Vid József szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 29. évfolyam (Budapest, 1942)
1-12. szám tartalomjegyzéke - Tárca - Ormos Gerő: Cipő
új nemzedék soraiból, majdnem kivétel nélkül kálvinista? Bizonyára nem véletlen. Véletlenek nincsenek." Bár nagyon is hozzá vagyunk szokva Kodolányi János közéleti handabandázásaihoz s amennyire tiszteljük újabb regényeit, annyira utáljuk közéleti megnyilatkozásait, kénytelenek vagyunk most az egyszer kijelentéseit komolyan venni és a valóság adatain lemérni. Azt állítja ugyanis Kodolányi, hogy „a népi írók túlnyomó többsége" református, majd meg, hogy „a népi irodalom legtisztább képviselői" egytől-egyig reformátusok, a „tiszta magyar írók" pedig majdnem kivétel nélkül kálvinisták. Ha igaz volna, hogy ma minden népi író kálvinista, ez a jelenség akkor is egy úgynevezett buta véletlen volna, arról meg sohasem hallottunk, hogy a puszta és buta véletlenből valaki általánosító tételt merjen levonni. Ehhez a logikai kificamodáshoz Kodolányiéknak és a „mélymagyaroknak" kellett jönniök. De még az a buta véletlen se igaz, amire Kodolányi torz logikája építeni akar; mert hogy csak azoknál a neveknél maradjunk meg, akiket a Kodolányi-féle népi legények is elismernek népinek, hát a Féja Gézák, Szabó Zoltánok, Illyés Gyulák mik, ha nem katolikusok? S hogy egy lépéssel előbbre menjünk, a közelmúltban kellett-e nagyobb népies író, mint Juhász Gyula, Móra Ferenc, Tömörkényi István, Gárdonyi Géza és volt-e egyáltalán rajtuk kívül népies ember vagy irány? És ezek történetesen mind katolikusok voltak! Sőt, ha már Kodolányi handabandázása a népies írók átvizsgálására és lemérésére kényszerít, azt is meg kell mondanunk, hogy abban a valószínű névsorban, amit Kodolányi János népiesnek tart, mi átlag — tisztelet a kivételnek — csak a zsidó vagy marxista frontról átcsellengők neveit tudjuk felfedezni. Mi nem akarunk ugyan senkit a múltjáért állandóan kárhoztatni és megterhelni, de az ilyen hangos kiabálókat figyelmeztetnünk kell arra, hogy puszta kiabálással nem lehet a múltat örökre elfeledtetni! * Egy bírói ítélet így határozta meg a tisztességtelen nő fogalmát: „Tisztességtelen nő az, aki önmaga által nyilvánított akaratból a tisztességtelen nők közé soroztatja magát, mégpedig az arra illetékes hatóság tudtával és beleegyezésével és erről igazolást kap. Ezzel szemben tisztességesnek tekinthető az a nő, aki bár nem mozog az erkölcs útján, de ezt anyagiakért teszi, viszont nem bárki részére megszerezhető." Ez a meghatározás nagy vitát váltott ki és őszintén szólva, sokhelyt visszatetszést és felháborodást is szült. Az emberek ijedten kaptak a fejükhöz s még ijedtebben kérdezték, várjon most már e magas bírói fórum meghatározása szerint kelljen-e elbírálniok saját családjukban, rokonságukban vagy ismerőseik világában a női tisztesség és tisztességtelenség fogalmát? Pedig nyilvánvaló, hogy a bírói ítélet nem a keresztény erkölcsi felfogást akarja megváltoztatni, hanem a nemrég törvénybe iktatott fajgyalázás vétségében akarta a büntetőjogi határt megállapítani. A tisztesség fogalmához és szavához is csak azért kellett a bírói ítéletnek ragaszkodni, mert a megfelelő törvény is ezt a szót használja, holott máskülönben egészen másképen lehetett volna a kérdéses vétség határvonalait meghatározni. A hibát tehát nyilvánvalóan a törvény maga követte el, amikor meggondolatlanul a „tisztességes" és „tisztességtelen" fogalmait a közhasználattól, illetve a helyes erkölcsi felfogástól eltérően használta. Lám, egy hiba mennyi más hibát szülhet, mennyi megzavarodásnak, botránkozásnak, esetleg erkölcsi romlásnak is lehet szülőanyja! # örömmel olvastuk, hogy Franco tábornok a spanyol állam és Egyház jóviszonyát azzal is elmélyítette, hogy a püspöki kar és a klérus nagyszámú képviselete előtt beszédet mondott s államépítésének és politikájának a körvonalait megrajzolta. Az új spanyol állam ágya nincsen rózsákra vetve s éppen ezért csak gyümölcsöző és üdvös lehet az eszméknek és az irányelveknek ez a közös kidolgozása s a lelki és világi hatalomnak ez az együttműködése. Minden ország csak addig boldog és áll erősen, amíg ez a két hatalom együtt tud működni s viszont előbb-utóbb a lelkek megoszlását eredményezi az Egyház kezében levő lelki tényezők elhanyagolása vagy éppen erőszakos kizárása. * „Zsidó-e a zsidócsillag?" címen múlt számunkban terjedelmes és a kérdés egész történeti és irodalomtörténeti vonatkozását bemutató tanulmányt hoztunk. Maga a kérdés érdekes és a megvitatás