Magyarország, 1977. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-06 / 45. szám
Sport Pont a pontversenyre Montreal és szakosztályreform Három helyett négy kategória A nagy kérdésekre a sportban is a szürke hétköznapok munkája ad választ. Egy-egy ország sportját, olimpiai szereplését, válogatottjainak eredményességét a szakosztályok nevelő, felkészítő tevékenysége határozza meg. Kiválóan bizonyítja ezt a magyar úszósport helyzete. A Montrealba kiutazott hat magyar úszót mind Széchy Tamás nevelte, készítette föl a Központi Sportiskolában. Az anyagi támogatás A párhuzam bár szerénytelen, mégis jellemző: az Egyesült Államok színeit képviselő 27 férfi úszó edzéseit 21 mester irányította. Dick Jochum személyében tulajdonképpen csak egyetlen edző akadt, akinek kettőnél több versenyzője (Tim Shaw, Jack Babashoff, a Furniss fivérek, Don Harrigan) érdemelte ki az olimpiai részvételt. Persze, a 21 edző különféle klubokban, egyetemeken működik. Széchy tanítványai különféle okok miatt nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket (legutóbb Jönköpingben aztán javítottak). De mi történt a további mintegy száz magyarországi úszószakosztály másfélszáz edzőjével, illetve tanítványaikkal? Nyilvánvalóan az ilyen és ehhez hasonló példák késztették tettekre (egyes vélemények szerint a huszonnegyedik órában) a sportvezetést. Alapos felmérés, sok irányú tájékozódás nyomán fölülbírálták a szakosztályokkal kapcsolatos eddigi határozatokat. A szakosztályokat korábban három — A, B és C kategóriába sorolták. A besorolás közvetlen anyagi előnyökkel járt, hiszen az A kategóriába sorolt szakosztály — az egyesület besorolásától függetlenül — központi anyagi támogatásban részesült. Az edzők bérét is két tényező, a képesítés, valamint a szakosztály kategóriája határozta meg. A szakosztályok azonban az osztályba sorolástól függetlenül az országos sportegyesületi pontverseny keretében versengtek egymással. Igyekeztek minél több pontot gyűjteni az olimpiai sportágak országos felnőtt, junior, ifjúsági és serdülő bajnokságain. 1976-ban 263 sportkör szerepelt az országos sportegyesületi pontversenyben, de az olimpiai csapatba alig ötven tudott versenyzőt adni, pedig az MTKVM, a Kecskeméti Sport Club és a Pécsi MSC előrelépésével már tizenhárom az úgynevezett kiemelt egyesületek száma. Az azonban korántsem biztos, hogy ebben a tizenhárom kiemelt, központilag irányított és támogatott egyesületben találhatók a magyar sport legjobbjai. Az országos női tornász csapatbajnokságot például a Dunaújvárosi Kohász együttese nyerte. A fiatal város sportegyesülete nem tartozik a kiemeltek közé, tizenéves tornászlányai azonban a legjobbak az országban. Ez a példa is indokolja a további megkülönböztetés, a szakosztályok új besorolásának szükségességét. Elbírálás kétévenként Magyarországon ma 4000 sportkört tartanak nyilván, s ezekben mintegy 11000 szakosztály működik. A szakosztályokat az új határozat feladataiknak megfelelően már négy csoportba osztotta. Az A csapat: 160 szakosztály nemzetközi szintű felkészítéssel; feladatuk, hogy versenyzőik a nemzetközi középmezőnyben szerepeljenek. B (340): a fölkészítés közelítse meg a nemzetközi szintet, s a versenyzők a hazai élvonalban szerepeljenek. C (600): a hazai igényeknek megfelelő fölkészítéssel, foglalkozzanak szervezett utánpótlás-neveléssel, tagjaikat rendszeresen foglalkoztassák. D (körülbelül 10 000): foglalkoztassák tagjaikat, szervezzék a sportot. Ehhez a besoroláshoz kapcsolódik az új, átdolgozás alatt álló sportegyesületi pontverseny, amelynek keretében minden szakosztályt, illetve sportkört a megszabott feladatok végrehajtásának megfelelően értékelnek. Azaz a községi sportköröktől minél nagyobb tömegek foglalkoztatását, a tömegsport szervezését, a nagyoktól pedig versenyzőik nemzetközi szintű eredményeit várják el. Montrealra visszatérve kimutatható, hogy éppen a központilag kiemelt egyesületek versenyzőinek gyenge szereplése miat esett vissza a magyar sport. Münchenben a tíz kiemelt 168 pontot gyűjtött, ám Montrealban csak 86 pontra futotta erejükből. A többi egyesület javított az összteljesítményen (1972-ben 58, 1976-ban 63 pontot szerzett). A szakosztályok jelenlegi besorolása és eladatainak meghatározása a nagy jelentőségű reform első lépése. A következőt az egyes sportágaik szakszövetségeire bízták. A döntés révén ugyanisa szövetségek jogot kaptak az egyes kategóriákba sorolt szakosztályok feladatainak részletes, pontos meghatározására. Ez a munka jelenleg, a rendelet hatályba lépése után kezdődött. Az atlétáknál például a szövetség előírja, hogy az A kategóriájú szakosztálynak mind a négy szakágban (rövidtáv- és gátfutásban, közép- és hosszútávfutásban, ugrásban, dobásban) foglalkoznia