nyert, én pedig bronzérmet szereztem - veszi fel a beszélgetés fonalát Reisz bácsi, mialatt házigazdánkat követjük, aki egy nagyobb, de zsúfoltabb helyiségbe kalauzol. A falak menti polcok dobozaiban eladásra váró alkatrészek sorakoznak, középen két régi versenymotor áll, egy belső helyiség pedig zsúfolásig tele ponyvákkal letakart gépcsodákkal. Ahogy lekerülnek a takarók, egyre-másra tárultak fel teljes valójukban a mesésen felújított színes vasparipák, saját koruk hősei, a mindenkori technikai élvonalat megtestesítő férfijátékszerek. Nyitray István érthetően büszke rájuk, „saját édes gyermeke” egytől egyig. Szabadkozik a tárolási körülmények miatt, de hamarosan méltóbb helyre kerülnek. De Reisz bácsi ekkor már egy robusztus fekete gép mellett állva mutat büszkén az első villa tetején lévő rajtszámra, egy 31-esre. - Látjátok, ez volt a mi számunk, ezzel nyertük meg az Aranysisakot ’56-ban! Ugyan volt később egy világbajnoki ötödik helyezésem is MZ-vel, mégis ezt a győzelmet tartom versenyzői pályám legszebb pillanatának. Kurucz Gyuri barátommal egymást váltva egy szerény magyar gyári csapat tagjaként, ma újságíró