Magyar Nemzet, 1987. július (50. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-07 / 158. szám

Kedd, 1987. július 7. ß „Epp most jöttem meg Margittal Chagalltól.. Lapozgatás Ámos Imre pepita füzetében — A műterme? ... Éppúgy nem volt műterem, mint ahogy ez itt nálam is csak egy szoba, ahol van egy festőállvány. Éltünk mi Ámos Imrével olyan keskeny albérleti szobában — még a címre is emlékszem: Nyár utca 30.,pedig hány éve már... — és ott is festettünk! De visszatérve Chagallhoz: a műterme nem volt műterem, csupán egy nagy szoba, de a falain chagallok függtek! Anna Margit festőművésznővel egy ötven évvel ezelőtti látogatás emlékeit idézzük. 1937-ben a fiatal festőházaspár végre kijutott Párizsba, hogy világot és kortárs művészetet lásson. — Végre sikerült, mert Párizsban világkiállítást rendeztek, és mi kihasználtuk az ötvenszázalékos utazási kedvezményt. Hozzájárult költségeinkhez Bedő Rudolf, a neves gyűjtő, aki éveken keresztül patronált műket. És aztán valaki, akinek a nevére már nem emlékszem, de legyen áldott, tudott Párizsban egy Erdélyből oda származott magyar nőt. Keressük Madame Simont — ezt mondta. Ez a hölgy az egyik párizsi elővárosban, Passyban egy cserkészotthon vezetője volt. Rögtön utcai, fürdőszobás szobát kaptunk, és boldogok voltunk. Készülődés egy régi turistaútra Kis híján ötven éve, hogy Anna Margit és Ámos Imre látogatóban járhatott Chagallnál , aki ezek szerint épp ötvenéves volt. (Ami egyébként nem biztos: abban a régi vityebszki életben két év, ide vagy oda nem sokat számított... Chagall maga azt állította: annak érdekében, hogy beiratkozhasson a szentpétervári festőiskolába, két évvel öregebbnek vallotta magát.) A látogatás idején Ámos Imre még nem töltötte be a harmincat, . de talán át is adom a szót az ő pepita fűzőének, mlyet Anna Margit elővesz védőtasakjából. Azért „pepita”, mert a bontója pepita, vagyis közönséges pepita füzet. Amos Imre 1935. december 7-én kezdte vezetni, ha nem is naplószerűen, csak alkalmanként. Valahányszor feljegyzésre érdemes dolgok történtek vele vagy körülötte. Puha grafit ceruzával, máskor kemény tintaceruzával, néha töltőtollal írt, mégpedig bekezdések nélkül, az oldal bal felső csücskétől a jobb alsó csücskéig, margót sem hagyva. Megilletődve nézem: mintha ez az írásmód azt árulná el, hogy így akart mindent kitölteni (vetélteni), mintha érezte volna, hogy kevés ez ideje. Születésnapján kezdte vezetni; a füzet első mondata: „Ma töltöm be 28. évemet”. Rálapozok az 1937-es év bejegyzéseire. Július 30-i ketettel ezt írja (a hiányzó központozást a könnyebb érthetőség kedvéért pótoltam): „Most nagyon foglalkoztat minket a párizsi utazás lehetősége, elég olcsó az út, és sok a látnivaló. Gachot írja, hogy nagyon sok szép kiállítást látott, megpróbálnánk mindent elkövetni, hogy pénzt szerezhessünk és végre lássunk valami rendes és tanulságot nyújtó dolgot. Nem félünk tőle, hogy a látottak megzavarják a nyugalmunkat, mert eddig is figyelemmel kísértük a francia nagyokat, sajnos, csak reprodukcióban .. ITM Anna Margit épp erről beszél: — Chagall maga nyitott ajtót, lesegítette rólunk a kabátot, nekem kezet csókolt majd elolvadtam ... De aztán, ahogy megláttam a falakon festményeit... végre a