Magyarság, 1921. július (2. évfolyam, 142-168. szám)
1921-07-01 / 142. szám
1921 Julius lj péntek ^ - jf Budapest, H. évi. 142. (150.) szám Előfizetési árak: . Szerkesztőségi VII. kerület, Mikna utca 8. utm. Felelős szerkesztő: MILOTAY Is^Ván^,^ , Ecryes szám ára 2 korona Megjelenik hettó kivételei mindennap« ni ii i vitiii'.......................................................... A fátum A tegnapi nemzeti ünnepen új alkotmányt kapott Jugoszlávia, de az ünnepi hangulatot alaposan elrontotta az a merénylet, amelyet egy bolsevista munkás követett el a régens ellen, bombát dobott Sándor régensherceg és Pasics kocsijára. Hét esztendővel ezelőtt éppen Péter-Pál napján Gavrilo Princip szintén egy bombát hajított el Szerajevó főutcáján, amely nemcsak Ferenc Ferdinándot és feleségét sebezte halálra, hanem levegőbe röpítette az európai békét is. Hét esztendő — és minő hét esztendő! — pergett le azóta az idő homokóráján: olyan évek, amelyek borzalmas fenségük, elképzelhetetlen nyomorúságuk s pkkadni nem tudó reménytelen éjsötétségük által példátlanul és társtalanul állnak az emberiség évkönyveiben. Azóta mintha egy megveszekedett tűzhányó volna a történelem, amelyből nem árad ki más, mint a gyűlölet lávája, a kétségbeesés kénköve, embermilliók jajja és rabszolga-sorba döntött nemzetek sóhaja. A tudomány még nem nyomozta ki az okoknak azt a bonyolult szövedékét, amelyeknek együttes és egy célra feszülő összeműködése felidézte a vezető népek tragikus kettéválását, a fegyveres béke óriási feszültségét s a nemzeteknek ötödféléven át való hurcoltatását a világháború vágóhídjára. De egy bizonyos: az, hogy , ezt a természetellenes feszültséget, ezt a fülledt viharhangulatot az a bomba robbantotta ki, amelyet az azóta szerb nemzeti hőssé finomított Princip dobott el Bosznia fővárosában. E hét év alatt a szerb nemzet, amely nem egyszer bukdácsolt a megsemmisülés peremén, szertelen mohósággal aratta le annak a véres vetésnek kalászait, amelyet tulajdon makacs kitartása és példaadó önfeláldozása, legfőképp azonban szerencsésen megválasztott szövetségeseinek gazdasági és katonai túlnyomósága érlelt meg. Szerbia, amely oly nagy volt a háborúban, s amelynek vad hősiessége az egyetlen erkölcsi kvalifikáció, amely a mienkével egyenértékű erőt tudott dobni a szerencse mérlegének serpenyőjébe, az úgynevezett kisántánt valamennyi népe közt, s ez a Szerbia nem mutatott sem okosságot, sem mérsékletet a győzelemben. Az a szerb királyság, amely mostohább években a magyar politika és a magyar államférfiak jóindulatának és támogatásának annyi jelével találkozott, a balkáni háborúban eredeti területét csaknem megháromszorozta, szövetségesei jóvoltából annyi új, gazdag és hatalmas földet tárt fel, amelyet előreláthatólag soha sem fog megemészteni. Se feje, se ikarjai, se belei nem bírják megragadni és feldolgozni azt a dús zsákmányt, amelyet a világbíró areopagiták az ölébe hullajtottak. Az S. H. S.-királyság egy geopolitikai, néprajzi és történelmi képtelenség, amelyben szilaj összevisszasággal hányódnak azok az elemek, amelyekből egy déli képzelettel megáldott építőmester az új jugoszláv birodalmat megtervezte és most kiépíteni törekszik. A szerb nép a győzelem jogán s nem az egyenjogúság elvei alapján rendezte be a terjedelmes és gazdag domíniumát, bocskora alá tiport nálánál kulturailag erősebb és öntudatosabb fajokat, amelyek sohasem fogják elfelejteni, hogy nemrég egy fényesebb és szervezettebb államhatalom részei voltak; leigázta az ilyen gondolat ápolásában és a faji összetartozás érzetében testvér horvát és szlovén