Magyarság, 1922. február (3. évfolyam, 26-48. szám)
1922-02-01 / 26. szám
1922 február 11 szerda Ára 3 korona Budapest, III. évf. 26. (334.) szám Előfizetési árak: Egész évre 169 korona Negyedévre 170 korona Félévre ... 340 korona Egy hóra ... 60 korona Egyes Szám ára 3 korona Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztésog IVII. kerület, Miksa utca 8. szám. Telefon: József GS-90, József 08-01. Kiadóhivatal: VII. kerület, Miksa utca 8. Telefon: József 08—02. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. A költségvetési deficit és a tisztviselők írta: Schmidt Henrik dr. egyetemi tanár (Szeged) Minden komoly állampolgár aggodalommal gondol az állam háztartásának rendezetlenségére. Borsódzik a háta, ahányszor hallja, hogy az ország kiadásai miliárdokkal haladják meg a bevételeket. Hová vezessen ez? És nem okvetlenül katasztrófa lesz-e ennek a vége? Azok a férfiak, akik minden tudásuk latbavetésével és munkaerejük végső megfeszítésével fáradoznak azon, hogy a felborult rendet helyreállítsák és a lejtőn való lecsúszást megállítsák, elismerést és tiszteletet érdemelnek. Minthogy terveik végrehajtásával azonban igen nagy fontosságú érdekeket és szempontokat kénytelenek háttérbe szorítani és tudatosan elnyomni, a legélesebb kritikát is el kell tűrniök és minden jogosult ellenvetést — a nehéz kérdések megoldása érdekében — alaposan meg kell fontolniok. Az államháztartás deficitjének arányaiból azt a következtetést kell levonnunk, hogy az ország teherbírásának fokozására és a kiadások növelésére gondolni nem lehet, mert ha a bevételek emelhetők, akkor ezzel elsősorban a deficit eltüntetésére kell törekedni. Másrészt azonban a tisztviselőkérdés megoldva nincs, a köztisztviselők nyomorbltára a legvégső határhoz érkezett, amilapról-napra megdöbbentőbb tünetekben nyilvánul. Aki teheti, az menekül az állam szolgálatából, succrescentia pedig nincs. A bíróságok jegyző nélkül tárgyalnak, rövidesen bíró egyáltalában nem fog akadni, ami az igazságszolgáltatás csődjét fogja jelenteni. Az államvasút nem tud a legsürgősebb építkezésekbe belefogni, mert a mostani fizetésért mérnököt nem kap. Hasonlóképpen áll a dolog a közoktatás terén. A menekült tanárok fogytán vannak, a kidőltek helyére nincs kit tenni. A tanári pályára lépő fiatalemberek száma a minimálisra csökkent, a szorosan vett kultúrtudományokkal, mint filozófia, esztétika, irodalom, történelem, ifjúságnnk nem foglalkozik többé, ami az egész magyar közművelődés általános solvedését fogja maga után vonni. A külföldet fel akarjuk világosítani, idegen nyelveket azonban alig tanul valaki. Modern nyelveket már csak az öregek tudnak. Kereskedelmi és polgári iskolai tanárokat kötéllel sem lehet többé fogni. Amit az állam a tanítókon megtakarít, azt rá fogja fizetni a fiatalkorú bűnösök ijesztően szaporodó tömegére. Ha tehát a tisztviselőkre fordított összeget emelni nem lehet, a mostani helyzet azonban súlyos és helyrehozhatatlan veszedelmeket rejt méhében, fel kell tenni azt a kérdést, lehet-e a tisztviselőkön az államháztartás minden újabb megterhelése nélkül segíteni? Erre a kérdésre kívánunk a következőkben felelni. Előrebocsátom, remélve, hogy nézeteimért talán nem fognak megkövezni, hogy nálunk a levegőben van az, hogy mindent az államtól várnak az emberek. Míg más országokban egyesek, társaságok vagy fefeketek a kulturális intézmények egész sorát tartják fenn, addig ilyesmire nálunk legfeljebb csak akkor gondolnak, ha az állami támogatás valamilyen formában biztosítva van. De másrészt az állam mindent magára is vállal. Vállalja a közösséget, a vármegyék, a felekezetek, sőt egyesületek funkcionáriusainak fizetését, vagy az ezzel majdnem felérő fizetéskiegészítését, továbbá ellátását élelmiszerekkel, ruhaneműekkel és fűtőanyaggal. Elvállalja, hogy a Bakony aljában levő község jegyzőjének, amely község lakosságának több száz hold erdeje van, tüzelőfát ad, és ezt Bihar-HMB838s8MwnBEBi»Ba^iaBc»nassaai^roaCT»ii»»aii»iM keresztesről tényleg odaszállíttatja a legközelebbi vasútállomásra. Sőt mi több, ugyanennek a Saar-vidékéről hozat szenet, holott nincs is szénfűtésre alkalmas kályhája. Elvállalja, hogy