Magyarország és a Nagyvilág, 1867 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1867-05-11 / 19. szám
19. szám. 1867. és félig... a kétségbeesés egészen ! Hej! mert Raoul ismeretlen volt e rendkívüli teremtés előtt, sőt ránézve tán nem is létezett... avagy észre vette-e legalább ?... föltételezi-e legalább, hogy van a világon, annak valamely zugában egy Guerac de la Tourmére de Fombreuse nevű lovag? — Oh! — kiáltott föl nem csak egyszer (és ez már századikszor történik két hónap óta) — Oh! ... húsz évet adnék életemből, egyszeri találkozásért vele! . .. És elkezdett sóhajtozni szünetlenül, majdnem kétségbeesve, akármerre fordítá szemeit, előtte állt a díszes fogat a Saint-Honoré utczában, a csinos külsejű ház előtt, de mi haszna? az angyal kirepült belőle. Hasztalan sóhajok! ... A kapu megnyílt, s a kocsi berobogott, s a szép látománynak vége volt! ... A kerekek dübörgése, szivét metszette Raoulnak. A nő eltűnt, s amint kocsija behajtatott, nem látott semmit, csak azt, amint a nő elpirult, s élénken, bájosan, titokszerűleg intett valakinek, ki őt a túlsó járdáról köszönte. Ez egy pillanatig tartott, az a valaki tovább ment, miután a kocsi begördült a házba, s a kapu bezárult mögötte, Raoul pedig megkövülten, mintegy álomba merülve állt... — Hatalmas isten ? ... vetélytárs volna ez? Ez volt első fölkiáltása; egy percz múlva a váratlan vetélytárs után tekintett. Lélegzetét is elfojtva, vonult egy fehér ablak-redőny mögé, hogy kilesse az ismeretlen útját; de iszony és rémület, amint — tért nyerve — megfordult, vizsgálni kezdé arczvonását és alakját. He milyen arcz volt ez, s mily termet. Óriási pofaszakállt viselt, hatalmas esernyő volt kezében, mellénye violaszinű, nyakában arany-láncz, nyakkendőjében aranytű, kézelőiben arany gombok és mind a tíz ujján aranygyűrűk. Meglátszott rajta, hogy dúsgazdag és előkelő, s mindezen fölül be volt pólyázva egy a szivárvány minden színét viselő shawlba. — Ez nem lehetett valami regényhős, nem, s valami negyvenöt évesnek látszott, és e kor nem igen alkalmas többé a gyöngéd kalandokra. — És mind e mellett, — rebegő Raoul — oly nyájasan intett neki!... Vájjon mi tekintetben érdekelheti őt a csodás alak! E csodásalak csupa cziczomából állt, s mégis kedvencze lehetne fiatal hölgyeknek! — Oh vak végzet! — sóhajtá Guerac. — Én fiatal vagyok, szép, díszes, nem szellemtelen és vidám ; mim hiányzik tehát, hogy diadalmaskodjam a szerelemben ? ... semmi. És imádok egy nőt, véremet ontanám, hogy megcsókolhassam lába nyomait!.. . de nem vagyok neki bemutatva, sőt még azt sem tudja, ha várjon vagyok-e a világon ! És íme, itt van egy vadállat, egy csúf, közönséges, nevetséges alak, egy otromba, ki csak szerepet játszik az életben, üdvözli őt, s ő elpirul és nyájasan int neki! Igazság-e ez, óh végzet! Már messze volt a szerencsés halandótól, ki nem isügyelve rá, rakta lábait előre és csapta hátra fejét. — Ah! — sóhajtá Guarac, — ha barátja lennék legalább e baromnak! Semmit sem lehet eltitkolni a jóbarát előtt: ez itt utamba akad, ismeri de Logel aszszony szeszélyeit, álmait, s közvetítőül szolgálhatna szerelmemben, bemutathatna neki! Oh végzet!... miért nem tevés barátjává e vadállatnak ? ... Az ösztön rendkívüliségekre ragadja az embert. Raoul pedig természetesen még bohókás is volt