Magyar Nemzet, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-04 / 52. szám

4 A RÁDIÓ MELLETT | Vidám búcsúzás !­b­án tökés beszélünk róla, de valóban megérdemli ezt a fokozott fi­gyelmet a rádió új műsor- és adásrendje: ha nem is a várva várt teljes forradalmi változást jelenti meg, föltétlenül az ed­digi legnagyobb lépés le­het a korszerű rádiózás útján. Mert valljuk be — magam e hasá­bokon már felhánytorgattam, az érdekeltek nem túl nagy örömére —, hogy az eddigi re­formok, minden jószándék el­lenére, nem jelentettek lényegi változást.­­Most nem bizonyos új műsortípusok kidolgozásáról beszélek, hiszen kitűnő kezde­ményezésekkel találkoztunk. A struktúra forradalmáról van szó. Ki tagadhatná, hogy ami a struktúrát illeti, tulajdonkép­pen egy húsz év előtti rádiós koncepció diktátuma érvénye­sült. Kiváló műsorok, korszerű műsorformák születtek — egy jó szándékkal oly gyakran korrigált, de mégiscsak toldo­­zott-foldozott, alapjaiban el­avult struktúra keretében, s ez természetesen megkötötte a fejlődés, a jó kísérletek lendü­letét is.) Nem is lehetett másként, amíg technikailag ott tartot­tunk, ahol tartottunk. Amíg egyetlen adónk sem volt, mely az egész országot besugározta volna. Még azt sem lehetett teljes következetességgel meg­valósítani, hogy az egyik — a Kossuth — legyen a „nemzeti főadó”, hiszen a Kossuth-ár­­nyékos országrészekben is igé­nyelték ezt a „mindenről min­denkinek” műsorrendet. Itt te­hát a Petőfinek kellett a „nem­zeti főadó” funkcióját teljesí­teni. Hogyan is lehetett volna ilyen egymásba mosódó funk­ciókkal határozottan kialakí­tani az adók jellegét, megkü­lönböztető jegyeit? Az URH — a majdani „harmadik prog­ram” adója — örvendetes meg­szólalása mellett szintén fele­más helyzetbe került, pusztán azért, mert oly kevés helyen fogható: nem hallgató­ rétegek ízlése és szabad választása, ha­nem az adó technikai korláto­zottsága határozta meg műso­rát És még sorolhatnám a gondokat, melyeknek summá­ja: a rádiósokban, tömérdek példa bizonyította, már meg volt az akarat, a rátermettség, a korszerű szemlélet egy új­fajta rádiózáshoz — a techni­kai elmaradottság azonban visszafogta lendületüket. Most végre megszületett az egyenrangú Petőfi-adó. A két állomás tehát már majdnem az egész országban fogható (sajnos, még mindig maradt egy-két árnyékos folt). Az egyenrangú Petőfi egyúttal egész napos műsort­ sugároz. Azáltal, hogy egész nap folya­matosan és mindenütt két adót lehet hallgatni, végre megvan a feltétel két határozott, követ­kezetes műsor jelleg kialakítá­sára. A tervekről, új műsorok születéséről — és régebbiek el­halásáról — tudunk már. A Kossuth továbbra is „nemzeti főadó”, a Petőfi informatív­szórakoztató jelleget képvisel, a lassan terjeszkedő URH pe­dig — szombat—vasárnap két órával előbb, délután négykor kezd m­űsort sugározni — az eddigi válogatott zenei műso­rokon kívül érdekes prózai anyagot is iktat programjába. A gyakorlati eredményeket persze csak az új rend műkö­dése közben — hic Rhodus, hic salta — értékelhetjük majd. Az élet alaptörvényeihez — és alapközhelyeihez — tarto­zik, hogy az új születését a ré­gi elhalása előzi meg. Akara­tunk által irányított tevékeny­ségeinkben néha talán túlzot­tan is alkalmazkodunk e ter­mészeti törvényhez, így