valódiakat, nem könyvben!... én ott is hagytam őket Ámossal kettesben, beszéljenek, ahogy tudnak, s elindultam a falak mentén. — Milyen nyelven tudtak beszélgetni egymással? — kérdezem. — Semmilyenen. Mi nem tudtunk franciául, Amos ugyan tanult valamit, gyorsan, erre az útra készülve, de most, hogy szemben állt Chagallal, még azt a keveset is elfelejtette. Ahogy mentem képről képre, hallottam, hogy Chagall udvariasságból kezd lassabban, tagoltabban beszélni, aztán egyszercsak nagy nevetést hallok: rátaláltak, mint közös nyelvre, a jiddisre. Ettől kezdve s társalgásuk folyamatossá vált. 1937. október 4-i dátummal így ír minderről Ámos Imre: „...Hosszas keresgélés után megtaláltuk a házat és fellifteztünk (én persze jó francia tudásom mellett rosszul értettem az emeletszámot s az ötödik hegyen a hatodikon csengettünk vagy öt percig; végre eszembe jutott a tévedésem és becsöngettünk Cha- Ilatihoz). Pár percnyi ideges várakozás után előbb egy cseléd, majd névjegyem átadása után kijött elibénk a Mester (...) * bevezetett egy képekkel tele szobába Egyik szebb, mint a másik, alig tudtam kinyögni pár szót németül. Ő részben németül, részben zsargon és francia szavakkal igyekezett kérdezni és felelni.” Mme Simon felemeli a telefonkagylót — De hogyan kerültek Chagallhoz? — kérdezem. — Nyilván nem lehetett csak úgy beállítani. — Ez a Madame Simon, a cserkészotthon vezetője, amikor megtudta, hogy festők vagyunk, azt kérdezte, nem akarunk-e elmenni Chagallhoz. Csoda volt, valóságos csoda, hiszen Chagalt már idehaza is istenítettük. Madame Simon fogta a telefont, felhívta, és már meg is állapodtak az időpontban: úgy emlékszem, kora délután fél kettőben vagy kettőben. Csak azt üzente a Mester, hogy vigyünk minél több munkát magunkkal, mert látni akarja, mit csinálunk. Elég sok volt velünk, összetekertük, és a tekercsekkel a hónunk alatt elindultunk. Mivel pénzünk nem volt, mindenüvé gyalog jártunk, de Chagall, szerencsére, nem lakott messze. Ámos Imre feljegyzése szerint: „A cserkészotthon vezetőnője, amikor megérkeztünk és (meg)tudta, hogy festők vagyunk, azonnal telefonált Chagallnak és kérte, hogy felmehessünk hozzá a dolgainkkal. (...) Mi szólni sem tudtunk az örömtől, hogy szemtől szembe láthatjuk és beszélhetünk vele, akit annyira szeretünk a piktúráján keresztül — tehát nem tiltakoztunk, és a Mme Simon megbeszélte Vele, hogy hétfőn (ma) délután fél kettőkor felmegyünk. (...) A Mester aranyos figura, sárga-fekete csíkos blúz, vöröses ing (apacs), szürke gyapjúnadrág volt rajta, borzashajú. Villogó furcsa ferde szemével mosolyogva fogadott bennünket.. — Hogy nézett ki Chagall? — kérdezem, felpillantva a pepita füzetből. — Rövid frottír fekete-piros csíkos háziköntösre emlékszem. Sál volt a nyakában, a fején svájci sapka ... Kicsi volt, az ugye, köztudomású, hogy kistermetű volt, vagy talán mégis inkább középtermetű, és abban a vastag köntösben sem pocakos... Tetszik nekem az emlékeknek ez az összeolvadása, vagy Anna Margit esetében azt is mondhatnám, hogy átfestése, a sárga-fekete csíkos blúz és a vöröses apacsig szinte a szemem láttára lett erőteljes fekete-pirossá, mintha már Anna Margit egyik vásznán állna előttem. — És mit mondott Chagall? — Rendkívül figyelmesen