Magyarország és a Nagyvilág, 1867 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1867-05-11 / 19. szám

19. szám. 1867. és félig... a kétségbeesés egészen ! Hej! mert Raoul ismeretlen volt e rendkívüli teremtés előtt, sőt ránézve tán nem is létezett... avagy észre vette-e legalább ?... föltételezi-e legalább, hogy van a világon, annak vala­mely zugában egy Guerac de la Tourmére de Fom­­breuse nevű lovag? — Oh! — kiáltott föl nem csak egyszer (és ez már századikszor történik két hónap óta) — Oh! ... húsz évet adnék életemből, egyszeri találkozásért vele! . .. És elkezdett sóhajtozni szünetlenül, majdnem kétségbeesve, akármerre fordítá szemeit, előtte állt a díszes fogat a Saint-Honoré utczában, a csinos külsejű ház előtt, de mi haszna? az angyal kirepült belőle. Hasztalan sóhajok! ... A kapu megnyílt, s a kocsi berobogott, s a szép látománynak vége volt! ... A kerekek dübörgése, szivét metszette Raoulnak. A nő eltűnt, s amint kocsija behajtatott, nem lá­tott semmit, csak azt, amint a nő elpirult, s élénken, bájosan, titokszerű­leg intett valakinek, ki őt a túlsó jár­dáról köszönte. Ez egy pillanatig tartott, az a valaki tovább ment, miután a kocsi begör­dült a házba, s a kapu bezárult mögötte, Raoul pedig megkövülten, mintegy álomba merülve állt... — Hatalmas isten ? ... vetélytárs volna ez? Ez volt első fölkiáltása; egy percz múlva a vá­ratlan vetélytárs után tekintett. Lélegzetét is elfojtva, vonult egy fehér ablak-re­dőny mögé, hogy kilesse az ismeretlen útját; de iszony és rémület, a­mint — tért nyerve — megfordult, vizs­gálni kezdé arczvonását és alakját. He milyen arcz volt ez, s mily termet. Óriási pofaszakállt viselt, hatalmas esernyő volt kezében, mellénye violaszinű­, nyakában arany-láncz, nyakkendőjében aranytű, kézelőiben arany gombok és mind a tíz ujján arany­gyűrűk. Meglátszott rajta, hogy dúsgazdag és előkelő, s mindezen fölül be volt pó­­lyázva egy a szivárvány minden színét viselő shawlba. — Ez nem lehetett valami regényhős, nem, s va­lami negyvenöt évesnek látszott, és e kor nem igen alkalmas többé a gyöngéd kalandokra. — És mind e mellett, — rebegő Raoul — oly nyájasan intett neki!... Vájjon mi tekintetben érde­kelheti őt a csodás alak! E csodás­­alak csupa cziczomából állt, s mégis kedvencze lehetne fiatal hölgyeknek! — Oh vak végzet! — sóhajtá Guerac. — Én fiatal vagyok, szép, díszes, nem szellemtelen és vi­dám ; mim hiányzik tehát, hogy diadalmaskodjam a szerelemben ? ... semmi. És imádok egy nőt, véremet ontanám, hogy megcsókolhassam lába nyomait!.. . de nem vagyok neki bemutatva, sőt még azt sem tudja, ha várjon vagyok-e a világon ! És íme, itt van egy vad­állat, egy csúf, közönséges, nevetséges alak, egy otromba, ki csak szerepet játszik az életben, üdvözli őt, s ő elpi­rul és nyájasan int neki! Igazság-e ez, óh végzet! Már messze volt a szerencsés halandótól, ki nem is­­ügyelve rá, rakta lábait előre és csapta hátra fejét. — Ah! — sóhajtá Guarac, — ha barátja lennék legalább e baromnak! Semmit sem lehet eltitkolni a jóbarát előtt: ez itt utamba akad, ismeri de Logel asz­­szony szeszélyeit, álmait, s közvetítőül szolgálhatna szerelmemben, bemutathatna neki! Oh végzet!... mi­ért nem tevés barátjává e vadállatnak ? ... Az ösztön rendkívüliségekre ragadja az embert. Raoul pedig természetesen még bohókás is volt kissé. Egy