Magyarország, 1977. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1977-11-06 / 45. szám

Sport Pont a pontversenyre Montreal és szakosztályreform Három helyett négy kategória A nagy kérdésekre a sportban is a szürke hétköznapok munkája ad választ. Egy-egy ország sportját, olimpiai szereplését, válogatottjai­nak eredményességét a szakosztá­lyok nevelő, felkészítő tevékenysé­ge határozza meg. Kiválóan bizo­nyítja ezt a magyar úszósport helyzete. A Montrealba kiutazott hat magyar úszót mind Széchy Ta­más nevelte, készítette föl a Köz­ponti Sportiskolában. Az anyagi támogatás A párhuzam bár szerénytelen, mégis jellemző: az Egyesült Álla­mok színeit képviselő 27 férfi úszó edzéseit 21 mester irányította. Dick Jochum személyében tulajdonkép­pen csak egyetlen edző akadt, aki­nek kettőnél több versenyzője (Tim Shaw, Jack Babashoff, a Furniss fivérek, Don Harrigan) érdemelte ki az olimpiai részvételt. Persze, a 21 edző különféle klubokban, egyetemeken működik. Széchy ta­nítványai különféle okok miatt nem váltották be a hozzájuk fű­zött reményeket (legutóbb Jönkö­­pingben aztán javítottak). De mi történt a további mintegy száz magyarországi úszószakosztály más­félszáz edzőjével, illetve tanítvá­nyaikkal? Nyilvánvalóan az ilyen és ehhez hasonló példák késztették tettekre (egyes vélemények szerint a hu­szonnegyedik órában) a sportveze­tést. Alapos felmérés, sok irányú tájékozódás nyomán fölülbírálták a szakosztályokkal kapcsolatos ed­digi határozatokat. A szakosztályo­kat korábban három — A, B és C kategóriába sorolták. A besorolás közvetlen anyagi előnyökkel járt, hiszen az A kategóriába sorolt szakosztály — az egyesület be­sorolásától függetlenül — központi anyagi támogatásban részesült. Az edzők bérét is két tényező, a képesítés, valamint a szakosztály kategóriája határozta meg. A szak­osztályok azonban az osztályba so­rolástól függetlenül az országos sportegyesületi pontverseny kereté­ben versengtek egymással. Igye­keztek minél több pontot gyűjteni az olimpiai sportágak országos fel­nőtt, junior, ifjúsági és serdülő bajnokságain. 1976-ban 263 sport­kör szerepelt az országos sport­­egyesületi pontversenyben, de az olimpiai csapatba alig ötven tudott versenyzőt adni, pedig az MTK­­VM, a Kecskeméti Sport Club és a Pécsi MSC előrelépésével már tizenhárom az úgynevezett kiemelt egyesületek száma. Az azonban ko­rántsem biztos, hogy ebben a ti­zenhárom kiemelt, központilag irá­nyított és támogatott egyesületben találhatók a magyar sport leg­jobbjai. Az országos női tornász csapatbajnokságot például a Duna­újvárosi Kohász együttese nyerte. A fiatal város sportegyesülete nem tartozik a kiemeltek közé, tizen­éves tornászlányai azonban a leg­jobbak az országban. Ez a példa is indokolja a további megkülönböz­tetés, a szakosztályok új besorolá­sának szükségességét. Elbírálás kétévenként Magyarországon ma 4000 sport­kört tartanak nyilván, s ezekben mintegy 11000 szakosztály műkö­dik. A szakosztályokat az új ha­tározat feladataiknak megfelelően már négy csoportba osztotta. Az A csapat: 160 szakosztály nemzetközi szintű felkészítéssel; feladatuk, hogy versenyzőik a nem­zetközi középmezőnyben szerepel­jenek. B (340): a fölkészítés közelítse meg