át- ,nézte a rajzainkat és a vásznaikat. Azután azt tanácsolta, maradjunk Párizsban. Ne zavarjon miniket az idegenség érzése, a művészvilágban, ha valaki jót produkál, Párizsban elég könnyen megy a befogadás. Példának Picassót idézte. Azután hozzátette, annyit tud segíteni, hogy a midennapi ebédre nem lesz gondunk. Írt néhány sort egy fehérorosz konyha vezetőjének. Nagyon finom kosztot kaptunk ott, igaz, az én gyomromnak egy kiült nehéz, igazi oroszos ételeket. A környezet is érdekes volt, sok öreg ember... Csak rettenetesen messze esett tőlünk, egy másik elővárosban, s a hosszú, kietlen, barátságtalan úton egyszercsak megszólalt Amos: „Menjünk most át a túloldalra ... hogy érdekesebb legyen!” Akikor persze kacagtunk ... fiatalok voltunk ... ,,Nagyon örült, hogy sok mutatnivalót vittünk [— jegyezte fel a pepita füzetben Ámos Imre — , s nekiült a rajzoknak és képeknek. Előbb Margit dolgait kezdte átnézni, a rajzok jöttek előbb, aztán a képei. Mindjárt az elsőknél erősen érdeklődött a név után, majd, hogy sokat tanult-e és fejből csinálja-e a dolgokat. Igen tetszettek neki a képek, folyton meresztgette a szemét, c-c-c-ket mondott, s őszintén látszott rajta, hogy komolyan tetszenek neki a dolgok. Aztán viszszalapozva azt mondta, hogy feltétlenül Párizsban kell dolgoznia, a belső érettség nagyszerű, csak a konstrukciót kell jobban forszírozni. Színben is kifogástalan, csak az anyagismerettel teljesen bírni kell, hogy a nagyszerű bensőt kifejezhesse. Aztán az én dolgaimat kezdtem Neki lapozni...” Üzenetet visz a Síró angyal — Még egyszer találkoztunk Chagall-lal — emlékezik Anna Margit. — Az utcán egy péntek este. Nézett nagy vidáman egy kirakatot, valamilyen kacatokat a régiségbolt kirakatában. Mi odasurrantunk, mint két kis egér, dehogy mertük volna megszólítani, csak érdekelt minket, hogy mit néz. De ő észrevett bennünket az ablaküvegben, megkérdezte, merre járkáltunk, miket láttunk. Hívott, hogy ha új munkáink tesznek, amik már itt, Párizsban készültek, vigyük fel hozzá, mutassuk meg... De minket aztán a pénztelenség hamarosan hazahajtott. 1938. február 3-án ezt írta Amos Imre: „Egy hónapja, hogy újra itthon vagyunk Pesten. Nem bírtunk kint maradni, pénzünk fogytán haza kellett sietnünk.” Azután évek telnek el. 1941. december 19-én a németek megszállta Párizsra gondol a jegyzetek írója: „... hol lehet most Chagall, gyönyörű műtermében-lakásában vájjon ki rugdalja a mahagóni ajtót?” 1943. augusztus 26-i kelettel pedig, munkaszolgálat, téli viszszavonulás, flekktífusz után hazatérve — s a következő, a végzetes újabb behívó előtt — ezeket a sorokat rótta a pepita füzetbe: „Véletlenül belenéztem jegyzeteimben a Párizsban írottakba; nagy csodálkozásomra a Chagallnál tett látogatásunkon kívül semmit sem jegyeztem fel.” Anna Margitnak áprilisban kisebb kiállítása volt a Fészek Művészklubban (beszámoltam róla a Magyar Nemzetben). Sikerült szerét ejtenem, hogy még a tárlat megnyitása előtt láthassam a képeket, nemcsak szemtől szembe, hanem a hátlapjukat is; tudtam, hogy Anna Margit néha megjegyzéseket szokott fűzni munkához. Egyik szemtelen kis angyalát például így jellemezte: „Jó, mi?”