kissé. Egy gondolat villant föl agyában, s arcta kiderült. — Barátja! mi hátráltathat engem, hogy barátjával megismerkedjem ? Semmi. Kezdjünk hozzá. — Sebes léptekben utánra ment, s elérve őt, nyájasan mondá: — Uram, ezer bocsánat... Nem lenne ön oly szives, engem egy pillanatra meghallgatni ? Az ékszeres ember nem szólt egy szót sem , de Raoul könnyedén megfordulva, egészen elébe állt. — Uram, — kezdé izgatottan, kalapját kézben tartva, — amint engem lát, Guerac de la Turniére de Fombreuse Raoul vagyok ; lakom a Neuve des Mathurius utczában 92. sz. a.; korom 26 év, tizenkétezer frank jövedelemmel rendelkezem. Egészségem jó, jellemem tiszta, erkölcsöm mocsoktalan, modorom emberséges. Végre meglehetős jártassággal bírok az irodalomban s tagja a nemzetőrségnek és független vagyok. E tulajdonoknál fogva van szerencsém hajlamomat fölajánlani és kérni az önét. A divatos öltözetű ember orrát fintorította. Nem lehetett vele boldogulni; magát biztosítandó, hogy Raoul el ne kapja óráját, palottját összevonta, s tovább ballagott. II. — Mindegy, — mondá Guerac. A jég át van törve. Többé nem vagyunk egymás iránt közönyösek. És nyomban követé a negyvenes, megzavarodott férfiút. Ez utóbbi a Palais-Royalnak tartott, s két födött folyosó hosszában elhaladva, egy vendéglő üvegajtajához ért, megnyomd a kilincset és belépett. Raoul egy lépést sem engedett neki; egy asztal még nem volt elfoglalva a mellett, hol áldozata helyezkedik el, odatelepedett. A kövér ember egy darabig tetőtől-talpig méregető, vállat vont és arcza időről-időre nyugodtabb lett s visszanyerő hidegvérűségét. — Várj!.... várj!... mormogá Raoul, majd rákényszerülek, hogy foglalkozzál velem, vetélytárs. E közben a pinczérek sürgölődni kezdtek a kövér ember körül és lassan kint elszedék tőle felső ruháját és esernyőjét , bizonyára tiszteletreméltó és bőkezű vendég volt. Midőn méltóztatott neki helyet foglalni, a pinezérek Guarac-hoz fordultak. — Önök ugyanazon étkeket hozzák nekem, mint amaz urnák, — szólt fönnhangon és érthetően. Ez az nemsokára legjobb barátom leend és nem árt, ha ízléséhez szoktatom magam. A pinczérek bámulni kezdtek. Megtekintvén a két nagyon különböző alakot, meg mertek volna esküdni, hogy nem értették meg. — Uram, ugyanoly borokat iszik, mint Gibson úr ?... kérdé egyikük Gueractól. — Ugyanazokat ? Igen, sietett felelni Raoul. — úgy látszik, — mormogá Guerac, — hogy jövendőbeli barátom neve Gibson és sok borral szokta szomját oltani. Ám legyen!...Rá adom fejemet!... ez hízelegni fog neki. — Nemde uram, cselekvés modorom eredetinek látszik ön előtt? — kérdé a közbejárás hangján. Az aranygombos ember hallgatagul figyelt. Raoul feléje fordult : — Ön engem nevetségesnek talál, — folytatá mosolyogva — s azt meg is érdemlem. Azonban kérem önt, hallgassa meg magaviseletem indokát... Mintha csak egy bolondhoz beszélt volna. Gibson úr, kezeit hasára fektetve, ujjait a padozatra irányzó, mintha csak az azon levő czirádákat lenne szándéka megszámlálni. — Uram, vegye tekintetbe — folytatá Guerac, — hogy önben van végreményem... Ha e remény csal, nincs egyéb hátra, mint meghalnom. Arra számított, hogy e drámai mondat Gibson urban részvétet gerjeszt vagy kíváncsiságot. Tévedett! Gibson úr sokszínű indiai selyem kendőjébe fújt, anélkül, hogy arczán egy izom is mozdult