a nemzetközi szintet, s a ver­senyzők a hazai élvonalban szere­peljenek. C (600): a hazai igényeknek meg­felelő fölkészítéssel, foglalkozzanak szervezett utánpótlás-neveléssel, tagjaikat rendszeresen foglalkoztas­sák. D (körülbelül 10 000): foglalkoz­tassák tagjaikat, szervezzék a spor­tot. Ehhez a besoroláshoz kapcsoló­dik az új, átdolgozás alatt álló sportegyesületi pontverseny, amely­nek keretében minden szakosztályt, illetve sportkört a megszabott fel­adatok végrehajtásának megfele­lően értékelnek. Azaz a községi sportköröktől minél nagyobb töme­gek foglalkoztatását, a tömegsport szervezését, a nagyoktól pedig ver­senyzőik nemzetközi szintű ered­ményeit várják el. Montrealra visszatérve kimutatható, hogy ép­pen a központilag kiemelt egyesü­letek versenyzőinek gyenge sze­replése miat esett vissza a magyar sport. Münchenben a tíz kiemelt 168 pontot gyűjtött, ám Montreal­ban csak 86 pontra futotta erejük­ből. A többi egyesület javított az összteljesítményen (1972-ben 58, 1976-ban 63 pontot szerzett). A szakosztályok jelenlegi besoro­lása és eladatainak meghatározá­sa a nagy jelentőségű reform első lépése. A következőt az egyes sportágaik szakszövetségeire bízták. A dönt­és révén ugyanis­­a szövet­ségek jogot kaptak az egyes kate­góriákba sorolt szakosztályok fel­adatainak részletes, pontos meg­határozására. Ez a munka jelenleg, a rendelet hatályba lépése után kezdődött. Az atlétáknál például a szövetség előírja, hogy az A kate­góriájú szakosztálynak mind a négy szakágban (rövidtáv- és gátfutás­ban, közép- és hosszútávfutásban, ugrásban, dobásban) foglalkoznia kell I. osztályú versenyzők felké­szítésével. Rendelkezniük kell tehát a különböző korosztályú és kép­zettségű atléták felkészítéséhez szükséges tárgyi és személyi felté­telekkel, I. osztályú pályával, erő­sítő teremmel, futófolyosóval, meg­felelő felszereléssel. A szakmai irá­nyító munkát főfoglalkozású vezető edzőnek kell ellátnia, s a négy szakág edzéseit és a sportiskolát ugyancsak ilyen edző irányítja. A B kategóriában két szakágban (ezek közül az egyiknek futásnak kell lennie) írnak elő nemzetközi követelményeknek megfelelő felké­szítést. S ebben a két szakágban ragaszkodnak a személyi és tárgyi feltételek biztosításához, főfoglal­kozású edző működéséhez, I. osz­tályú pályához, erősítő teremhez. A szakosztályok tennivalóinak részletes és pontos meghatározása a közeljövő egyik fontos szervezési feladata. Az osztályba sorolást ugyanis a teendők elvégzésétől füg­gően a tervek szerint kétévenként bírálják el, s az új rendelkezések értelmében a sikertelen munkát, az eredmények elmaradását az edzők fizetési borítékjaikon is erősen megérzik majd. A következő esz­tendőtől közvetlen központi támo­gatásban már csak A és B kate­góriás szakosztályok részesülhet­nek, vezetőedzői pótdíjat csak az A kategóriás szakosztályokban fi­zethetnek. Az edzők bérezése között jelen­tős a­­különbség. Az egyetemi vagy főiskolai végzettséggel rendelkező szakedző illetménye például az A kategóriában 4000—7000, a B-ben 3500—5000, a C-ben 2500—4500 fo­rint lehet; az oktatóé az A kate­góriában 3000—6000, a B-ben 2500—5000, a C-ben pedig 2000— 4000 forint. Azaz a különbségek jelentősek. Olyannyira, hogy