pél­dául a szombati Hétvége hall­gatása közben derült ki szá­momra, hogy az új struktúra­gépezet felölti ezt a rendkívül színes, jól szerkesztett, népsze­rű műsort. Megszűnése, azt hi­szem, nem volt feltétlenül szükségszerű. Annak ellenére, hogy 1963 októbere óta műkö­dik, 300 alkalommal hallottuk: nem öregedett el, megőrizte frisseségét. De ha arra gon­dolok, milyen sok egykori mű­sor lassú és fájdalmas elaggá­­sának voltam tanúja, azt kell mondanom: ez a jobb, ez a nagyvonalú tékozlás. Inkább sajnáljam, szép emlékeket idézve, egy műsor eltűnését, mintsem a szép emlékeket is elhomályosítva alig vártam már mielőbbi halálát. Egyébként vidám temetés volt ez. Az első blokkban „sza­bályos” Hétvége-összeállítást hallottunk — majd az ötórai hírek után egyszercsak bele­csöppentünk egy furcsa, meg­hatott, de azért jókedvű gyü­lekezetbe. Azok jöttek össze a stúdióban, akiknek a legtöbb közük volt az elmúlt években ehhez a műsorhoz — Rapcsányi László, Molnár Tibor, Pfeiffer Pál, Nagy Tibor, Takács Ma­rika és még sokan mások — ők búcsúztatták, emlékidézés­sel, vidám történetekkel, iga­zán oldott, jó hangulatban kedves műhelyüket. S ezzel az oldott stúdió-beszélgetéssel — amint hallom — egyúttal va­lami ízelítőt is adtak az utód­műsor, a Szombat délután jel­legéről, hangulatáról. A Hétvége búcsúztatásaként elismerőbbet aligha mondhat­nék, mint hogy egyik előfutá­ra és megvalósítója volt annak a modern rádiózásnak, ami az új struktúra egyik fő célja. Olyannyira jó előfutára volt, hogy akár bele is illett volna ebbe a struktúrába. Ámde sze­rencsére csak a műsort temet­tük és nem azokat, akik ké­szítették. Tehetségüket és ta­pasztalatukat bizonyára még jobban gyümölcsöztethetik majd az új rend kereteiben. Görgey Gábor : Az új rend körvonalai egyébként már nagyon bizta­tóan fölsejlettek a tegnapi, a hétfői műsorban. A két, vagy pláne a három adó minden újítását természetesen így, ka­pásból, még nem lehet értékel­ni. De annyi máris bizonyos, hogy a sűrített hír­periódusok a teljesebb és gyorsabb tájé­koztatást jól szolgálják. Külö­nösen kitűnik ez éppen ezek­ben a napokban, amikor a vi­lágban kiváltképpen megsűrű­södtek az események, neural­gikus gócok idegessége és fe­szültsége megnőtt, s a közvé­lemény érdeklődése és nyugta­lansága fokozódik: mi történik a gyorsan futó órák alatt, s mi várható a következőkben? Az első ízben jelentkezett Déli krónika máris igyekezett teljes körképet adni a világ eseményeiről, amelyek a föld­kerekség időeltolódása folytán nyugaton hétfő hajnalban, ke­leten ugyanakkor hétfő kora­­délután vagy éppenséggel az esti órákban zajlottak. Hogy a reggel jelentkező nyugati tu­dósító mintegy beszélgetni tu­dott az adás során a délután jelentkező keleti tudósítóval, s párbeszédük mégis ugyanegy pillanatban folyt, mutatja egy­részt az ilyen adások életsze­rűségét, másrészt azt, hogy az idő konvenciói mennyire rela­tívak, hogy végeredményben mennyire összezsugorodott a világ, s milyen egyidejű minden napja. Hogy azonban ne csak a tá­jékoztatás napra­kész, percre­­kész módjáról essék szó az új struktúrával kapcsolatban, meg kell említeni még egy, de maradandóbb érvényű tájékoz­tatást is, olyat, amely bele­épülhet a hallgató szélesebb világképébe. A rádió már néhány hónap