Magyarság, 1923. július (4. évfolyam, 146-170. szám)
1923-07-01 / 146. szám
1923 julius 1. vasárnap Ára 160 korona Budapest, IV. évf. 146. (751.) szám 1 Mi Előfizetési árak: Negyedévre 4800 korona Egy hóra 1600 korona Egyes szám ára hétköznap SO korona Vasárnap 100 korona. Ausztriában hétköznap 1500’— vasárnap 2000 o.kor. A Felelős szerzfi FilP* MIVQTAy István Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa-utca 8. szám. Telefon: József 68-90, József 6S-91. Kiadóhivatal: VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefon: József 68-92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Az én hitem Az én hitem ki nem hunyó örökmécs, Tenger fölött világító torony. Gyémántfúró, mely utat nyit a célhoz, S áttör, ha kell, egy gránithegysoron. Engem tépázhat hóra, számom, orkán, Elöntheti árral hajóm a víz, A végső deszkaroncson is hiszem, hogy Partot érek és hitem partra visz. S zárhatja utam kőfal, sziklatömb el, Láttán telkemből uj erő buzog, Hitem, a gyémántfúró meg se csorbul, És én falon, kőszirten átjutok. Mi kín, nyomor, baj, mind hozzám szegődhet, A csüggedést bamban sem ismerem, Hitem átüthetetlen, égi páncél, Ő az én erőm, váram, Istenem. És lobbanhatnak gyilkos ágyuk is rám, pokol döngethet váramon falat, állzászlóm biztatóan leng a bástyán, kzürdök s hitemből győzelem fakad. — Én a világot is megváltanám, ha Nem volna oly süket, vak és balog, Mert én Jurisich és a Dobók szirt-lelkéből a hit vagyok! /Brassó) Farczády Sándor \ ____ A sároslábu írta : Bodor Aladár ! (Utá»í j’omjkf tilos) Dédanyám a negyvenkilencediki zalatnai szörnyűségekután csak jókésőre, vagy öt év múltán tudta meg, hogyLujza leánykája még életben van. Életben van, nem esett áldozatául a zalatnai szörnyű éjszakának, sem az utnavaló ompolyvölgyi menekülésnek, amelyből csak olyan kevesen érkeztek meg élve Gyulafehérvárra. Hát életben van. Úgy hozták hírül, hogy egy öreg oláh kevesné rejtegeti magánál, sőt nem is akarja kiadni a gyermeket. — Holnap reggel indulhatunk, de zsandárokat is viszek! — készült rá Zudor János sápadtan az izgalomtól, — majd megmutatom én, hogy előadja! Dédanyám legyintett. Ő nem nagyon izgatódott egy leánygyermek miatt. Neki csak a fiuk voltak fontosak. A fiuk, akiktől lehet várni valamit, akik majd, majd... visszacsinálják a negyvennyolcat, a jobbágyságot és a földváltságot is talán... és megfizetnek negyvenkilencért... Elmentek hát szekéren Zalatnára. Sírva fogadta őket az öreg Szápta, régi tehenesnéjük. Tudta az öreg, hogy nem tarthatja meg a gyermeket, ha már kitudódott, pedig hogy megszerette az S óta az öt év óta, mióta a maga gyer-mekéül rejtegette és örökre magáénak remélte. — Bocsáss meg, tekintetes asszony. Besároztam volt a lábát azon az éjszakán, mikor mindenki menekült, eldugtam még tőletek is, mert biztosra vettem, hogy titeket is leülnek, de őt is leölik, ha veletek marad. Pedig úgy megszerettem volt, mikor féléves korában néhányszor megszoptattam a betegségedkor, tekintetes asszonyom ! A kis Lujzikának bizony most is sáros volt a lába, retkes, mint ha ezernyolcszáznegyvenkilenc óta egyszer se mosták volna le. A haja naptól-esőtől kifakult volt, varkocsa oláhosan a fülére kanyaritva, keze munkától cserepes, derekán elül-hátul katrinca. — Hogy hívnak te sároslába ? — kérdezte dédapám könnyes szemmel, ölébe kapva a nagy feketeszemü, pirosarcú leánykát. Az védekezett, letörülte inge ujjával a szülei csókjait és bizalmatlanul felelt : — Nu stiu ungureste. A leányka bizony már tökéletesen elfelejtett magyarul. Nem emlékezett se az édes szüleire, se semmire, ami négyéves kora előtt történt vele. Oláhnak és a tehencsék gyermekének hitte magát. Tudni se akart ezekről a magyarruhásurakról, félt tőlük, rúgott, harapott, mikor lefogva a szekérre fölrakták. Meg is kellett kötni a lábait, hogy le ne vesse magát a szekérről és késő estig üvöltött, mikor vitték Alvinc felé. Hazaérve napokig teljesen szótlan volt, sápadt és izzószemü, mint veszett ebtől megmart állat, beteg a havasai után. Szavát pedig hónapokig nem lehetett