Magyar Salon, 5. kötet (3. évfolyam, 1885-1886/2)
PAUL BOURGET 265 folytonos szenvedése nem tudja kiölni belőlünk. Az első csalódás majdnem mindig szerelmi bánat is egyúttal. E tárgyról Bourget így beszél: «Szeretni egy asszonyt, főleg az ábrándot szeretni jelenti, amelyet magunknak ez aszszonyról alkottunk».* Eljő aztán az az idő, midőn az ábrándok szétfoszlanak, és az idealista előtt ott áll a maga valóságában az, a kit szeretett s ekkor látja, hogy nem eszményi. Azt a valóságot, az asszonyt nem tudja szeretni, azután áll be az az állapota melyet «l’impuissance d’aimer»nek nevez. Dumasról beszélve, azt állítja, hogy ez író pesszimizmusa tisztán ebben áll. Ehez még hozzátehetjük, hogy saját pesszimizmusának is ez egyik alapvonása. Az első csalódás megtanít az analízisre, amely feltárja előttünk saját lelkünk száz redőjét, és ez által megismertet a többiekkel. Mint mondtam, pesszimizmusának egyik alapvonása a kétkedés az emberben, a másik a szép utáni vágy. Csalódunk az emberben, keresvén a jót, a helyest, s csalódunk a külvilágban, keresvén a szépet. Az embereket, melyeket ama könyveinkben láttunk, amelyek minket a «kék» világába löktek, kerestük mindenütt. Azt a majdnem tökéletes, ideális, nemes, értelmes és érző embert keressük a külvilágban, s minduntalan az emberi egoizmussal, a rosszakarattal, szóval az embert vezérlő amaz erőkkel találkozunk, melyeket Schopenhauer «Antimoralische Triebfedern »-nek nevez. Azon ember, kit így lassan-lassan kiismerünk, nagyon távol áll könyveink és álmaink eszményétől, így a boldogság, amely az embertől ered, a folytonos csalódás által, meg van támadva, hanem ez nem elég. «A költő lelke nemcsak a boldogság után szomjúdozik, hanem a szép szeretete is lelkébe van oltva, amely sajátságos beteges állapotnak Gautier M. de Maupinje képezi nyugtalanító monográfiáját. Az pedig csodás törvénye benső lényünknek, hogy e vágy kimondhatatlan melankóliával jár együtt. Minden a mi feltűnően szép, gyönyörködtet és kínoz egyszerre, elragad és lesújt, azonban még jobban lesújt az, ha látjuk, hogy az egész lelkükből szeretett szép és a külső, a valóságos világ között olyan igen nagy a különbség. És valóban modern czivilizácziónk ezt az ellentétet nyújtja, tekintsünk szét bármerre, akárhol. Nézzünk csak szét Párisban és vizsgáljuk meg a járókelőket. Egész lényünkön a mindennapi és örökölt munka lesújtó hatása ömlik el. Mily kevéssé fejezik ki e fáradt arczok az állati élet szabad boldogságát és még mennyivel kevésbbé az erős erkölcsi életet. A ruhák, melyeken festőinek vagy egyéni eredetiségnek nyoma sincs, a legtöbbször a test olyan formáját sejtetik, amelyre két roncsoló erő: a foglalkozás (le métier) és a gyönyör (le plaisir) nyomta rá bélyegét. Elijesztő fejezetet lehetne az erkölcsök történetében a gyönyörök gyilkos hatásáról írni, amelyek a munkás idegeinek lassú kimerülésétézik elő. Az arcz redőiben, a szemek kifejezésében, a mozdulatok idegességében a soha se nyugvó gondolat nyilatkozik, amelynek tevékenysége izgatott, lázas, majdnem esztelen. A házak kifejezése olyan, mint az embereké. A kagyló az állat testére lett formázva. Az egyik úgy, mint a másik a hasznos terméke. De hol van a szép, ha nem az ész erőlködéseiben, amely nyalábba fogja mind az elszórt törekvéseket és elképzeli, megálmodja az összes törekvésnek óriási lendületét ? Szerencsétlen és beszennyezett kép ! Ki fogja nekünk az ókor kecsességét és a bámulatos renaissance napsugaras napjait visszaadhatni ? A szív és érzékek et elmámorító napjait rajongó ** Dumasról írt tanulmány.