óta jelentős erő­feszítéseket tesz hallgatói ze­nei tájékozottságának, komoly­zene iránti fogékonyságának növeléséért. Naponta ilyen já­tékos komolyzenei tíz percnek mutatkozik a Ki nyer ma? című műsor első jelentkezése a Déli krónika után: néhány pillanatnyi fejtörő révén egy csipetnyi művelődést terjeszt szórakoztatás és „versenyizga­lom” közben Czigány György közvetlen hangú műsorvezeté­sével. Ma Magyar Nemzet cAkibt CL luLMJlQ.IZűí Hemingway a Thália Színházban A SIERRA DE GREDOS a maga kétezren felüli ormai­val, a gyorsvizű Manzanares zuhatagos pályája, a Madrid­tól Escorialig, az Escorialtól Segoviáig vonuló vad vidék túl nagy lélegzetű táj, sem­hogy elképzelhető, hogy nem fullad el a színpadon. A spa­nyol polgárháború, évszáza­dunk egyik döntő és megrázó történelmi pillanata, túl drá­mai esemény ahhoz, semhogy elképzelhető, hogy a dráma mű formájába fér. Hemingway írói világa zártságában túlsá­gosan érinthetetlen, tágassá­gában túlságosan bejárhatat­lan, életművének minden részlete olyan egyszerien és véglegesen megfogalmazott, semhogy elképzelhető, hogy idegen beavatkozás ne tenne rajta erőszakot. Első pillantásra is egész sor aggodalom az Akiért a ha­rang szól dramatizálásával, a mű sorsváltozásával szemben. Félő volt, hogy lesz a re­gényből a színpadon afféle egy gyújtópontra, a hídrob­bantó partizánakcióra szűkí­tett, háborús epizód s a cse­lekmény e kétségkívül élesen megvilágított pontja kedvéért az árnyékba szorul vagy vég­képp eltűnik belőle mindaz, ami körülötte van. Ami ezt a könyvet akkora olvasmánnyá teszi. Kimarad belőle a kény­szerű drámai sűrítés miatt a regény színképe, emberek, helyzetek, tájak árnyalásának az a sejtése, amely oly megis­­mételhetetlennek tűnik fel az olvasó előtt. Kimarad He­mingway szemléletének és írásművészetének az a jelleg­zetessége, hogy egy-egy művé­nek cselekménye köré nem gyűjti egyetlen fókusába a vi­lágot, hanem szertesugárzásá­­ban érzékeli és ábrázolja az életet. Tehát nem gyűjtőlen­csén át néz és lát, hanem in­kább prizmán, fénytöréseket mutat s így témái, gondolatai, mondanivalói nem éles körvo­nalakban jelentkeznek, hanem a kontúrok mentén mindig ott vonul a teljes, bontott spekt­rum, ott remeg párásan és parázslóan a világ szivárvány­­köre. Ez az érzékelés és ez a meg­jelenítés félreérthetetlenül epikus s ez a jellemző az Akiért a harang szél világára is. Félő volt, ha színpadra zaklatják, a legtöbbje és a legsajátabbja marad ki belő­le: kimarad az a nagy körül­­pillantás, amivel az író az embert és a világot, a XX. század legtöbb reménnyel és legtöbb kétségbeeséssel körül­vett eseményét, a spanyol köztársaságiak szabadsághar­cát szemléli a Sierra de Gre­­dos fennsíkjairól. NEM ÍGY TÖRTÉNT, sze­rencsére nem így. Két lengyel dramatikusnak, Róza Ost­­rowskának és Jerzy Gorins­­kinak, sikerült a regényt a tartalmában szunnyadó feszí­tőerők viszonylag kevés csök­kenésével színpadra alkalmaz­nia. Az átdolgozók — és nem utolsósorban a magyar fordí­tók: Sőtér István és Elbert János — meg tudták őrizni a Hemingway-regény kivételes költői erejét is. Érzékeltetni tudták a színpadra terelt vál­tozat szaggatottabb és fel­­gyorsítottabb futásában is azt, hogy az eredeti műben lassú és súlyos, már-már népballa­­dai ritmus lüktet, s