az Alföld leggazdagabb községének tanítóját, aki a falusi gőzmalomtól száz lépésnyire lakik, liszttel látja el, ezt a lisztet a központból szállíttatja a vármegye székhelyére, ahonnan a szerencsétlennek fuvarral kell a falujába vitetnie. Elvállalja, hogy a fehérmegyei községi orvosnak, aki négy disznót hizlalt, mert páciensei kukoricával fizetnek, havonta öt családtag után négy kg. zsírt ad és ezt a zsírt Amerikából hozatja el. Mely állam és mely társadalom nem menne tönkre ilyen gazdálkodás mellett ? Nem lehetne végre már oly községekben, ahol minden második házban egy milliomos lakik, a felekezeti tanítók fizetéskiegészítését a falu jómódú lakosságára visszahárítani és a községi tisztviselők tisztességes ellátását helyi intézkedésekkel biztosítani? Ismerek egy szőlősgazdát, kinek pincéjében több száz hektoliter bora van. Ennek értéke közel másfél millió korona. Borából nem ad el semmit, mert, mint mondja, a pénz most rossz, a bor ellenben jó. Minden délután a pincéjébe bandukol. Este valahogy hazavergődik, lehordja a háza népét, vagy megveri a feleségét, nagyot alszik rá és másnap éppúgy cselekszik. Ugyanez nevetve mesélte, hogy fiát beíratta a felekezeti iskolába, de csak 50 fillért fizetett, mert a tandíjat vállalja az állam, és a tanítónak, bár szegény ő is, meg az ekklézsia is, többet nem is szabad elfogadnia. Ezért persze lenézi a tanítót, az 50 filléres frátert, ahogy ő nevezi. Ha ez az alapjában véve nem fukar, hanem gavallérosgazda és minden hozzá hasonló jómódú birtokos progresszív alapon fizetne tandíjat, néhány ezer községben állami fizetéskiegészítésre semmi szükség nem volna többé. A nem szorosan vett állami tisztviselők nem egy kategóriáján lehetne így oly módon segíteni, hogy az egyszerre jelentené a tisztviselők tisztességesebb ellátását és állam tehermentesítését. A száz közül egy példát említek. Szeged városának 70.000 hold elsőrendű földje van, amelyet apró parcellákban nevetséges áron ad bérbe. A városi tisztviselők számára mégis a pénzügyminiszter hozatja ide a vibrgonyát messze vidékről, amely persze többnyire romlott állapotban érkezik meg, úgy hogy a köztudat szerint még érte menni sem érdemes. Milliókat dobnak ki oktalan módon, másutt meg a legégetőbb bajokon nem segítenek, azon a címen, hogy nincsen pénz. A tisztviselők belátják azt, hogy ezekben a borzasztó időkben a végsőkig menő takarékossággal és jövedelmüknek a művészetig vitt beosztásával tengethetik csak életüket, remélve és várva a jobb időket. Hogy azonban legyen mit beosztaniuk, ahhoz szükséges volna, hogy az az összeg, amelyet az állam reájuk fordíthat, készpénz alakjában tényleg eljusson hozzájuk. Horribilis számokat olvasunk arról, hogy mibe kerül az úgynevezett természetbeni ellátás. Mikor ezt először adták, tényleg az éhhaláltól való megmentést jelentette, mert olyan időben adtak zsírt, cukrot lisztet, mikor ezek az élelmicikkek a nyílt piacról teljesen eltűntek és uzsoraáron is alig voltak kaphatók. Most azonban a helyzet már más. Jöttek a visszaélések, jött a csirás búzából őrölt pép, nem szólva arról, hogy jellemtelen malomtulajdonosok mit szállítottak liszt címén az élelmezési üzemek tudatlan vezetőinek. Amit egyébként a tisztviselőknek nyújtanak, az sok tekintetben nem jelent reájuk nézve oly értéket, amely arányban állna azzal a költséggel, amelyet az állam visel. Tegyük fel pl., hogy valaki cipőt kap, neki azonban erre most nincs szüksége. Viszont nincs harisnyája, vagy pedig tíz éve hordott kalapja szétmálik. Mit csináljon hát ? Az állam áldozatot hozott, rajta azonban segítve még sincs. A posztot epedve várják, nem azért, hogy ruhát csináltassanak, hanem, hogy valamiképpen értékesítsék és egy kis pénzhez jussanak. Azt a luxust, hogy két évben egymásután új ruhát készíttessen, hogy engedhetné meg magának az olyan ember, aki fülig él A nyereg írta: Színi Gyura (Utánnyomás tilos) "Az állatkertben sétáltam az oroszlánketrec előtt, amikor egyszer iszonyú jajveszékelés ütötte meg fülemet és láttam, hogy egy pávián belemarkolt egy embernek a karjába és húzza maga felé. A pávián nem valami erős állat és azt az embert igazán páni ijedelem szállhatta meg, hogy