Magyar Nemzet, 2017. február (80. évfolyam, 27-50. szám)
2017-02-04 / 30. szám
Hagrar Hunt 2017. FEBRUÁR 4., SZOMBAT döntenie, hogy milyen stílusban szeretné megismerni az adott történelmi kort. Kedvelheti a humoros, a kalandos, az erotikus, a romantikus műveket, mindenféle műfajban rendelkezésére állnak történelmi regények. - De azért léteznek magyar történelmi regények is. - Megnéztem a hozzáférhető műveket, és azt kellett látnom, hogy például az Árpád-korról nincs történelmi regénysorozat. Hasonlóan a sestihez, a szocializmusban a történelmi regényt is beskatulyázták ifjúsági műfajként. Egy elismert írónak sem jutott eszébe, hogy pozitív magyar történelmi eseményekről írjon. Két elvesztett világháború után persze ez bizonyos mértékig érthető reakció, de ha kizárólagossá válik, akkor katasztrofális következményekkel járhat. Hunyadi János azért tűnt ideális választásnak, mert ő és Mátyás a legnagyobb nemzeti ikonjaink. Mátyásról születtek nagyregények, de Hunyadiról szinte kizárólag csak ifjúságiak íródtak. Ahhoz képest, hogy milyen becsben tartjuk az emlékét, se felnőtteknek szóló regény, se film nem készült még róla. De ugyanígy nem készült érdemi történelmi játékfilm Szent Istvánról, Mátyás királyról sem. Még a filmgyártásáról „méltán híres” Albánia is nagyszabású történelmi kalandfilmet forgatott az ötvenes években Szkander bégről. Nekik fontos volt. A Hunyadi-sorozat egyre csak hosszabbodik, pedig az eredeti tervei szerint már be kellett volna fejeződnie, de a nyolcadik kötet dacára még nem látszik a vége. Az elmesélendő történet terjedelme vagy a piaci siker indokolja a hosszabbítást? - A mesélés lendülete indokolja. Most úgy gondolom, hogy Hunyadi János története tízkötetes lesz, és jövőre jelenik majd meg az utolsó rész. Utána következik Mátyás. De a munka nem 2008-ban, az első kötet megjelenésekor kezdődött, hanem jóval korábban. Az adatgyűjtés és a megkerülhetetlen kutatómunka ugyanis tíz évet emésztett fel. A történészi munkát, hála istennek, már elvégezték, egy regényírónak már nem levéltárakban kell kutatnia. Amiért mégis mélyebbre kell ásni, azok az egyedi információk. Én ugyanis nem a történelmiregény-írás jól bevált módszerét követem, miszerint alkotunk egy fiktív szereplőt, aki részese a fő cselekménynek, miközben a valóságos szereplők és események csak a történet hátterében jelennek meg. Ehelyett a Hunyadi-regényekben a szereplők kilencven százaléka létező személy. A főszereplő, Hunyadi életútja jól feldolgozott, legalábbis ami felnőttkorát illeti. A regényeknek így a valódi történelmi események adják a vázát, ezért nincs is szükségem vázlatra az íráshoz. Az első köteteknél, amelyek Hunyadi fiatalkoráról szóltak, a hiányos források több írói feladatot róttak rám, míg a későbbi részeknél az jelentett nehézséget, hogy a sok történelmi tényt úgy mutassam be, hogy ne tankönyvet, hanem regényt írjak. - Kapott visszajelzést a történészszakma részéről? Érdekli egyáltalán a kutatók véleménye? - Persze hogy érdekelne, de nem nagyon ismerem a véleményüket. Pontosan tudom, hogy mely történelmi tényeket és miért alakítok át a regényekben, kizárólag dramaturgiai okokból. Azért beszélgettem néhány középkortörténésszel, és üdítő volt tőlük hallani, hogy a regényeket olvasva sokkal könnyebb átélni Hunyadi korának a hangulatát, eseményeit. Az írónak óriási könnyebbsége, hogy elmondhatja: regényt ír. A történelmi regény - a közfelfogással ellentétben - ugyanis fikciós műfaj. A sorozat egyik kötetében szerepel Nándorfehérvár 1440-es ostroma, amikor Thallóczi Jován védte a várat, és diadalmas kimenetele ellenére alig ismert. A történelmi adatok egyáltalán nem bizonyítják, hogy Hunyadi személyesen is jelen volt ennél az ostromnál - bár akkoriban már a Délvidék katonai parancsnoka volt -, de nem is cáfolják ezt, így regényíróként megtehettem azt, hogy Hunyadit az ostromlott várba helyezzem. - Kinek szólnak valójában ezek a regények? Az ember önkéntelenül fiatal fiút képzel el a kalandos történelmi regények olvasójaként, de a Hunyadi-sorozatban gyakran megjelenik a brutalitás és a szex. - Az olvasók