ezért már sikeres és szakszerű munkát lehet és kell követelni. A többi kö­zött például a tehetségek megfe­lelő gondozását és irányítását is. Köztudomású, hogy eddig sok te­hetség kallódott el. Az említett pontverseny keretében ugyanis a szakosztályok, sportkörök egymás­sal versengtek, nem mondtak hát le egykönnyen pontszerző verseny­zőikről, akik más helyen, jobb kö­rülmények, megfelelőbb edzőtársak között gyorsabban fejlődhettek volna. A szakosztályreform életbe lépé­sével azonban az értékelés a fel­adatok teljesítése alapján törté­nik, s az úgynevezett nevelő szak­osztályokat a kedvezőbb körülmé­nyekkel rendelkező egyesületekbe irányított, tehetséges versenyzők száma alapján ítélik meg és ré­szesítik különféle előnyökben. Edzők, szakemberek A reform számtalan más, hasz­nos változás lehetőségét is meg­teremti, de mindez — hangsúlyoz­zuk — csak lehetőség, amelynek megvalósítása érdekében sokrétű, az eddiginél lényegesen tervsze­rűbb tevékenységre van szükség az egyesületekben, illetve a szakosz­tályokban. A sportolók lényegé­ben a csaknem teljesen önálló szakosztályokon át kötődnek, kap­csolódnak az egyesületekhez. S a szakosztályok társadalmi munká­ban tevékenykedő, önzetlenül dol­gozó vezetőségeire az elnöktől kezd­ve a­­vezetőn, intézőn, pénztároson át a szertárosig mindenkire renge­teg munka hárul. Gondoljunk csak a sportolás feltételeinek megterem­tésére, a tagok versenyeztetésére. Nem is beszélve azután a sportolók kisebb-nagyobb kéréseiről, hiszen a versenyző továbbtanulást, állást, lakást illető és egyéb gondjaival elsősorban edzőjénél, illetve szak­osztályának vezetőinél jelentkezik. A szakosztály eredményes tevé­kenysége nagymértékben attól függ, vajon ezeknek a jórészt szer­vezési, adminisztrációs feladatok­nak a megoldásából a szakosztály vezetősége kiveszi-e a részét, vagy pedig a sok gond mind a fizetett alkalmazott, az edző nyakába sza­kad. Ebben az esetben ugyanis az edző csak szakmai munkájának ro­vására intézheti ezernyi dolgát, pedig az ő munkaideje, energiája is véges. A szakosztályi munka fontossá­gát több eset példázza. Hazánkban például az elmúlt időszakban né­hány kisebb, alig-alig jegyzett sportkör szakosztálya lett Európa­­sőt világhírű. A Statisztika több­ször is Bajnokcsapatok Európa Kupáját elnyert női asztalitenisz­csapata, a Nehézipari Miniszté­rium női röplabdaegyüttese, a Balkány Vegyész női kézilabda­csapata sok szép sikert aratott, s a nemzetközi élmezőnyhöz tartozik. Folytatjuk a sort az OSC vízilab­dázóival, a Bp. Vasutas vívóival. Az említett szakosztályok munká­ját irányító edzők, szakemberek a sportkör gazdáinál, a sportéletben használt mai kifejezéssel, bázis­szerveinél megértő támogatókra ta­láltak, s nyugodt légkörben, kiváló lehetőségek között tevékenykedhet­tek. Ugyanígy a bázisszervek is könnyű helyzetben voltak, hiszen figyelmüket, gondoskodásukat csak egy-egy szakosztályra kellett irá­nyítaniuk. Mindez arra hívja fel a figyelmet, hogy a nagy egyesüle­teknél sem annyira a központi vezetést, az adminisztrációt, hanem a szakosztályokat kell erősíteni. VAD DEZSŐ MAGASUGRÓ A LÉC FÖLÖTT A fiatal város sportegyesülete nem tartozik a kiemeltek közé 28 MAGYARORSZÁG 1977/45

Next