hogy a nyers és szikár történetet vi­rágzó indákkal fonja körül egy erős és gyönyörű szere­lem. Átdolgozók és fordítók kü­lön érdeme, hogy a regény el­beszélő módja és poézise nem betétként jelentkezik a dra­­matizálásban, hanem szerve­sen él a színpadi cselekmény­ben is, része van a drámai konfliktusban. Ennek a köl­tészetnek az eltűnődőbb, las­súbb üteme különös módon még fel is gyorsítja a dráma pulzusát, mert az érzelmek szívdobogásával kíséri a szín­padi összeütközések logikusan megszerkesztett sorát. Érdekes megfigyelni a kö­zönség értő reagálását a Thá­lia Színházban az Akiért a harang szól dramatizált vál­tozatára — érdekes megfi­gyelni, mert a befogadókész­ség kitágulására vall. A mo­dern színház dramaturgiai elvei kezdik lebontani a kö­zönségben azt az előítéletet, hogy a híd a két műforma, a dráma és az epika között csak nagyon mesterséges, na­gyon kényszerű és ideiglenes, ennélfogva csupán csökkent teherbírású lehet. Amióta az epika, éppen Hemingway ha­tására is, felgyorsult, kivált pedig amióta a néző hozzá­szokott — legalábbis kezd hozzászokni —, hogy egy drá­mai mű folyamatába a saját képzeletével is beavatkozzék, hogy a cselekményt a saját gondolataival egészítse ki ott, ahol megszakad, vagy film­szerűen átvág, azóta az epiká­nak szabadabb és nyíltabb az átjárása a drámába, mint az ortodox dramaturgiában volt. Ez az örvendetes érzelmi vál­tozás magyarázza a Heming­way-regény váratlanul figyel­mes fogadtatását a színpadon. És persze nemcsak ez, ha­nem a Thália Színház nagy odaadással kidolgozott előadá­sa is. DRÁMA ÉS LÍRA jelenet­ről jelenetre változó légköri ingadozását nemcsak hogy na­gyon érzékenyen követi Gosz­­tonyi János rendezése, hanem elnedvedten elemző, okos és művészi erőfeszítéssel akkli­matizálja Hemingway gondo­latteremtő, csodálatos éghajla­tához az egész előadást. A jel­lemek és a szituációk árnya­lásának az imént már említett sejtése, a kontúrokon mutat­kozó, Hemingwayre oly jel­lemző színbomlás jelentkezik ebben a rendezésben és hite­lesíti, igazolja Hemingway je­lenlétét a regény színpadi vál­tozatában. Gosztonyi megte­remti az egyes figurák han­gulat- és elhatározásváltásai­nak logikai folyamatát s így a regény érzelmi és gondola­ti mozgalmassága egyöntetű drámai egésszé áll össze, az író törvényein belül saját szabályai szerint élő színpa­di művé, az Akiért a ha­rang szól szuverén színpadi formájává. Jó néhány nagy formátumú színészi alakítás segíti a ren­dezőt abban, hogy a regény dúsan árnyalt világa színhá­zi környezetben is szinte a maga teljességében megeleve­nedjék. Mindenekelőtt Horváth Te­ri játékát kell megemlíteni Pilar szerepében. Hemingway­­nek ez a félelmetesen érde­kes és megindítóan vonzó női figurája már-már babonás, kasszandrai erővel él a szín­padon Horváth Teri alakítá­sában. Megszólalnak benne az alak ősi, elemi megszállottsá­gai, de beszél az egészséges értelme is, kifejezésre jut a rejtelmes ösztönélete, de a célratörő öntudat is, az indu­latoknak és a felismeréseknek az az összetettsége, ahogyan egy nép érzékeli és megérti a sorsát s a történelmi erőkből kiválasztja a maga szövetsé­geseit. Róbert Jordánt Nagy Attila talán kevesebb színnel játsz­­sza, mint amennyivel a figura a könyvben él, de ebben az egyszerűbbé tett