többsége férfi, bár számomra megdöbbentően sokuk, egyharmaduk nő. Az tudatos döntés volt, hogy az eseményeket a maguk naturalista valójában ábrázolom, és nem szépítem a durvaságokat, ahogy az Dumas-nál vagy az ötvenes-hatvanas évek kosztümös kalandfilmjeiben szokásos volt. Ezért könyveimben a csaták nem valamiféle fennkölt játszadozások, ahol kigombolt ingű férfiak szórakoztatják egymást, hanem olyanok, amilyenek a valóságban is voltak: véresek, teli kínszenvedéssel. A valóság sokszor még a leírt eseményeknél is borzalmasabb volt, de vannak dolgok, amiket még én sem akarok leírni, mert nem fogadná be az olvasók gyomra. Sokan vádolhatnák, hogy ezzel csak az olvasók erőszak és szex iránti igényét elégítem ki, pedig a valóság ezzel szemben az, hogy azt igyekszem megírni, ami mindig is érdekessé tett számomra egy történelmi regényt. Szerintem a világirodalom legszebb csataleírását Gárdonyi alkotta meg A láthatatlan emberben, ez a catalaunumi csata. Ez éppen azért lett kedves számomra, mert nem szépeleg, a maga idejében végtelenül brutálisnak számított. - Valahol olvastam, hogy a Hunyadi-sorozat a magyar Trónok harca, és a párhuzamot tovább erősíti a brutalitás és a szex ábrázolása. Lehetne Hunyadi János története hasonlóan sikeres, ha angolul írta volna? - Nem a nyelv a gond, hanem az, hogy a magyar történelem nem érdekel senkit rajtunk kívül. Ezen lehet változtatni. Amikor 1961-ben leforgatták a mórok ellen harcoló spanyol lovagról szóló El Cid című filmet Charlton Hestonnal a főszerepben, a hollywoodi producerek a fejüket vakarták, mert nem hitték, hogy egy Amerikában teljesen ismeretlen történet sikeres lehet. Ugyanez volt, amikor Mel Gibson leforgatta A rettenthetetlent, amely ugyan - az El Cidhez hasonlóan - nem volt hiteles történelmileg, mégis izgalmas történetet mesélt el. Emiatt, noha az amerikaiak továbbra sem érdeklődnek a spanyol vagy a skót történelem iránt, a filmek sikeresek lettek. Ebbe a sorba tökéletesen beilleszthető lenne Hunyadi, hiszen univerzális történetről van szó. Alacsony sorból felemelkedő hős, aki az országra törő ellenséggel sikeresen veszi fel a harcot. Ez szinte minden történelmi regény alapja. A világirodalom legszebb csataleírását Gárdonyi alkotta meg A láthatatlan emberben, ez a catalaunumi csata. Nem szépeleg, a maga idejében végtelenül brutálisnak számított. BÁN JÁNOS író, újságíró 1968-ban született Kecskeméten. FOTÓK: VÉGH LÁSZLÓ olvasat Nem oldó, biboldó pp negyven éve, 1977-ben mutatták _ be minden idők egyik legjobb filmjét, az Annie Hallt. Woody Allen eb___ben a művében lényegében az életben felmerülő minden kérdésre választ ad, egyúttal ellátja nézőjét ezernyi, bármikor előkapható poénnal. Az egyik zseniális jelenetben az Allen által alakított főszereplő, Alvy Singer arról beszélget barátjával, Robbal, hogy New York antiszemita város. Sorolja is a példáit. Elmeséli többek közt, hogy nemrégiben együtt vacsorázott néhány sráccal az NBC-től, leette magát, és odaszólt a pincérnek, hozzon neki valami oldószert. Mire az asztaltársaság egyik tagja odasúgta a felszolgálónak, ne oldószert hozzon, hanem biboldószert. Nem oldó, biboldó - melegszik bele Alvy is a történetbe, mire barátja előáll a megoldással: költözzön Kaliforniába, ott minden jobb lesz. Január elején újraindult a Sajtóklub, a magyar jobboldal valaha legendás műsora, amely egykor hatalmas médiaellenszélben a kevesek egyikeként állt ki a konzervatív oldal mellett. Bár gyakran kezdetleges és esetlen, mégis fontos produkció volt a maga idejében. Felmelegítve kevésbé tűnik annak. Az azóta rangos karriert befutó, magas médiapozíciókban dolgozó résztvevők dohogása értelmetlennek tűnik, főképp, hogy amikor valamilyen kormánykritikus megjegyzés is felbukkan az adásban, azon villámgyorsan túllépnek, másra terelve a szót. Legutóbb például felmerült, micsoda dolog, hogy Ungvári Tamás író 27 millió forintot kapott valamelyik minisztériumtól. Ez kétségtelenül érdekes kérdés, ám a műsorvezető nem ment bele, inkább tréfával igyekezett elütni a témát. „Az hagyján, de mit kapott Ungvári a sajátjaitól! Olvastátok?” - kérdezte, hogy