nemzeteket, amelyeket a római kultúrához és a középeurópai történelem világához való csatlakozás soha ki nem engesztelhető ellentétbe kergettek a bizánci ortodox délszláv közösséggel: végül meghizlalta magát olyan néptörmelékekkel, amelyek az állami fejlődésnek csupán törzsi típusáig tudtak eljutni hozzáférhetetlen sziklahegyeikben; körmeit mélyen belevágta a bolgár húsba is, amelyből annyit szelt le, amennyi fiáján jókedvéből telt. Ez a nemzeti és néprajzi káosz hányódik és örvénylik ide stova a jugoszláv demarkációkon belül. S e politikai képletet még zavarosabbá és sötétebbé teszik azok a társadalmi, gazdasági és szociális kérdések, amelyeknek bősz hullámverései ugyancsak próbára teszik azokat a gyenge és törékeny védőgátakat, amelyeket a békekötések sáncoltak az új jugoszláv területek köré. A régens és Pasics kocsijára bolsevista munkás dobta a bombát, a megoldhatatlanul nehéz kérdéseknek ezt a balkáni megoldását. Lehet, sőt valószínű, hogy e merénylet intő jel arra, hogy a belgrádi urak abbahagyják könnyelmű és gonosz tréfáikat Linderrel és pécsi bandájával s rájönnek, hogy az a pokolgép, amelyet annyi balkáni furfanggal szerkesztettek meg a mi elpusztításunkra, ott is felrobbanhat, ahol a győri tózsineget tartják. Bármi lesz is következménye a belgrádi véres attentátumnak, a végzetes évforduló ilyen jelek és tények világa mellett mégis több, mint babona. A kettős monarkia, amelyben több volt az életerő, a hagyománynak és a megszokásnak államkonstruáló ereje, szétkorhadt Princip bombája, nyomán. Váljon a rosszabbul összetákolt jugoszláv királyság a horvátok, szlovének, magyarok, svábok, bosnyákok, cernagorcok, albánok és bolgárok ellenségeskedése és merev szembeállása mellett elbírja még a bolsevizmust is? Beszélgetés az Ír Köztársaság párisi követével A magyar név a legjobb ajánlólevél Az írek mindent elkövetnek, hogy Anglia és Amerika közt háború legyen Az ír kérdés egyetlen megoldása: független Ír köztársaság Páris, jún. 27. (A Magyarság tudósítójától) Az angol gyarmatok konferenciájának, amelyet tegnapi tudósításomban részletesen ismertettem, egyik megoldhatatlannak tetsző problémájához ítt kérdés. Több mint két éve tart már az angol-ír háború és még mindig semmi jele annak, hogy hamarosan véget ér. Emberáldozatban nemsokára eléri azt a számot, amelyek az angol-búr háború produkált, elkeseredésben, az egymással szemben álló felek gyűlöletében, pusztítási dühében pedig amazt jóval felülmúlja. A háborúk történetében páratlan eset, hogy egy hivatalosan nem is létező nemzet, láthatatlan hadsereggel, nyomaveszett, de rendesen megszervezett hadvezetőséggel, municióraktárakkal, legújabban már tengeralattjárókkal megszervezett rendes municiószállításokkal Amerika és Írország között, bámulatraméltó kitartással folytassa ezt a kíméletlen háborút a világ leghatalmasabb nemzete ellen. Erről a csodálatos nemzeti küzdelemről rendkívül érdekes dolgokat mondott el nekem Sean T. O’Cennaigh úr,az ír parlament elnöke és az ír köztársaság párisi kiküldöttje. Páris egyik világszerte [ismert szállójában a város kellős közepén székel az ír köztársaság követsége, nem is titkolódzva, éppen hogy az ír zászlót nem tűzi ki és gondosan ügyel arra, hogy a vendéglátó francia kormányt ne hozza kellemetlen helyzetbe, hivatalosan Franciaország Angliával a legszorosabb szövetségi viszonyban lévén. Az ír követ, akinek a neve régi kelta balladákat juttat eszünkbe, rendkívül szeretetreméltóan fogad. A magyar név legjobb ajánlólevél az ír köztársaság diplomatái előtt. O’Ceallaigh ur is azzal fogad és megismétli, amit