. Síró angyalát pedig, melyet Chagall halála hírére festett 1933 márciusában, a hátoldalon egyenesen Chagallnak küldött üzenettel bocsátotta útjára: „Maga előbb találkozik Amossal, mint én, ölelje meg helyettem.” Születésének századik évfordulóján most Chagallra emlékeztünk Anna Margittal, hármasban a pepita füzettel. Ember Mária m, ff- ♦ ‚.‚ I v V-̋#».-*■ ... f $%*4P% Sk'y-f J*...pi III Íj Ti Wm-Á Operák (MTI) A Tatai nyár ’87 rendezői a több mint fél évszázaddal ezelőtt megteremtett hallomány felújításán fáradoznak: operaelőadásokat terveznek a tatai szabadtéri színpadra. Erkel Ferenc Bánk bán című operáját augusztus 1-jén és 2-án, kedvezőtlen időjárás esetén 3-án és 4- én adják elő. Tatán az ünnepi játékok premierjén, 1933. június 11-én, Poldini Csavargó és kt Tatán rálylány daljátékét, Delibes Sylvia című balettjét és Eszterházy Danaidák című operájának nyitányát mutatták be. A karmester Ferencsine János volt. Opera- és operettrészleteket adnak elő az augusztus 8-ra tervezett gálaesten. A Tatai nyár műsorán könnyűzenei programok és orgonahangversenyek is szerepelnek. Magyar Nemzet 7 Világkiállítás Prágában A prágaiak „Városligetében”, a Julius Fucik művelődési és pihenőparkban áll egy olyan vasszerkezetes, szecessziós épület, amely a Budapestről érkezőt leginkább a Nyugati pályaudvarra emlékezteti. Hosszú, oszlopos előcsarnoka, centrális elrendezése, kecses tornyocskái ugyanazt a mintát követik, mint a prágai épületnél majd húsz esztendővel idősebb magyar „indóház” öntöttvas és üveg cirádái. Eiffel tervezői modorát Az 1891-ben emelt Kongresszusi csarnok négyezer férőhelyes belső tere most a nemzetközi díszlet- és jelmez-quadriennálénak ad otthont Világraszóló esemény — legalábbis szakmai körökben — ez a négyévenként sorra kerülő díszlet- és jelmezseregszemle. Mindenekelőtt azért, mert földrajzi értelemben is jelen van itt az egész világ. Európa, Ázsia országai, Észak-, Közép- és Dél-Amerika küldeményei sorakoznak egymás mellett, boldogító és egyszersmind fárasztó sokszínűséggel, gazdagsággal. De világméretű ez a tárlat azért is, mert a színházi, képzőművészeti, kereskedelmi megfontolások, divatok, stílusok, irányzatok mind föllelhetők itt, érzékletesen bizonyítván, hogy a teátrum szüntelen mozgásban, megújulásban, korszerűsödésben létező életdarab. Olyan, mint az eleven ember maga. Ugyanaz, és mégis, sejtjeiben is egészen más, mint tegnap, mint születése pillanatában, mint az előző órában. Tüzetes és teljes beszámoló nem készíthető a Fucik-csarnokban szerzett élményekről. Már csak azért sem, mert a kis pavilonokra, zegzugos folyosókra osztott hatalmas kiállítás annyiféle benyomással árasztja el a látogatót, hogy az — védekezésül — kénytelen csupán a legszembetűnőbb látványokat befogadni, elraktározni, lejegyezni. A bejárat melletti, NDK-beli anyagot még meglehetős aprólékossággal veszi szemügyre például, noha a makettek, jelmezek nagyobb része kevéssé jellegzetes színházi előadások tárgyi, helyszíni hírnöke. (Az Optimista tragédia 1986-os, berlini bemutatója például vagy a Julius Caesar ugyancsak 86-os, lipcsei előadása tíz vagy húsz évvel ezelőtti dátumot is föltüntethetne emlékanyagai mellett. A tervezők pedig élhetnének — munkájuk tanúsága szerint — Budapesten, Bukarestben vagy Szófiában is. Eredeti fölfogást a 84-es