változatban is élénkek és határozottak a színek, az alak drámai hitelű, ha hiányzik is a teljes sugár­zása. A dráma és a líra kü­lönös szépséggel és harmóniá­ban zendül meg Polónyi Gyöngyi Mária­ alakításában: elhinni a dúltságát és elhin­ni a feloldódását, elhinni a nagy kitöréseit és elhinni a meleg csöndjeit. Megejtően igaz jellemrajzot és bensőséges képet kap a né­ző az öreg Anselmo szerepé­ben György Lászlótól, lélek­tanilag gazdagon redőzöttet a Mássá­rt tábornokot játszó Somogyváry Rudolftól s a maga ember­ alatti monstruó­­zusságában jeleníti meg Pablót Buss Gyula. Ennek a szörny­nek elragadóan emberi ellen­pontozása az, ahogyan Kozák András végigéli Rafael szere­pét s az a biztonság, erő és emberség, ahogyan Gotz tá­bornokot Kovács Károly megszólaltatja. Egy-egy epizódban is teljes drámát éreztet Agusto szere­pében Kautzky József és Fer­­nandóéban Tándor Lajos, élő alakot formál Valcz Péter, Temes Gábor és Kollár Béla. Mécs Károly pedig, mint Andres, finom és ugyanakkor igen férfias lírával vezeti vé­gig a nézőt Rajkai György a ridegségig szűkszavú és egy­szerűségével változatos játék­tereket biztosító díszletei kö­zött Hemingway nagy epikus művének drámai változatán. Mátrai-Betegh Béla Történelem, költészet, szerelem (Szlovák György rajza) Furceva sajtóértekezlete a moszkvai nemzetközi balettversenyről Eddig tizenkilenc ország művészei jelentkeztek az év legnagyobb moszkvai kultu­rális eseményére, a júniusi nemzetközi balettversenyre — jelentette be hétfői sajtóér­tekezletén Jekatyerina Furce­­va, a Szovjetunió művelődés­­ügyi minisztere.­­ A ver­senyfeltételek értelmében 18— 28 év közötti korú fiatal ba­lettművészek egy klasszikus és egy modern táncszámot mutatnak be. A zsűri elnöke Galina Ulanova, tagja — töb­bek között — Harangozó Gyu­la is. A versennyel egyidőben ta­nácskozást rendeznek a ba­lettművészet jelenéről és új útjairól. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Al­ami Operaház: a nürnbergi m­ester­dalnokok (L. bér­. 6.) (6) — Erkel Színház: Miskolci Sziml. Ze­nekar (vez. Mura Péter, közr. Bä­­cher Mihály) (Nagyzenekari estek 4.) (fél 8) — Nemzeti Színház A bűnbeesés után (7) — Katona Jó­zsef Színház: Széchenyi (7) — Ma­dách színház: Black Comedy (7) — Madách Kamara színház: A bo­lond lány (7) — Vígszínház: Spa­nyolul tudni kell (7) — Pesti Szín­ház: Furcsa pár (7) — Thália Szín­ház: Nyomozás a Tháliában (Egyet. Kék­. K. 3.) (7) — József Attila Színház: Mona Marie moso­lya (7) — Fővárosi Operettszínház: My Fair Lady (7) — Bartók Gyer­mekszínház (a Főv. Operettszín­házban): Az utolsó padban (du. 3) — Kis Színpad: Urak és elvtársak (fél 8) — Irodalmi Színpad: San­zonest (Vöröskereszt bér­. 3.) (7) — Egyetemi Színház: ,,Én fiatal ma­radok" — Ady-emlékműsor (7) — Kimara Varieté: Amerikából jöt­tünk . . . (du. 6 és fél 9) — Állami Bábszínház: A csodálatos kalucsni (de. 10), A Sárkány (du. 3) — Ka­maraterem: Lux Erika zongora­estje (fél 8). Kedd, 1969. nárdis 4. NAPLÓ 1 «*”*“■* Szőnyi Olga és Faragó András, Operaházunk magán­énekesei Koppenhágába utaz­tak. Szerdán a dán rádió stúdiójában, csütörtökön pedig a rádió koncerttermében nyil­vános hangversenyen lépnek fel, A kékszakállú herceg vá­rában.