gondolat villant föl agyában, s arcta kiderült. — Barátja! mi hátráltathat engem, hogy ba­rátjával megismerkedjem ? Semmi. Kezdjünk hozzá. — Sebes léptekben utánra ment, s elérve őt, nyá­jasan mondá: — Uram, ezer bocsánat... Nem lenne ön oly szi­ves, engem egy pillanatra meghallgatni ? Az ékszeres ember nem szólt egy szót sem , de Raoul könnyedén megfordulva, egészen elébe állt. — Uram, — kezdé izgatottan, kalapját kézben tartva, — a­mint engem lát, Guerac de la Turniére de Fombreuse Raoul vagyok ; lakom a Neuve­ des Mathu­­rius utczában 92. sz. a.; korom 26 év, tizenkétezer frank jövedelemmel rendelkezem. Egészségem jó, jelle­mem tiszta, erkölcsöm mocsoktalan, modorom ember­séges. Végre meglehetős jártassággal bírok az iroda­lomban s tagja a nemzetőrségnek és független vagyok. E tulajdonoknál fogva van szerencsém hajlamomat föl­ajánlani és kérni az önét. A divatos öltözetű ember orrát fintorította. Nem lehetett vele boldogulni; magát biztosítandó, hogy Raoul el ne kapja óráját, palot­tját összevonta, s tovább ballagott. II. — Mindegy, — mondá Guerac. A jég át van törve. Többé nem vagyunk egymás iránt közönyösek. És nyomban követé a negyvenes, megzavarodott férfiút. Ez utóbbi a Palais-Royalnak tartott, s két födött folyosó hosszában elhaladva, egy vendéglő üveg­ajta­jához ért, megnyomd a kilincset és belépett. Raoul egy lépést sem engedett neki; egy asz­tal még nem volt elfoglalva a mellett, hol áldozata helyezkedik el, odatelepedett. A kövér ember egy darabig tetőtől-talpig mére­­gető, vállat vont és arcza időről-időre nyugodtabb lett s visszanyerő hidegvérűségét. — Várj!.... várj!... mormogá Raoul, majd rá­­kényszerü­lek, hogy foglalkozzál velem, vetélytárs. E közben a pinczérek sürgölődni kezdtek a kövér ember körül és lassan kint elszedék tőle felső ruháját és esernyőjét , bizonyára tiszteletreméltó és bőkezű vendég volt. Midőn méltóztatott neki helyet foglalni, a pin­ezérek Guarac-hoz fordultak. — Önök ugyanazon étkeket hozzák nekem, mint amaz urnák, — szólt fönnhangon és érthetően. Ez az nemsokára legjobb barátom leend és nem árt, ha ízlésé­hez szoktatom magam. A pinczérek bámulni kezdtek. Megtekintvén a két nagyon különböző alakot, meg mertek volna esküdni, hogy nem értették meg. — Uram, ugyanoly borokat iszik, mint Gibson úr ?... kérdé egyikük Gueractól. — Ugyan­azokat ? Igen, sietett felelni Raoul. — úgy látszik, — mormogá Guerac, — hogy jövendőbeli barátom neve Gibson és sok borral szokta szomját oltani. Ám legyen!...Rá adom fejemet!... ez hízelegni fog neki. — Nemde uram, cselekvés modorom eredetinek látszik ön előtt? — kérdé a közbejárás hangján. Az aranygombos ember hallgatagul figyelt. Raoul feléje fordult : — Ön engem nevetségesnek talál, — folytatá mosolyogva — s azt meg is érdemlem. Azonban kérem önt, hallgassa meg magaviseletem indokát... Mintha csak egy bolondhoz beszélt volna. Gibson úr, kezeit hasára fektetve, ujjait a padozatra irányzó, mintha csak az azon levő czirádákat lenne szándéka megszámlálni. — Uram, vegye tekintetbe — folytatá Guerac, — hogy önben van végreményem... Ha e remény csal, nincs egyéb hátra, mint meghalnom. Arra számított, hogy e drámai mondat Gibson urban részvétet gerjeszt vagy kíváncsiságot. Tévedett! Gibson úr sokszínű indiai selyem kendőjébe fújt, a­nélkül, hogy arczán egy izom is mozdult