kell I. osztályú versenyzők felkészítésével. Rendelkezniük kell tehát a különböző korosztályú és képzettségű atléták felkészítéséhez szükséges tárgyi és személyi feltételekkel, I. osztályú pályával, erősítő teremmel, futófolyosóval, megfelelő felszereléssel. A szakmai irányító munkát főfoglalkozású vezető edzőnek kell ellátnia, s a négy szakág edzéseit és a sportiskolát ugyancsak ilyen edző irányítja. A B kategóriában két szakágban (ezek közül az egyiknek futásnak kell lennie) írnak elő nemzetközi követelményeknek megfelelő felkészítést. S ebben a két szakágban ragaszkodnak a személyi és tárgyi feltételek biztosításához, főfoglalkozású edző működéséhez, I. osztályú pályához, erősítő teremhez. A szakosztályok tennivalóinak részletes és pontos meghatározása a közeljövő egyik fontos szervezési feladata. Az osztályba sorolást ugyanis a teendők elvégzésétől függően a tervek szerint kétévenként bírálják el, s az új rendelkezések értelmében a sikertelen munkát, az eredmények elmaradását az edzők fizetési borítékjaikon is erősen megérzik majd. A következő esztendőtől közvetlen központi támogatásban már csak A és B kategóriás szakosztályok részesülhetnek, vezetőedzői pótdíjat csak az A kategóriás szakosztályokban fizethetnek. Az edzők bérezése között jelentős akülönbség. Az egyetemi vagy főiskolai végzettséggel rendelkező szakedző illetménye például az A kategóriában 4000—7000, a B-ben 3500—5000, a C-ben 2500—4500 forint lehet; az oktatóé az A kategóriában 3000—6000, a B-ben 2500—5000, a C-ben pedig 2000— 4000 forint. Azaz a különbségek jelentősek. Olyannyira, hogy ezért már sikeres és szakszerű munkát lehet és kell követelni. A többi között például a tehetségek megfelelő gondozását és irányítását is. Köztudomású, hogy eddig sok tehetség kallódott el. Az említett pontverseny keretében ugyanis a szakosztályok, sportkörök egymással versengtek, nem mondtak hát le egykönnyen pontszerző versenyzőikről, akik más helyen, jobb körülmények, megfelelőbb edzőtársak között gyorsabban fejlődhettek volna. A szakosztályreform életbe lépésével azonban az értékelés a feladatok teljesítése alapján történik, s az úgynevezett nevelő szakosztályokat a kedvezőbb körülményekkel rendelkező egyesületekbe irányított, tehetséges versenyzők száma alapján ítélik meg és részesítik különféle előnyökben. Edzők, szakemberek A reform számtalan más, hasznos változás lehetőségét is megteremti, de mindez — hangsúlyozzuk — csak lehetőség, amelynek megvalósítása érdekében sokrétű, az eddiginél lényegesen tervszerűbb tevékenységre van szükség az egyesületekben, illetve a szakosztályokban. A sportolók lényegében a csaknem teljesen önálló szakosztályokon át kötődnek, kapcsolódnak az egyesületekhez. S a szakosztályok társadalmi munkában tevékenykedő, önzetlenül dolgozó vezetőségeire az elnöktől kezdve avezetőn, intézőn, pénztároson át a szertárosig mindenkire rengeteg munka hárul. Gondoljunk csak a sportolás feltételeinek megteremtésére, a tagok versenyeztetésére. Nem is beszélve azután a sportolók kisebb-nagyobb kéréseiről, hiszen a versenyző továbbtanulást, állást, lakást illető és egyéb gondjaival elsősorban edzőjénél, illetve szakosztályának vezetőinél jelentkezik. A szakosztály eredményes tevékenysége nagymértékben attól függ, vajon ezeknek a jórészt szervezési, adminisztrációs feladatoknak a megoldásából a szakosztály vezetősége kiveszi-e a részét, vagy pedig a sok gond mind a fizetett alkalmazott, az edző nyakába szakad. Ebben az esetben ugyanis az edző csak szakmai munkájának rovására intézheti ezernyi dolgát, pedig az ő munkaideje, energiája is véges. A szakosztályi munka fontosságát több eset példázza. Hazánkban például az elmúlt időszakban néhány kisebb, alig-alig jegyzett sportkör szakosztálya lett Európasőt világhírű. A Statisztika többször is Bajnokcsapatok Európa Kupáját elnyert női asztaliteniszcsapata, a Nehézipari Minisztérium női röplabdaegyüttese, a Balkány Vegyész női kézilabdacsapata sok szép sikert aratott, s a nemzetközi élmezőnyhöz tartozik. Folytatjuk a sort az OSC vízilabdázóival, a Bp. Vasutas vívóival. Az említett szakosztályok munkáját irányító edzők, szakemberek a sportkör gazdáinál, a sportéletben használt mai kifejezéssel, bázisszerveinél megértő támogatókra találtak, s nyugodt légkörben, kiváló lehetőségek között tevékenykedhettek. Ugyanígy a bázisszervek is könnyű helyzetben voltak, hiszen figyelmüket, gondoskodásukat csak egy-egy szakosztályra kellett irányítaniuk. Mindez arra hívja fel a figyelmet, hogy a nagy egyesületeknél sem annyira a központi vezetést, az adminisztrációt, hanem a szakosztályokat kell erősíteni. VAD DEZSŐ MAGASUGRÓ A LÉC FÖLÖTT A fiatal város sportegyesülete nem tartozik a kiemeltek közé 28 MAGYARORSZÁG 1977/45