Berliner Ensemble-beli Faust-előadás hátborzongatóan ördögi Mefisztómaszkja, a drezdai Staatsoper szürrealisztikus háttérképei, vagy egy neubrandenburgi bábelőadás meghökkentően emberivé formált és arányított marionettfigurái sejtetnek, képviselnek.) Továbbhaladván azonban ráébred az ember, hogy a hagyományos színházi képeket jelző tárgyak mellett fölgyorsított léptekkel kell elsuhanni, hogy jusson idejéből és energiáiból azokra a díszletképekre és jelmezekre, amelyek a korszerűséget, a tervezői egyéniséget képviselik. Így és ezért juthat csupán néhány pillantás a kambodzsaiak és a laosziak egzotikus világukat megidéző Ramayana-jelmezeire. Vietnam, Kína, Kuba folklórfogantatású színházainak tarka öltözet-hírmondóira is éppen csak rábólint az ember: igen, ők ilyenek. Az Egyesült Államok kiállítóterén is „régi ismerősökkel" találkozhatunk teszem azt a Muppet-show Miss Piggyjének menyasszonyi ruhájával, az Ének az esőben 84-es, broadwayi felújításának a filmmusicalhez idomuló kosztümjeivel. Ám ezen a standon megismertetik a látogatót azzal a mikrovilággal is, ahol a jelmez- és díszlettervek készülnek. Népszerűvé lett vállalkozások díszlettervezőinek dolgozóasztalait, munkaeszközeit, szín- és anyagmintáit, félig kész skicceit hozták el Prágába Hollywoodból, a Broadway környékéből, egyebünnen. Így azután az az érzése az embernek, részese lehet annak a racionális álomvilágnak, amelyben mesteri anyagismerettel, céltudatossággal és találékonysággal születnek hatásos színpadképek, káprázatos vagy mulatságos, de mindenképpen hatásos jelmezek. Majd meg azért torpan meg az ember, mert váratlan képek kerülnek elébe. A közönség kedvében járó amerikai film- és színházi szakma megnyerő, fantáziaserkentő termékei között például igencsak mellbevágóan hat Büchner Danton halála című színművének 84-es, baltimore-i előadását elképzeltető színpadképe, az a kiszámított, hűvös empire világ, amelyben a forradalmi eszmékről szónokolnak. Más alkalommal meg azért gyökerezik földbe az ember lába, mert azt észleli, egymástól távoli földrészek színházai észérvekkel aligha megmagyarázható rokonságot tartanak fönn egymással a Shakespeare Viharjának 85-ös jelmezeinek tervezője, Allen Charles Klein mintha egyenesen ma hozzánk jött volna el, Vámos László színházában ötletekért. A Vihar egyébként is több leleményes színterű, öltözetű előadást élt meg az elmúlt négy esztendőben a nagyvilágban. Japánban 84-ben Kawamori Shiego műanyag-öltözeteivel játszottak, 86-ban pedig, egy másik japán színházban Ishii Mitsuru grafitszürke síklapokból építkező színpadán elevenedett meg Shakespeare tán leginkább filozofikus jelentésű színműve. Shakespeare minden tervezőnek szárnyakat ad. Odagiro Yoko a Lear királyhoz tervezett ez esztendőben európai modernségű színpadképet, ahol azonban néhány lényeges jelzéssel (a királyi hatalom szimbólumaként szerepeltetett, hatalmas napkoronggal) jelen van Nipponország színházi, képzőművészeti hagyományvilága is. (Az európai és a japán kultúra ötvöződésének szép példája a milánói Scala 1985-ös Pillangókisasszony-előadásához készített díszlet, Tokado Ichiro munkája.) Shakespeare hazájából érkezett egyébként a legszebb terv, mely egyúttal a Quadriennálénak is a legkiemelkedőbb