aztán nagy és kedélyes göcögések közt megállapítsa: „Leszedték göcgöc - szegény Tomi bácsiról a göcgöc - szenteltvizet, már hogyha ez hatásszünet - nem képzavar, ugye.” Rég nevettünk ilyen jót! Talán két adással korábban, amikor a műsor másik résztvevője az MTI-t feddte meg, amiért késve - szombat helyett csak vasárnap - tudósított Udo Ulfkotte német újságíró halálhíréről. „Azt szeretném - hangzott a kommentár -, ha az MTI olyan embereket küldene Németországba, akik szombaton is dolgoznak.” Távol álljon tőlünk, hogy minden bokor mögött antiszemitát lássunk. Magyarország nem antiszemitább ország az átlagnál, ám tény, hogy a kedélyes szalonzsidózásnak régi hagyománya van nálunk, melyet jól foglal össze Mikszáth megjegyzése: antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidót, írónk mentségére legyen mondva, ezt jóval a holokauszt előtt állapította meg. Az ugyanebben a szellemben előadott, kajánkodó, összekacsintós, röhörészős zsidózás ma már finoman szólva is anakronisztikus. A hatalomközeli médiasztárok ráadásul abban az időszakban eresztik el adásról adásra ilyen témájú vicceiket, amikor a kormány épp minden felületen ádáz küzdelmet folytat legnagyobb politikai riválisával, a Jobbikkal. És ebben a küzdelemben nincsenek aggályai. Sajtójában a párt szemére veti, hogy náci, miközben szakmányban szólaltatják meg a Magyar Gárda volt tagjait vagy azokat a Jobbikalapszervezeteket, amelyek épp a párt „cukisodása” (azaz nem kis részben korábbi antiszemita gyökereitől való eltávol A kajánkodó, összekacsintós, röhörészős zsidózás ma már finoman szólva is anakronisztikus elodása) miatt vannak felháborodva. A rendelkezésükre álló médiafelületeken megturnéztatják Köves Slomót, az Egyesült Magyar Izraelita Hitközség vezető rabbiját, ali keményen leszedi a keresztvizet az egykor még durva zsidóellenes szövegektől sem mentes Jobbikról. (Kövesi szolgálatkész nyilatkozókedve miatt a múlt héten a konkurens zsidó szervezet, a Mazsihisz vezetője, Heisler András „udvari zsidónak” nevezte.) Egykor a Sajtóklubban annyiszor hangzott el a „kettős mérce” kifejezés, hogy elhajolni is nehéz volt előle. Most viszont tanácstalanok vagyunk: ha a kormánypárti sajtó emblematikus alakjaitól belefér a Woody Allen által negyven éve kifigurázott és helyre tett zsidózás, másnak miért vetjük a szemére? Persze az is lehet, hogy csak menthetetlenül mesügék vagyunk az egész politikához. / anno A MAGYAR NEMZET KORÁBBI SZÁMÁBÓL VÁLASZTOTTA: PETHŐ TIBOR 41 éve 1976. FEBRUÁR 1., VASÁRNAP Ruffy Péter: Utazás az anyanyelv körül - Nyelvcsere A gond, az állandósuló pedig azt íratja le velem, hogy olyan nemzeti nyelvhez s e nyelv hordozójához, olyan néphez tartozom tehát, amely már milliós tömegekben ismerkedik és ismerkedett meg a kétnyelvűséggel, azzal az állapottal, amelyben élve már-már anyanyelvi fokon beszéljük a más, az államszervező, a gazdanép nyelvét, s ha nem tömegeiben is, de egy részében átéli az ennél súlyosabbat, a nyelvcsere, a nyelvváltás egész személyiséget megrázó tragikumát. Ez a sorsállapot vonz az anyanyelv kérdéseihez, valamennyi olyan nyelvhez, amelynek beszélői a múltban vagy a jelenben átestek, átesnek az anyanyelvtől való lassú megfosztás vagy az anyanyelv lassú feledése, más nyelvbe való beolvadás, elmerülés, a nyelvváltás, a nyelvcsere kívülről láthatatlan, belülről annál jobban izzó drámáján. Gáli Ernő kolozsvári egyetemi tanár, a nagy múltú Korunk főszerkesztője frissiben Budapestre érkezett, Tegnapi és mai önismeret című esszéit olvasom. A kiváló kolozsvári tanulmány szerzője érinti az írkérdést, a belgiumi flamand-vallon ellentétet, a spanyolországi baszkok, katalánok szabadságküzdelmét, a hollandiai frízt, amely eredményesen küzdi ki jogát, az angliai walesi nyelvet, a Franciaországban 1968 óta megélénkült occitán, breton, katalán, korzikai mozgalmakat... Megjegyezve: „Ez az alakulás nem jelenti majd a nemzeti sajátosságok, a kulturális különbségek eltűnését. Ellenkezőleg, éppen az előre jelzett társadalom válik e sajátosságok megőrzésének és további gazdagodásának feltételévé.” Bár igaz lenne. magazin 19