előde, Duffey úr, a jelenlegi római ír követ mondott nekem, hogy tudniillik: a Zöldszigeten régi hagyomány a magyar barátság. Ismerik küzdelmeinket függetlenségünkért, rokonszenveznek nemzeti aspirációinkkal, Kossuth neve össze van fűzve emlékezetükben nemzeti hősüknek, O'Connelnek emlékezetével. Régen rajongtak, de még ma is lelkesednek értünk és a mi küzdelmeinkre való visszaemlékezés gyakran szolgál nekik biztató Útmutatásul és példaképük Sok érdekes részletet mondott el a követ az írek csodálatos földalatti szervezkedéséről és ami legjobban érdekelt: diplomáciájuk kiépítéséről, amiknek közlésétől ígéretemhez képest tartózkodnom kell. Elég az hozzá, hogy ma már egy készenálló és eleven diplomáciai szervezet várja az ír köztársaság megszületését. Magyarországgal is van már bizonyos összeköttetésük és nagy súlyt vetnek arra, hogy a magyar közönség az ír kérdésben tisztán lásson. A legérdekesebb azonban az volt, amit a követ az íreknek Angliához való viszonyáról mondott. Anglia nevét nem tudta kimondani anélkül, hogy a szó mögé vissza ne szorítsa a gyűlöletnek, elszántságnak és elkeseredettségnek kitörni készülő bugyborékait. Bizalma a végső diadalban és gyűlölete a mai Anglia ellen fanatikus. — Végtelenül örülnénk, — mondta például, — ha Anglia és Amerika között háborúra kerülne a dolog. Mindent meg fogunk tenni, hogy a két nép közt lévő viszonyt elmérgesítsük. Egyáltalán nincs semmi, amitől visszariadnánk, ha azzal Angliának árthatunk ! Az ír köztársaság megszületésén diplomáciai eszközökkel is erősen dolgoznak. Szerinte Ausztrália, Dél-Afrika és Kanada közvéleménye és kormánya támogatja ügyüket. Amerika magatartását illetőleg utalt Hardingnak megválasztása előtt Newyorkban, Bosztonban és Chicagóban tartott beszédeire. Franciaország támogatását illetőleg - anélkül, hogy vérmes reményeket engedne meg magának - hivatkozott arra, hogy Franciaország már több ízben fegyveresen ment segítségére az ír nemzeti mozgalmaknak, legutoljára Hoche tábornok vállalkozásával a XIX. században. Ennyi nyugodt és fölényes önbizalom után némi ellentmondást engedtem meg magamnak. Hivatkoztam arra, hogy tisztán magyar szempontból bár az írigy teljes rokonszenvünket bírja, sajnálnék, ha ez a kérdés örökre elválasztaná azt a két nemzetet, amelynek mindegyikében vannak jóbarátaink és küzdelmeinket támogatni akaró politikusok.Nincs-e kilátás arra, hogy ezt a kérdést a két nemzet között békés uton lehetne elintézni ? — Mi hajlandók vagyunk — felelte —. Angliával a legbékésebb barátságban élni, de ennek van egy feltétele: az ír köztársaság teljes elismerése. — De, — feleltem, — Angliának életkérdés Írországnak az anyaországgal való együttartása. Ez Anglia Achillessarka, már csak földrajz-sztratégiai szempontból is. Erre utalt arra, hogy az önálló ir köztársaságot nemzetközileg semlegesíteni lehetne, mint Svájcot, vagy a háború előtt Belgiumot. Ez Angliának elég biztosíték volna. — Nem elégednének meg egy donxinionszerű megoldással, hiszen a régi ir követeléseknek ez volt a maximuma ? — Csak egy megoldás■ van: a független iröztársaság elismerése! Ellenvetéseimben tovább bátorkodtam, hangsúlyozva azt a nagy rokoni szenvet, amely Magyarország és Írország közt régi hagyomány. Mégis merészkedtem megjegyezni, mint szerény és óvatos feltevés, hogy ez rémes, kegyetlen, kíméletlen és embertelen harc, ahol nincsenek sebesültek, csak halottak, sokszor egészen ártatlanok, a kormánycsapatok részéről épp úgy, mint a sinnjeinek oldalán. E nagyszerű hősiesség helyett nem volna-e jobb megegyezést keresni. Olyan rendreutasításban részesültem.