­­§› Latinka Sándornak, és az egykori somogyi direktórium többi tagjának állít emléket Csontos Gábor drámája, a Le­győzőttek diadala, amelyet március 20-án mutat be a ka­posvári Csiky Gergely Szín­ház, Lacina László rendezé­sében.­­ A Balettintézet végző nö­vendékeinek képesítő vizsgá­ját hétfőn tartották meg az Operaház nagy próbatermé­ben. Az idén nyáron hét lány és öt fiatalember fejezi be ta­nulmányait; júniusban nyil­vános vizsgakoncerten lépnek fel az Operaházban. *5* Gálóczi Mária, Hajós Éva, Hévízi Piroska, Klámán Kata, Sebes Márta és Túri Mária kiállítása hétfő délután nyílt meg a Moszkva tér 3. alatt, a II. kerületi nőtanács rende­zésében, Nők a kommunista párt 50 éves harcában cím­mel. és A Qualiton legújabb Bar­­tók-lemezeiről a New York Times kulturális melléklete vasárnap Robert T. Jones ter­jedelmes méltatását közli. A lemezek a Bartók-életművet bemutató sorozatban jelentek meg. A kritikus kiemeli a győr­­i zeneiskola női kórusát, Ga­­bos Gábor és Zempléni Kor­nél előadásában a zongora­műveket, a Budapesti Filhar­móniai Társaság zenekarát, megjegyezve, hogy a karmes­ter Erdélyi Miklós és a szó­lista Szűcs Mihály „igen szép munkát végzett”. A Tátrai­vonósnégyest a méltatás a vi­lág legjobb vonósnégyeseivel hasonlítja össze.esi A Tanácsköztársaság megalaku­lásának 50. évfordulójára, arany­­utánzatú borítószalaggal ellátva, új kiadásban jelentette meg a Szép­­irodalmi Könyvkiadó Illés Béla egyik híres könyvét, a Tanácsköz­társaság korának máig is leghí­vebb ábrázolását, az Ig a Tisza című regényt. A habent sua tata libelli e regénynél is igazolódott. A mű első kiadása a Szovjetunió­ban jelent meg, a Magyar Tanács­­köztársaság megalakulásának tize­dik évfordulójára. A szerző írás közben valaha belső pártdoku­mentumnak szánta — a nyilvános­ságra került vallomás egy eszten­dő alatt ötszázezer példányban kelt el a Szovjetunióban és szá­mos más nyelven is megjelent a világban. Magyarországi megjele­nését bak­tétet késleltette; a mű Magyarországon először 1957-ben jelent meg, s a sodró olvasmány nagy sikert aratott. Az új kiadás tisztelgés a Tanácsköztársaság év­fordulóján, s egyben tiszteletadás Illés Béla egész írói munkásságá­nak. Kacsok Pongrác kevéssé tö­mött dalköltészetének szentel­ték a Nemzeti Múzeumban va­sárnaponként elhangzó „Zenés délelőttök” legutóbbi előadá­sát. Dr. Volly István Kacsóh­­kutatásainak érdekes eredmé­nyeit ismertette, például a János vitéz szerzőjének a vá­­radi Holnaphoz fűződő baráti kapcsolatait. Ez alkalommal hangzott el Dutka„Kacsóh. ..Örök óta” című dala, amelyet Kövesdy Károly operaénekes adott elő. A színvonalas, han­gulatos matinén közreműkö­dött Kacsóh Pongrác fia, dr. Kacsóh János is. * Országos fotókiállítás nyí­lik meg Életünk címmel rövi­desen Nagykanizsán, a Ma­gyar Tanácsköztársaság jubi­leuma tiszteletére. A tárlaton szereplő öt legjobb képet ezer-ezer forintos díjjal jutal­mazzák.­­ Marx dédunokája, Fréde­­ric Longuet francia tájkép- és portréfestő maga is jelen volt kiállításának megnyitá­sán a demokratikus Berlin­ben. Ötvenöt olajképét, tizen­egy akvarelljét és rajzait mu­tatják be a Berliner Galerie­ben. A a Magyar Tanácsköztársaság 50. évfordulója tiszteletére: József Attila Színház -m /ítatt\t~^~\JT/r TT r~t \*)*) műsoron: ÜNNEPI MŰSORA JV11M­IDEJINRIHSZ! Setszínet)21'10

Next