volna. Raoul meglehetősen elbátortalanodott, mert sokat talált inni a bordeauxiból. Még egyszer közeledett és ilyképen kezde szólni: — Imé az eset. Huszonöt éves koromig, uram, az emberek legboldogabbika valók. A természettől kitűnő alakot nyerek, vidám kedélyt és egyikét ama szép barna főknek, és halvány arczoknak, melyek visszapillantásra késztetik a hölgyeket, kikkel az utczákon találkoznak, életmódomat tekintve, ahhoz alkalmazom öltözékemet is, s úgy éltem, mint hal a vízben. Mindettől azonban megfosztott a múlt év május 15-dike, hat óra és tiz perczkor este. Ez időben egész ártatlanul sétálgattam a boulognei erdő árnyas fái közt, midőn egyszerre.... Itt Rácait félbeszakasztá a pinczér, ki nagy sebten hat tuczat osztrigát és egy üveg keresit rakott Gibson ur elé. — Hat tuczat! — kiáltott föl Guerac. Ördög és pokol, ez hatalmas étvágy. És látva, hogy az idegen ivásra készül ő is utánozta, csöndes koczczintásra udvariasan fölszóllitván amazt. De a pofaszakállas ember nem viszonzá az udvariasságot ; az osztrigák felé nyúlt, a nagyehetők mohóságával. — E hústömegnek mintha fülei se lennének, — dörmögő Guerac .. . várjuk be, mig jóllakott. Ez hosszú időt vett igénybe. Gibson úr valóban, oly mohósággal, oly — mondhatni — dühhel evett, mely nem ismert határt, és nem is tartott szünetet. Ezt iszonyú volt nézni, és mégis gyönyörködtető. (Folytatása következik.) A hét története. Mivel kezdhetnők mással hét történetünket, mint a választásokkal, választás itt, választás ott, választás mindenütt, legyen az ember, gyermek, öreg, avagy fiatal, egyenlő kedvvel és lelkesedéssel viseltetik a választások iránt, mint Magyarország, és mint a magyar nép tagja, élni akar e húsvéti mézeskaláccsal, mely alkotmányos életünk feltámadásának egyik legédesebb, és legkedvesebb falatja. Mindenki feltűzheti kalapjára a vörös vagy fehér tollat, nincs policzia, amely levegye, és nincs drabant, aki maga is ne szeretné felfűzni. Mindenki hiheti maga felől, hogy ő választó, amint hogy a suszterinasok is rettenetesen hiszik, mert százanként állnak a pesti városház előtt, és tesznek oly sivalkodást, puszta lelkesedésből, aminőt semmiféle lábszijt nem bírna belőlük kikeseríteni. A Vidacs párt lángban égő vörös tollakkal, kaczagányos mentékben, tajtékzó paripán ülő sastollas vezetőkkel jelent meg a választás első napján, szemeikben égett a lelkesedés, és ajkaikról zengett az éljen.A párt felett, mint kiterjesztett szárnyak, lengtek a nemzeti zászlók, s a vezetők vállán átvetve s melleket megkoszorúzva virítottak a nemzeti szinü szalagok. Mint megannyi piros virágot, melyet a lelkesedés tavasza fakasztott ki hol koszorúkba, hol csokrokba alakítva lehetett látni a Vidacs jelvényét, mely hullámzatával elborította az utczákat. De a Szentkirályi párt se aludt ám, ők a fehér hattyú és fehér galamb színét választották , fehér toll lengett kalapjuk mellett, mint a minő fehér meggyőződésük, hogy ők akarják polgármesterül a legderekabb embert. Ezen párt azonban komolyabb, csak a fehér jelvény mutatja, hogy szívükben van piros vér, és piros lelkesedés valaki iránt. Míg a Vidacs párt nagyokat kurjant, addig a Szentkirályi párt nagyokat hallgat, az egyik nem bírja elfojtani, a másik nem akarja nyilatkoztatni az örömet, pedig mindkettő egyet hisz, hogy t. i. az