volna. Raoul meglehetősen elbátortalanodott, mert sokat talált inni a bordeauxiból. Még egyszer közeledett és ilyképen kezde szólni: — Imé az eset. Huszonöt éves koromig, uram, az emberek legboldogabbika valók. A természettől ki­tűnő alakot nyerek, vidám kedélyt és egyikét ama szép barna főknek, és halvány arczoknak, melyek visszapil­lantásra késztetik a hölgyeket, kikkel az utczákon ta­lálkoznak, életmódomat tekintve, ahhoz alkalmazom öltözékemet is, s úgy éltem, mint hal a vízben. Mind­ettől azonban megfosztott a múlt év május 15-dike, hat óra és tiz perczkor este. Ez időben egész ártatlanul sétálgattam a boulognei erdő árnyas fái közt, midőn egyszerre.... Itt Rácait félbeszakasztá a pinczér, ki nagy seb­­ten hat tuczat osztrigát és egy üveg keresit rakott Gib­son ur elé. — Hat tuczat! — kiáltott föl Guerac. Ördög és pokol, ez hatalmas étvágy. És látva, hogy az idegen ivásra készül ő is utá­nozta, csöndes koczczintásra udvariasan fölszóllitván amazt. De a pofaszakállas ember nem viszonzá az ud­variasságot ; az osztrigák felé nyúlt, a nagyehetők mohóságával. — E hústömegnek mintha fülei se lennének, — dörmögő Guerac .. . várjuk be, mig jóllakott. Ez hosszú időt vett igénybe. Gibson úr valóban, oly mohósággal, oly — mond­hatni — dühhel evett, mely nem ismert határt, és nem is tartott szünetet. Ezt iszonyú volt nézni, és mégis gyönyörködtető. (Folytatása következik.) A h­ét története. Mivel kezdhetnők mással hét történetünket, mint a választásokkal, választás itt, választás ott, választás mindenütt, legyen az ember, gyermek, öreg, avagy fiatal, egyenlő kedvvel és lelkesedéssel viseltetik a vá­lasztások iránt, mint Magyarország, és mint a magyar nép tagja, élni akar e húsvéti mézeskalác­csal, mely al­kotmányos életünk feltámadásának egyik legédesebb, és legkedvesebb falatja. Mindenki feltűzheti kalapjára a vörös vagy fehér tollat, nincs policzia, a­mely levegye, és nincs drabant, a­ki maga is ne szeretné felfűzni. Mindenki hiheti maga felől, hogy ő választó, amint hogy a suszterinasok is rettenetesen hiszik, mert szá­zanként állnak a pesti városház előtt, és tesznek oly sivalkodást, puszta lelkesedésből, aminőt semmiféle lábszijt nem bírna belőlük kikeseríteni. A Vidacs párt lángban égő vörös tollakkal, kacza­­gányos mentékben, tajtékzó paripán ülő sastollas veze­tőkkel jelent meg a választás első napján, szemeikben égett a lelkesedés, és ajkaikról zengett az éljen.­A párt felett, mint kiterjesztett szárnyak, lengtek a nemzeti zászlók, s a vezetők vállán átvetve s melleket meg­koszorúzva virítottak a nemzeti szinü szalagok. Mint megannyi piros virágot, melyet a lelkesedés tavasza fakasztott ki hol koszorúkba, hol csokrokba alakítva lehetett látni a Vidacs jelvényét, mely hullámzatával elborította az utczákat. De a Szentkirályi párt se aludt ám, ők a fehér hattyú és fehér galamb színét válasz­tották , fehér toll lengett kalapjuk mellett, mint a minő fehér meggyőződésük, hogy ők akarják polgár­­mesterül a legderekabb embert. Ezen párt azonban ko­molyabb, csak a fehér jelvény mutatja, hogy szívükben van piros vér, és piros lelkesedés valaki iránt. Míg a Vidacs párt nagyokat kurjant, addig a Szentkirályi párt nagyokat hallgat, az egyik nem bírja elfojtani, a másik nem akarja nyilatkoztatni az örömet, pedig mindkettő egyet hisz, hogy t. i. az ő jelöltje lesz