Szalai Anna (szerk.): Magyar elbeszélők 19. század 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1976)
Justh Zsigmond
JUSTH ZSIGMOND (1863-1894) „TAEDIUM VITAE” A kielégített hitelezők egy sorban állottak, mélyen bókolva a „végzett földesúr” előtt. A belényesi uradalom utolsó urasága Belényesi Kálmán gróf párszor jóakarólag legyintett kezével, leereszkedőleg mosolyogva a hajlongó hitelezőkre; azután beszállott a szi fiákerbe, amelynek ajtajánál ősz komornyikja, a vén Hadas János, könnybe lábadt szemekkel állott. Az uraság mosolygott, a szolga sír - így hozták ezt magukkal a konvenciók. Belényesi Kálmán angol plédjével beburkolta lábait, lassan cigarette-ére gyújtott, amelynek füstjén keresztül még egyszer körülnézett a tágas udvaron. Még egyszer utoljára. Szíve e percben elszorult, ugyanazt a furcsa, fojtogató, keserű fájdalmat érezte, mint anyja temetésekor. Akkor azonban megkönnyebbült: sírhatott. Ma nem, ma mosolyognia kellett. Amit - Mehetünk - kiáltó hideg hangon komornyikjának, ki lassan felült a bakra. A kocsi kirobogott. Amint a kavicsos, felgereblyézett úton legördült a zöhögő fiáker, és a saroknál a nyárfaallée felé fordult, Belényesi Kálmán egy percre visszanézett, nyugtalan arccal tekintve a kocsi hátuljára kötött bőröndök irányában, lopva azonban végigfuttatva most már bágyadt, fénytelen, keserű kifejezésű szemeit a régi kastély udvarán. Egy fordulat s minden eltűnt szemei elől. Most a nyárfaallée végén a falu látszott, s abban a templom, őseinek, szüleinek nyughelye. Egy pillanatra habozott: megálljon-e a sírboltnál? ma még lemehet „közéjük”, ma még nem kopott a kabátja. Ez az ötlet tetszett neki, mosolygott.