Magyar Salon, 5. kötet (3. évfolyam, 1885-1886/2)

PAUL B­OURGET 265 folytonos szenvedése nem tudja kiölni belőlünk. Az első csalódás majdnem mindig szerelmi bánat is egyúttal. E tárgyról Bourget így beszél: «Szeretni egy asszonyt, főleg az ábrándot szeretni jelenti, a­melyet magunknak ez asz­­szonyról alkottunk».* Eljő aztán az az idő, midőn az ábrándok szétfosz­­lanak, és az idealista előtt ott áll a maga valóságában az, a kit szeretett s ekkor látja, hogy nem eszményi. Azt a valóságot, az asszonyt nem tudja szeretni, azután áll be az az ál­lapota melyet «l’impuissance d’aimer»­­nek nevez. Dumasról beszélve, azt állítja, hogy ez író pesszimizmusa tisztán ebben áll. Ehez még hozzá­tehetjük, hogy saját pesszimizmusának is ez egyik alapvonása. Az első csalódás megtanít az analí­zisre, a­mely feltárja előttünk saját lelkünk száz redőjét, és ez által meg­ismertet a többiekkel. Mint mondtam, pesszimizmusának egyik alapvonása a kétkedés az em­berben, a másik a szép utáni vágy. Csalódunk az emberben, keresvén a jót, a helyest, s csalódunk a kül­világban, keresvén a szépet. Az embereket, melyeket ama köny­veinkben láttunk, a­melyek min­ket a «kék» világába löktek, kerestük mindenütt. Azt a majdnem tökéletes, ideális, nemes, értelmes és érző em­bert keressük a külvilágban, s mind­untalan az emberi egoizmussal, a rosszakarattal, szóval az embert ve­zérlő amaz erőkkel találkozunk, me­lyeket Schopenhauer «Antimoralische Triebfedern »-nek nevez. Azon ember, kit így lassan-lassan kiismerünk, nagyon távol áll köny­veink és álmaink eszményétől, így a boldogság, a­mely az em­bertől ered, a folytonos csalódás által, meg van támadva, hanem ez nem elég. «A költő lelke nemcsak a boldog­ság után szomjúdozik, hanem a szép szeretete is lelkébe van oltva, a­mely sajátságos beteges állapotnak Gautier M. de Maupinje képezi nyugtalanító monográfiáját. Az pedig csodás törvénye benső lényünknek, hogy e vágy kimondha­tatlan melankóliával jár együtt. Min­den a mi feltűnően szép, gyönyör­ködtet és kínoz egyszerre, elragad és lesújt, azonban még jobban lesújt az, ha látjuk, hogy az egész lelkükből szeretett szép és a külső, a valóságos világ között olyan igen nagy a kü­lönbség. És valóban modern czivilizá­­cziónk ezt az ellentétet nyújtja, tekint­sünk szét bármerre, akárhol. Nézzünk csak szét Párisban és vizs­gáljuk meg a járókelőket. Egész lé­nyünkön a mindennapi és örökölt munka lesújtó hatása ömlik el. Mily kevéssé fejezik ki e fáradt arczok az állati élet szabad boldogságát és még mennyivel kevésbbé az erős erkölcsi életet. A ruhák, melyeken festőinek vagy egyéni eredetiségnek nyoma sincs, a legtöbbször a test olyan formáját sej­tetik, a­melyre két roncsoló erő: a foglalkozás (le métier) és a gyönyör (le plaisir) nyomta rá bélyegét. El­ijesztő fejezetet lehetne az erkölcsök történetében a gyönyörök gyilkos hatásáról írni, a­melyek a munkás idegeinek lassú kimerülését­­­ézik elő. Az arcz redőiben, a szemek kifeje­zésében, a mozdulatok idegességében a soha se nyugvó gondolat nyilat­kozik, a­melynek tevékenysége izga­tott, lázas, majdnem esztelen. A házak kifejezése olyan, mint az embereké. A kagyló az állat testére lett formázva. Az egyik úgy, mint a másik a hasznos terméke. De hol van a szép, ha nem az ész erőlködései­ben, a­mely nyalábba fogja mind az elszórt törekvéseket és elképzeli, meg­álmodja az összes törekvésnek óriási lendületét ? Szerencsétlen és beszennyezett kép ! Ki fogja nekünk az ó­kor kecsességét és a bámulatos renaissance napsugaras napjait visszaadhatni ? A szív és ér­zékek et elmámorító napjait rajongó ** Dumasról írt tanulmány.

Next