ő jelöltje lesz polgármester. S várjon a vidéken nem igy van-e vele minden párt, és minden ember ? A legtöbb megyében már alkotmányos szolgabiró előtt ül a forgós csákójú hajdú, de a városok leendő tisztviselői még csak a szívekben vannak felírva, nevük majd később kerül a terem zöldasztalára. Épen mint Pesten, az ország kisebb városaiban is, ha nem oly nagyban, de épen oly lelkesedéssel készül mindenki, a kinek van, és a kinek nincs voluma a választásra. A kiket a provisorium szele söpört össze, most szepegve fülelnek, és mosolyognak a választókra, hát ha nekük is jutna egy falat a volumocska valamelyik szegletéből, no de ne vessük meg őket, úgy is szánni bánni fogják bűneiket, majd megtisztulnak talán, míg keresztül jutnak a purgatórium füzén, de azért mi hét történet írói szavazatunkat egyre se adjuk, vannak hazafiak, akik egyebet soha sem imádtak a magyarok istenénél, hadd éljenek már azok is egyszer jól és boldogul, ne legyenek kénytelenek nézni, mint eszi el előle köpenyforgatósdi a kenyeret, s ne legyenek folytonosan büntetve azért, mert forrón szeretett házájokért szenvedtek. Megyei választás, városi választás, királyválasztás , de legutóbbinak kellene ugyan legelül állni, de azért tettük utóra, mert legutoljára kerül rá a sor. Királyválasztás, így szokták azt nevezni a régiek, de mi, hogy rövidebb legyen, könnyebben is essék, csak koronázásnak mondjuk. De tulajdonképen erről még ráérünk beszélni később is, júniusban vagy júliusban, és most beszéljünk a király bevonulásáról. Nekünk, a héttörténet íróknak, mindenütt ott kell lennünk, az factum, szeretünk-e vagy nem, — az mindegy, s igy néha, mint a csatába erőszakkal kergetett katonát, akaratunk ellenére, meglehetősen össze vissza nyomorgatnak bennünket, s mintha csak czéltáblának volnánk kitéve, a tolongásokban minket ér minden könyök. A királyi pár bevonulását már annyiszor megírtuk, hogy miután az igen egyformán szokott történni, már újat írni, majdnem képtelenek vagyunk. Elmondhatjuk ugyan, hogy zászlók lobogtak mindenütt, hogy ő felségeik magyar ruhában léptek ki a királyi vagyonból, hogy éljenekkel fogadtattak, az utczák tömve voltak néző közönséggel, hogy az ablakokból jobban ragyogtak a szép szemek, mint idelent a forgók gyémántjai sat., de mindez nem újság, hanem advocem könyök, térjünk vissza ez emberi auktoritást előidéző nemes tárgyra, és lesz újság. Egy falusi hazánkfia, aki roppant vöröshagymákat hozott fel az alföldről, és azt akarja velünk, pestiekkel elhitetni, hogy legújabb divat szerint egyedül csak vöröshagymából szokták főzni a gulyáshust, szintén eltolta magát az országutra, ott keresztül tolakodott a tömegen s midőn hatalmas könyök döfései ellen kifogást tettek, azzal mentegető magát, „hogy ő még nem látta a királyt“ Itt jön, itt jön ! — rohan most a szó szájról szájra, de a vöröshagyma árus még nincs azon a ponton, melyről a királyt megláthatná; nekiveselkedik tehát, egyet taszít jobbra, egyet taszít balra, nagy irgalmatlanságok közt kivergődik a lóvonatu vonatig, ott a sinekbe megakad a lába, s épen, midőn a király elvonul előtte, az atyafi orra bukik, s mire felkel, már nem lát egyebet mozgó tömegnél. Hogy bűnhődjék igy mindenki, aki más rovására akarja meghizlalni a szemét! MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. 225