Magyar Salon, 6. kötet (4. évfolyam, 1886-1887/1)

«TAEDIUM VITAE.» Ugyan milyen lehet ? Tán húsz esztendeje lehet, hogy nem látta, akkor még nagy dandy volt, mindig ötös foga­ton járt Belényesre, ruháját Londonból, fehérneműjét Párisból hozatta, csakúgy mint ő. Aztán tönkre ment, csak úgy mint ő. Kálmán szíve elszorult, lélekzete egy pillanatra elakadt. Úgy állott most előtte ez igazság, oly világosan, mint a szom­széd asztal ragyogó, véres, derült arczai. Tönkre ment. Addig még ezen nem is gondolko­zott. Ugyan hogy fog ezentúl élni? Hatvanezer forintja maradt, hiszen az «néhai» jövedelmének éppen negyed része, s azelőtt évi jövedelme sem volt elég, különben..........különben nek­i ülne itt. Ugyan mennyi hatvanezer forint évi járuléka? Lehet vagy kétezernégyszáz forint. Tehát háromszor annyi, mint komornyikjának nyugdíja, a­melyet még édes­atyja hagyott rá. Hogyan fog majd ezentúl élni ? Hol fog élni ? Kassai négyes szivarokat kell majd szívnia Bock helyett. Ezen jóízűen mosolygott, ez nagyon is furcsának tűnt fel előtte. Hiszen így a mai«czigányozás» utolsó jó estéje lenne, így tehát ő ma egy havi jövedelmét pocsékolja el. De legalább úriasan! Úriasan — itt. Itt. Várjon nem kell-e majd ide jönnie lakni ? Mostani jövedelmével még Pesten sem lakhatik , mert hiszen kinevetnék. Maj­d visszavonul egy kis városba és csendben fog élni. Csendben — ő ? Hogyan lesz az ? Reg­gel nyolc­kor felkel, elmegy egy kávé­házba, elolvassa a lapokat. Ebéd előtt «Sanitaets promenade» (na ez jól fog lenni) tizenkettő és egy között ebéd (!) Ebéd után jó kis álom, aztán elmegy a czukrászdába; este (azonban hetenkint csak háromszor, többször nem telik) a színházba. Tízkor lefeküdni. Milyen pompás «mindennapi» élet. S önkény­telenül elnevette magát. Még nem ba­rátkozott meg azzal a gondolattal, hogy mindez nem tréfa, hanem komoly való­ság. Nem volt képes tisztán látni a helyzetet, hamisítatlanul, prózailag. Még Bock szivarokat szitt, pezsgőt ivott, Nicoll által csinált ruhában a neki ját­szó czigányokat hallgatta. Még hatvan­ezer forintot érzett zsebében, még nem szokta meg azt, hogy ez tőke, s nem jövedelem. Nem bírta meglátni a jövőt . . . erre gyenge volt képzelő tehetsége, meg aztán . . . e perczben nehézkes léptek zavarták fel merengéséből. Az étterem ajtaján egy szegényes kinézésű, megtört öreg ember lépett be. Vereses szőke parókája lehetett már vagy tizenöt esztendős, szürkés veres bajusza szájába lógott. Rezes arcza be volt esve. Hosszú fekete kabátja jól áll­hatott harmincz év előtt, ekkor volt így a divat. Nadrágjának alját kiczafrangolta a mindennapi gyalogjárás. Nehézkes léptei szétfeszítették nagy czipőit. íme így néz ki ma Dengeleghy Ist­ván. Kálmán tüstént megismerte , megborzadt. Hátha harmincz év múlva ő is így fog kinézni. Szíve elszorult. Vizs­gálta tetőtől talpig. Szerette volna bol­dognak, elegánsnak látni, s íme piszko­san, szegényesen, megtörve nézett ki. Azalatt az öreg, önmagát túlélt rové leült a többi urak közé a törzsasztalhoz Senki sem üdvözölte nyájasan. Tehát még ezek között is az utolsó. Kálmán erőt akart venni magán, másra akarta figyelmét terelni. Magához hívta a czi­­gányt, s egyik kedvencz nótáját huzatta. «Fáj a szívem, teher neki az élet.» Magyar Salon, VI.

Next