pol­gármester. S várjon a vidéken nem igy van-e vele minden párt, és minden ember ? A legtöbb megyében már al­kotmányos szolgabiró előtt ül a forgós csákójú hajdú, de a városok leendő tisztviselői még csak a szívekben vannak felírva, nevük majd később kerül a terem zöld­asztalára. Épen mint Pesten, az ország kisebb városai­ban is, ha nem oly nagyban, de épen oly lelkesedéssel készül mindenki, a kinek van, és a kinek nincs voluma­­ a választásra. A kiket a provisorium szele söpört össze, most szepegve fülelnek, és mosolyognak a vá­lasztókra, hát ha nekük is jutna egy falat a volumocska valamelyik szegletéből, no de ne vessük meg őket, úgy is szánni bánni fogják bűneiket, majd megtisztul­nak talán, míg keresztül jutnak a purgatórium füzén, de azért mi hét történet írói szavazatunkat egyre se ad­juk, vannak hazafiak, a­kik egyebet soha sem imádtak a magyarok istenénél, hadd éljenek már azok is egy­szer jól és boldogul, ne legyenek kénytelenek nézni, mint eszi el előle köpenyforgatósdi a kenyeret, s ne legyenek folytonosan büntetve azért, mert forrón szere­tett ház­ájokért szenvedtek. Megyei választás, városi választás, király­válasz­tás , d­e legutóbbinak kellene ugyan legelül állni, de azért tettük utóra, mert legutoljára kerül rá a sor. Királyválasztás, így szokták azt nevezni a régiek, de mi, hogy rövidebb legyen, könnyebben is essék, csak koronázásnak mondjuk. De tulajdonképen erről még rá­érünk beszélni később is, júniusban vagy júliusban, és most beszéljünk a király bevonulásáról. Nekünk, a héttörténet íróknak, mindenütt ott kell lennünk, az factum, szeretünk-e vagy nem, — az mindegy, s igy néha, mint a csatába erőszakkal kerge­tett katonát, akaratunk ellenére, meglehetősen össze vissza nyomorgatnak bennünket, s mintha csak czéltáb­­lának volnánk kitéve, a tolongásokban minket ér minden könyök. A királyi pár bevonulását már annyiszor megírtuk, hogy miután az igen egyformán szokott tör­ténni, már újat írni, majdnem képtelenek vagyunk. Elmondhatjuk ugyan, hogy zászlók lobogtak minde­nütt, hogy ő felségeik magyar ruhában léptek ki a ki­rályi vagyonból, hogy éljenekkel fogadtattak, az utczák tömve voltak néző közönséggel, hogy az ablakokból jobban ragyogtak a szép szemek, mint idelent a forgók gyémántjai sat., de mind­ez nem újság, hanem advocem könyök, térjünk vissza ez emberi auktoritást előidéző nemes tárgyra, és lesz újság. Egy falusi hazánkfia, a­ki roppant vöröshagymá­kat hozott fel az alföldről, és azt akarja velünk, pestiek­kel elhitetni, hogy legújabb divat szerint egyedül csak vöröshagymából szokták főzni a gulyáshust, szintén eltolta magát az országutra, ott keresztül tolakodott a tömegen s midőn hatalmas könyök döfései ellen kifo­gást tettek, azzal mentegető magát, „hogy ő még nem látta a királyt“ Itt jön, itt jön ! — rohan most a szó szájról szájra, de a vöröshagyma árus még nincs azon a ponton, mely­ről a királyt megláthatná; nekiveselkedik tehát, egyet taszít jobbra, egyet taszít balra, nagy irgalmatlansá­­gok közt kivergődik a lóvonatu vonatig, ott a sinekbe megakad a lába, s épen, midőn a király elvonul előtte, az atyafi orra bukik, s mire felkel, már nem lát egye­bet mozgó tömegnél. Hogy bűnhődjék igy mindenki, a­­ki más rovására akarja meghizlalni a szemét! MAG­YARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. 225

Next