nem tudott menekülni. Odaugrottam hozzá és kiszabadítottam a karját a pávián karmai közük A megmenekült ember hálásan borult a nyakamba és csak akkor ismertem rá . . . a házmesterem volt. Ettől az időtől fogva a házmesterem úgy viselkedett velem szemben, mint akinek az életét köszönheti. Azzal kezdte, hogy mikor az eset után először nyitott kaput, nem fogadta el a kapupénzt, bárhogy is erőszakoltam rá. A hála minden alakjában szép, de elgondoltam, hogy miért nem megtettem meg a pávián karmaiból például egy hercegnőt ? Nem gondoltam akkor még arra a régi kis mesére az oroszlánról és egérről, amely bár kicsi és hasznavehetetlen illat volt, úgy hálálta meg a vele történt jót, hogy szétrágcsálta a fogoly oroszlán kötelét. A házmester háládatos lélek volt. Mikor egy ízben panaszkodtam, hogy a szomszédomban egy ráncos, öreges kisasszony egész nap, sőt egész éjjel zongorán kalimpál, rövidesen a kellemetlen zongora a kisasszonnyal együtt eltűnt a házból. Más alkalommal összepöröltem a szomszédommal, mert a lakásom előtt poroltatott. A porból por lett és a port én nyertem meg, mert a házmester az érdekemben vallott. A házmester megfizethetetlen szolgálatokat tett nekem azzal is, hogy a lakók felől őszinte, fölvilágosításokat adott, úgy ismerte a lakóit, mint a mionakói fejedelem a katonáit (mindössze sincsenek azok sokan). Így tudtam meg, hogy a második emeleti gavallér, aki egyszer monoklival nagyon kihívón megnézett,, kancsuk filmmelleit és gallért hord,amely, puszta testére spárgára van erősítve ing helyett. Kántusnéról, egy ellenséges szomszédasszonyról pedig megtudtam, hogy a sarki fűszeressegéd személyesen vitte föl hozzá a kockacukrot. Néha naponta háromszor is. Egy tavaszi napon, amikor kikönyököltem földszinti szobám ablakán, rózsaszínű ruhában, királynői tartással egy csodaszép nő közeledett szinte egyenesen felém. Útját a kapu felé folytatta és bejött a házunkba. Izgatottan siettem ki az udvarba. A rózsaszínruhás hölgy éppen akkor Gidóék szomszéd lakásába fordult be. Természetesen első utam a házmesterhez vitt és tőle tudtam meg, hogy a tünményszerű rózsaszínű jelenség özvegy Gidótté leánya, aki eddig valamelyik vidéki város zárdájában nevelkedett. Később többször találkoztam vele. Pillantásaink mindig találkoztak. Egyszer olyan pillantást vetett rám, amelynek rejtélyét csak szép nők ismerik. Ez a pillantás egyszerre két ellentétes dolgot tud kifejezni: megbotránkozó visszautasítást, és egyben sokat ígérő hivogatást. Gidó "Valéria pillantása ezt fejezte ki, az utcán nem kötök ismeretséget, de van annak tisztességesebb módja is, hogy felém közeledhessék. Egy alkalommal nagy lármát hallottam Gidóék felől, odafigyeltem és hallottam, hogy a házmester leckézteti az özvegyasszonyt, mert kinn hagyta éjjel a szemetesládát. Én beleavatkoztam ... vitába és a viceházmestert tettem felelőssé, mert annak a dolga lett volna, hogy elvigye a ládát. Igazam volt-e vagy sert, nem tudom, de a házmester elvörösödött a dühtől, hogy nem neki adok igazat. Azonban alkalmasint eszébe juthatott, hogy megmentettem az életét, egy szót sem szólt és elsem fordult. Ettől a perctől fogva az özvegyasszony megszeretett engem és megnyílt előttem Gidóék ajtaja. Mindennapos vendég lettem náluk, minden nap láthattam Valériát, sőt beszélhettem is vele. Valéria azonban hideg és tartózkodó volt velem szemben. Ha nem is tiltakozott sűrű látogatásaim ellen, mégis egész viselkedéséből kiéreztem, hogy személyemet, állásomat nem tartja magához méltónak. Gidóék elég jól éltek és bennem azt a látszatot keltették, hogy gazdag vidéki emberek, akik a fővárosban nem anyagi okokból, hanem velük született igénytelenséggel élnek kissé tompított jólétet. Ebben a föltevésemben megerősített egy paripára való nyereg, amelyet beszélgetéseikben sűrűn emlegettek. Ez a nyereg különben mindig ott volt szemem előtt, eleinte a konyhában, később a szalonban és úgy rémlett előttem, hogy napról-napra szebb és előkelőbb lett. — Boldogult férjem hányszor ült ebben a nyeregben — mondja olykor Gidóné és megkönnyesedett a szeme. Máskor meg így szólt leányához: — Vali, ha kimegyünk a pusztára, te fogsz ezen lovagolni.