tanulságos volt. Géfin Gyula dr. főiskolai tanár és Paulovits István dr. egyetemi tanár — akik a nemrégiben oly nagy feltűnést keltett szombathelyi ásatásokat vezették — arra hívták fel figyelmünket, hogy amikor Szombathelyen feltárták Szent Quirinus ősi sabariai bazilikájának alapjait, akkor arra a megdöbbentő leletre bukkantak, hogy a mozaikpadlón egyéb őskeresztény szimbolumok mellett mint egyik főszimbolum látható a hatágú csillag mozaikképe is pontosan úgy, mint ahogy azt a mai „zsidócsillagnál" látjuk egybefonódó százaival. Ezt bárki megszemlélheti ma is Szombathelyen. Meg kell tehát állapítanunk azt a művészettörténetileg igen jelentős tényt, hogy a hatágú csillag mint őskeresztény szimbólum legtökéletesebben nálunk Magyarországon, Szombathelyen látható Szent Quirinus Kr. u. 4. századi bazilikájának mozaikpadlóján. Ily fontos adat birtokában még azt is meg kell állapítanunk, hogy a hatágú csillagnak mint őskeresztény szimbólumnak ez a szombathelyi mozaikábrázolás az eddig talált legrégibb előfordulása. A Lateráni Múzeum sírkőlapján talált ábrázolás (a 3. századból) megközelítőleg sem ily tökéletes. Amikor e mozaikpadló szemecskéit rakták, akkor engedett vallásszabadságot az Egyháznak Nagy Konstantin, akkor viharzott a nagy harc a níceai zsinaton Arius ellen és diadalmaskodott Szent Atanázia Könyvek (Folytatás ? 34. lapról.) mekről, azok tartalmáról és erkölcsi hovatartozásáról. Az újabb kiadásból bizonnyal nem fog kimaradni a párizsiak híres kis havilapja, a „Les fiches du cinéma", amelyet maga Pacelli bíboros, a mai pápa dicsért meg (1936 januárjában) s amely arról is érdekes, hogy mint a párizsi A. C. filmszemléje, egyúttal minden egyházközségi tagnak ingyen jár! Ez havonta 95 oldalon jelent meg, első 20 oldalán kisebb tanulmányok vannak a film és a katolicizmus viszonyáról, bírálatok a rádióelőadásokról stb., azután véges-végig hozza a filmdarabokat és erkölcsi értékük szerint kilenc osztályba sorozza őket, mindegyiknél megjelölve, hogy melyik film milyen erkölcsi osztályba tartozik és miért. Ezek azonban nem csökkentik e könyv nagy értékét. Minden ifjúsági egyesületben föltétlenül sorozatosan tárgyalni kellene ezt a könyvet. Olvasni is nagy élmény. Biró Bertalan Dús József: így élek az Egyházban. Szerző kiadása: Pécs. A mű a liturgia népszerűsítésének jegyében látott napvilágot. A hét szentség liturgiájával foglalkozik, különös tekintettel a világi hívőre, a családra s azokat a lehetőségeket kutatja, amelyek a családban, az egyházközségben a szentségek felvételét ünnepélyesebbé, bensőbbé, gyakorlatibbá tehetnék. A szentségtan dogmatikai és szertartástani tudásának birtokában nagy ügyszeretettel, elmélyedéssel és főleg gyakorlatiassággal igyekszik a liturgiát közelebb hozni a nagy tömegekhez. Sok és érdekes szempontra hívja fel a lelkipásztorkodó papság és a liturgikus élet igényével bíró hívő figyelmét. A liturgikus életszemlélet e gyakorlati megalapozásának s kifejtésének a közösségi tudat felkeltése és kiszélesítése lehet a régen várt eredménye. A könyv tárgyi értékéhez sokat ad az a tény, hogy a szerző nem a papi rend tagja s a világi katolikus szemén keresztül is helyesen látja a liturgia lelkét s szeretné azt életté váltani. Cser - Palkovits István Bernhardin Krempel: Die Zweckfrage der Ehe in neuer Beleuchtung. 1941. Benziger A. G. Einsiedeln. A szerző solothurni passionista szerzetes, jelen munkája legizmosabb jelensége annak a házasság körül támadt modern irodalomnak, mely egyrészt a házasság sokat emlegetett válságának, másrészt XI. Pius pápa Casti connubii körlevelének köszöni létét. A munka alapeszméje szembenáll a hagyományos doktrínával, mely Szent Ágostontól a Codex Iuris Canonici-ig a házasság célját egyetemlegesen elsősorban a gyermekben, azután a kölcsönös segítségben, végül a testi nemi képesség rendezett érvényesülésében jelölte meg: proles, mutuum adiutorium, remedium concupiscentiae. (C. I. C. 1013.) A szerző a Catechismus Romanus II. c. 8. qu. 13-ra és a Casti connubii körlevél egy mondatára támaszkodva a házasság célját a különnemű személyiségek kölcsönös kiegészülésében, tehát végső elemzésben az emberi tökéletesedésben jelöli meg. Nem állítja ezáltal háttérbe a gyermekáldást, mert a gyermekben eme kölcsönös tökéletesedés zálogát, biztosítékát, pecsétjét látja. Tételének igazolására hatalmas tudományos apparátussal vonul fel a szerző, a kérdést történeti, ismeretelméleti, természettudományos és erkölcsbölcseleti oldalról igyekszik megvilágítani.