látnivalója Ralph Koltai a Royal Shakespeare Theater 85-ös Othellobemutatójához fekete alapú, fekete hátterű színpadot képzelt el. Az éjfekete alapon vakító fehérségű négyszögek szabják meg a jelenetek játékterét Angliából csupa gondolatébresztően eredeti díszletkép érkezett Camden Lock Arisztophanész Madarak című komédiájához falanszter jellegű színpadot képzelt el. Timothy O’Brian Händel Sámson című operájának a Royal Opera House-beli, 85-ös előadásához a zeneszerző korabeli öltözékekbe bújtatta a szereplőket annak a kornak az építészeti képe került a színpadra is, stilizált változatban. Ugyanitt, a Royal Operában mutatták be 85-ben Stockhausen Donnerstag auf Licht című művét Marija Bronson kék alapú csillagháttér előtt egyetlen gömbrácsozatot nevezett ki játéktérnek. Stoppard nálunk is játszott színművéhez, a Rosencrantz és Cuildenstern halott címűhöz a Nottingham Playhouse 87-es előadására Robert Jones álmodott díszletet Égkék színpadtérben egyetlen antik márványoszlop áll. Sosztakovics Katerina Izmailova című zeneművéhez a göteborgi Steran Theater 84-es bemutatójára Tareena Firth természetes anyagokból tervezett játékteret Meglepő az angol munkák között is, az olaszok között is az operaelőadásokhoz tervezett színpadképek modernsége, a mifelénk jobbára haldoklónak elkönyvelt műfaj imigyen is kifejeződő elevensége. Maurizio Baló Verdi Macbethjének 87-es, római bemutatójához nyomasztóan hatalmas díszlettömböket tervezett Gluck Orpheus és Euridikéjéhez viszont Veronában, 85- ben ugyanő nyitódó, záródó fehér elemekből komponált kortalan, mitológiai színteret A színházi világ, ha csak teheti, elzarándokol Prágába, a Fucik park kongresszusi csarnokába. Nem kétséges, aki végigjárja a sok száz négyzetméternyi kiállítást, tervekkel töltődve érkezik meg otthonába, színházába. Aki pedig színházkedvelő polgárként tekint végig a gazdag anyagon, megerősödik hitében, hogy tudniillik minden művészet halhatatlan. A színház is, a mozi, a tévé, a video ellenére is. Kiváltképpen az, ha a halhatatlanságra, és nem köznapi szempontokra kacsintó tehetségek szolgálják. (lőcsei) Díszletek, jelmezek Megnyílt a moszkvai filmfesztivál Mihail Gorbacsov üzenete (MTI) Csaknem száz ország képviselőinek részvételével hétfőn a szovjet fővárosban megnyílt a XV. moszkvai nemzetközi rumfesztivál. Többek között itt lesz Milos Forman, Gabriel Garcia Marquez, Nastasia Kinsky, Gian Maria Volonté, Klaus Maria Brandauer és még sok más világhírű művész. A tizenkét napig tartó eseménysorozat jelentősen eltér majd az előző moszkvai filmszemléktől: a nagyfilmek számát a tavalyi 45-ről 27-re csökkentették, s a filmek a korábbi három aranyérem helyett egy nagydíjért, s jóval kevesebb különdíjért versengenek. Mint a Pravda a filmfesztivált beharangozó írásában megállapítja, a szovjet társadalomban végbemenő forradalmi változásokat, a demokrácia, a nyíltság megszilárdítása a szovjet filmművészetben is éreztette hatását. Így természetes, hogy a szervezők is sokkal szigorúbb mércét állítottak a válogatásnál a versenyfilmek elé, s lerövidítették magát a fesztivált is. A nagyfilmek kategóriájában a zsűri elnöke Robert de Niro, s a bizottság tagja Jancsó Miklós is. A magyar filmgyártást a Csók, anyu