Szalai Anna (szerk.): Magyar elbeszélők 19. század 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1976)

Justh Zsigmond

JUSTH ZSIGMOND (1863-1894) „TAEDIUM VITAE” A kielégített hitelezők egy sorban állottak, mélyen bó­­kolva a „végzett földesúr” előtt. A belényesi uradalom utol­só urasága Belényesi Kálmán gróf párszor jóakarólag legyin­tett kezével, leereszkedőleg mosolyogva a hajlongó hitele­zőkre; azután beszállott a sz­i fiákerbe, amelynek ajtajánál ősz komornyikja, a vén Hadas János, könnybe lábadt sze­mekkel állott. Az uraság mosolygott, a szolga sír - így hoz­ták ezt magukkal a konvenciók. Belényesi Kálmán angol plédjével beburkolta lábait, las­san cigarette-ére gyújtott, amelynek füstjén keresztül még egyszer körülnézett a tágas udvaron. Még egyszer­­ utoljára. Szíve e percben elszorult, ugyanazt a furcsa, fojtogató, ke­serű fájdalmat érezte, mint anyja temetésekor. Akkor azon­ban megkönnyebbült: sírhatott. Ma nem, ma mosolyognia kellett. Amit - Mehetünk - kiáltó hideg hangon komornyikjának, ki lassan felült a bakra. A kocsi kirobogott. Amint a kavicsos, felgereblyézett úton legördült a zöhögő fiáker, és a saroknál a nyárfaallée felé fordult, Belényesi Kálmán egy percre visszanézett, nyug­talan arccal tekintve a kocsi hátuljára kötött bőröndök irá­nyában, lopva azonban végigfuttatva most már bágyadt, fénytelen, keserű kifejezésű szemeit a régi kastély udvarán. Egy fordulat­­ s minden eltűnt szemei elől. Most a nyárfaallée végén a falu látszott, s abban a temp­lom, őseinek, szüleinek nyughelye. Egy pillanatra habozott: megálljon-e a sírboltnál? ma még lemehet „közéjük”, ma még nem kopott a kabátja. Ez az ötlet tetszett neki, mosoly­gott.

Next