Magyar Nyelvőr – 110. évfolyam – 1986.
Horváth Mária: A Napló dicsérete
1. Mi van a Naplóban? Halász Gábor így mutatja be a MKsz.-ben: „csak jelezni akarom, milyen érdekes anyaggal szolgál egy írásmű, ahol (!) a reggeltől estig emberek között járó és embereket megfigyelő író jóvoltából felvonul az akkori Párizs egész társadalmi és szellemi elitje: Sarah Bernhardt, Taine, Bourget, Comtesse Diane, Princesse Mathilde, Verescsagin, Antokolszkij, Munkácsy, a Faubourg St. Germain-típusai; a századvég kozmopolita művészhada arcképét, beszélgetéseit, környezetét kapjuk eleven, könnyű tollú előadásban; kétségtelen, hogy Justh legérdekesebb munkája. A magyar rész már személyesebb vonatkozású, de telve általános reflexiókkal, későbbi regényei problémáival; művészet- és társadalomszemléletére elsőrendű forrás ... a szempont mindig az analitikusé. — A portréfestő szenvedélyen túl a társadalmi fogékonyság adja meg mind a párizsi, mind a magyar kötet értékét. Nem is beszélve a külön művészi gyönyörűségről, mit e jellegzetesen századvégi, egyszerre mondén és artisztikus életélvező és súlyos válságokkal vívódó vallomás a mai olvasónak nyújt" (i. m. 1634). Ennél szebb, tartalmasabb méltatást nehéz volna mondani a Naplóról. Diószegi András elemzései — Halász néhány megállapítását kiegészítve — az idézetteket erősítik meg. 2. Mi teszi elevenné? „Atmoszférája van" — mondja róla Diószegi András (MIrTört. 4: 851) —, „amely megőrzi a pillanatot, s a részleteket életre keltő villanásokat." — „Párizs nem azért eleven, mivel Justhnak jó az emlékezőtehetsége" — mondja a már idézetteket megelőzően Diószegi —, „s dokumentatív bőséggel maradtak fenn a tolla nyomán nevek, helyszínek és jellemfoszlányok, hanem azért, mert a Naplónak atmoszférája van" (s. h.). S ehhez hadd fűzzek egy kiegészítő észrevételt: valójában nem is az emlékezőtehetség munkált ezekben a,, jegyzetekben" (ahogy Justh maga emlegette), hiszen lefekvés előtt vagy ébredés után nyomban rögzítette friss élményeit, benyomásait, a hangulati hatásokat, asszociációkat, a még át nem rendezett, „rövid távú emlékezet" vezette tollát (ahogy van Dijk nevezi: Textwissenschaft, 1980, 165 kk.). Az emlékezetbe elraktározott információk egy része csupán alkalmilag, csak rövid pillanatokra szükséges, míg másokra később, tartósan is szükség van. A Napló — minden bizonnyal — a rögzítést szolgálta későbbi célok érdekében. Sietve, a napi élmények első, közvetlen, még át nem formált hatása alatt, azok varázsában-bűvöletében vetette papírra jegyzeteit. Ismét Diószegit idézhetjük: „ . . .a párizsi napló minden egyes kis mozaikját minuciózus gonddal megfigyelt részletekből, aprólékosan szétboncolt árnyalatokból rakja össze. Mindig a friss, az első, a még szemeiben káprázó befolyás (? valószínűleg: benyomás helyett) a fontos" (s. h.). — Feljegyzései — Szávai János találó elnevezése: „kifelé tekintő naplója" számára „élményeit, benyomásait jegyzi föl azon melegében... a Goncourt-testvérek mintájára" (i. m. 48). A Napló emellett forrásul is szolgált; ebben a tekintetben bizonyos különbség figyelhető meg a párizsi és a hazai feljegyzések sorsa között, pontosabban: eltérő szerepet szánt nekik: a párizsi napló részleteit inkább tanulmányaihoz, cikkeihez használta fel (vö. pl.: Egy párisi sálon, Parisianismus, Magyar Sálon 1888. 9: 471—9, 646—50), míg a hazai napló egyes alakjai, helyzetei a regényekbe, novellákba épültek be, így az egészet tekintve, naplójából írói portréja rajzolódik ki; naplója az írói életmű része (vö. Szávai i. m. 118). Justh munkásságát mérlegelve korántsem elsőrangú az a kérdés.