című alkotás képviseli. A szovjet versenyfilm Karen Sahnazatov rendező Küldönc című alkotása lesz, de Federico Fellini is beleegyezett, hogy Intervista (Interjú) című filmje szerepeljen a moszkvai seregszemlén. Két további kategóriában szerepelnek a gyermekfilmek, illetve a dokumentum- és rövidfilmiek. Az utóbbiban Sevcsenko Csernobilről készített filmje képviseli a szovjet Filmeseket A filmművészet hódító hatású eszközeivel sokat tehet azért, hogy minden jószándékú ember összefogjon az atomfegyverektől mentes világ megteremtéséért, az emberiség túléléséért folytatott küzdelemben — hangsúlyozta Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára a XV. moszkvai nemzetközi filmfesztivál résztvevőihez és vendégeihez intézett üzenetében. A szovjet vezető üdvözletét Alekszandr Kamsalov, a fesztivál szervezőbizottságának elnöke tolmácsolta a hétfői ünnepélyes megnyitón. A művészet a népét idézte a szovjet vezető az októberi forradalom jelszavát és emlékeztetett: a szovjet filmalkotók fontos szerepet játszottak az új művészet megteremtésében, s az erkölcsi nevelés hatékony eszközévé változtatták azt A moszkvai Rosszija Szállóban rendezett ünnepi megnyitón Elem Klimov, a Szovjet Filmművészek Szövetségének elnöke beszédében rámutatott hogy a moszkvai fesztivál még soha nem volt enynyire felelősségteljes esemény, nemcsak az alkotók versengésének ad keretet, hanem a baráti találkozók fóruma lesz, a filmművészek között a kölcsönös megértés erősítését szolgálja. A moszkvai fesztivált Eldar Rjazanov rendező Elfelejtett melódia fuvolája című alkotásával nyitották meg. Odaítélték a Liszt-hanglemeznagydíjakat (MTI) A magyar Liszt Ferenc Társaság immár tizenharmadik alkalommal ítélte oda a Liszthanglemeznagydíjakat. A huszonegy tagú zsűri, Kroó György tanszékvezető egyetemi tanár, zenetörténész elnökletével, tíz ország harminc cégének negyvenhét felvételéből választotta ki a nagydíjra méltóakat. Liszt-hanglemeznagydíjat kap az NSZK-beli EMI cég Weste- Mignon sorozatának egyik darabja, amelyen egy 1927-es felvételről hallható az akkor 23 éves Vladimír Horowitz zongorajátéka is. A zenetörténeti jelentőségű sorozat külön érdekessége, hogy Richard Wagner Steinway-zongorá- ján szólalnak meg a művek, ezen a hangszeren Liszt bayreuthi tartózkodásai alkalmával gyakran játszott. Az ugyancsak NSZK-beli Deutsche Grammophon cég két lemeze is a díjazottak között van. Az egyiken szintén Horowitz hallható, de már napjainkban, moszkvai hangversenyén készült felvételről. A másik lemezen Hildegard Behrens szopránénekesnő Liszt-dalokat szólaltat meg. Az egyesült államokbeli Second Hearing cég felvétele Joseph Villa zongoraművész előadása a következő díjazott. Kivívta a zsűri elismerését a francia Erato cég felvétele is; a lemezen Marie-Claire Alain, az orléans-i dóm hangszerét szólaltatja meg. A díjazottak között van a nagybritanniai DECCA cég felvétele, amelyen a Faust-szimfónia hallható Siegfried Jerusalem, a Chicagói Filharmonikus Zenekar közreműködésével, Solti György vezényletével. A lengyel Wifon cég felvétele, amelyen Bogdan Czapiewski zongoraművész, a Krakkói Filharmónia Szimfonikus Zenekara és Tadeusz Strugala karmester lengyel vonatkozású Liszt-műveket ad elő, világpremier.