venni. Csak ha senki se látta és kiszökhetett a nyárikonyhába, vagy a csűr mögé az oláh cselédek közé, birkiinében lerúgta a cipőjét, harisnyáját, beletapiskolt a sárba és puliszkát kért enni a szolgálóktól. Az evéssel, asztallal, villával és asztalkendővel mennyi baj volt! Mindenhez kézzel akart nyúlni s ha megbüntették, oláhul jajveszékelve futott ki a konyhába Rásilához, az öreg szolgálóhoz, hozzábujt és anyjának nevezte s hát mögött fogcsikorgatva öklét rázta a szülei felé. Rásilának azt hazudta egyszer, hogy látta egy éjszaka, amint az anyja bukfencet vetett s menten farkassá változott. Néha rávette titkon az öreg szolgálót, hogy oláh ruhákat adjon rá, akkor aztán agyoncsókolta érte hálából és kesergő oláh nótákat énekelt neki. Bezzeg a szájára vert az anyja, hogy oláh kántáláson kapta; pedig a szája minduntalan önfeledten rájárt. Az anyja bizony szégyelte ezt a gyermeket, mintha valami bűnbe vagy nyomorékságba esett volna; oh, ő késő haláláig se tudta elfelejteni az oláhoknak Zalatnát, bátyjai halálát s az ő hiresszép arca megcsúfítását. Rendesen csak úgy hívta Lujzikát: az a sároslábu, így hívta őt tréfásan az apja is. Szépnek pedig szép lett a gyermek, hiába csúfolták az úri kisasszonykák egyéb tekintetekben; meleg, bámés, nagy fekete szeme volt, meleg bivorszinű szája; olyan volt, mint egy paraszt madonna, a pompás vállait és járását pedig mindenki megirigyelhette. De társaságba semmiképp se lehetett bízni; ha hívták, még tizenhatéves korában is elmenekült a szénapadlásra, s ha elfogták is, egy szót nem lehetett kivenni belőle, akár a némából, csak a fejével intett igent vagy nemet s az arcát eltakarta a szégyenkezéstől. Nem a szigorú anyjának hanem a mulatós, jópajtás apjának állott először elő beszélés végett. Tizenhetedik évébe járt akkor. Az apja valami poros dolgával foglalkozott az Íróasztalánál. Lujzika észrevétlenül belopakodott a szobába s az Íróasztallal szemben meghúzva magát, mint a hiúz, órákon ! MW a MHMBBasa—M Zsákutcában Írta: Hilotay István Az angol parlament kisebbsége valamikor Őfelsége hű ellenzékének nevezte magát, azt jelezve ezzel a paradoxonnal, hogy a kormány politikájával szemben akármennyire elégedetlen is, ez semmit se változtat a koronához való lojalitásán, sőt, hogy az ellenzékiséget éppen a korona és a király érdekében gyakorolja. A magyar kormány ilyen hű ellenzéke már hosszú idő óta, szinte a többség keletkezésétől fogva azok az intranzigens keresztény politikusok, akik a fajvédelem programját szeretnék a kormányzat irányzatában és alkotásaiban érvényesíteni. Igaz, ez az ellenzékiség a hűséget nemcsak az államhatalom legfőbb megszemélyesítője iránt érzi kötelezőnek, hanem maga a kormány és a miniszterelnök iránt is s jóllehet egyre nagyobb elvi és taktikai ellentétek választják el a kabinet fejétől s a kormány és a többség többségétől, se az egyiket, se a másikat nem akarja odahagyni, hogy az igazi ellenzék padjairól vegye fel velük szemben a küzdelmet. A Magyarság hasábjain tréfásan is, komolyan is sokat foglalkoztunk ezzel a sajátságos ellenzékiséggel, de megvalljuk őszintén, hogy a tréfák mögött is nem minden részvét nélkül szemléltük azt a folyamatot, mely a keresztény intranzigencia súlyát és befolyását, részben a vezetők személyes hibái és taktikai tévedései, részben egyéb általános politikai okok folytán a kormány és a többség kebelében egyre jobban aláásta. Bármily éles ellentétek válasszanak is el bennünket attól a politikától és attól a módszertől, amelyet Gömbös Gyuláék képviselnek, sorsukat nehéz volna elválasztani, ha akarnánk is, a keresztény politika sorsától s egyre nyilvánvalóbb kisebbségükben és tehetetlenségükben, egyéni kudarcaikban és vereségeikben bizonyos mértékig a keresztény gondolat befolyásának hanyatlása is visszatükröződik. Nem olyan értelemben, mintha ennek a gondolatnak igazságait vagy érdekeit egyedül és kizáróan ők képviselnék s ez végső kimenetelében velük állna vagy velük bukna el. De nyilvánvaló, hogy az összetöredezett és megszakadozott keresztény frontnak egyik kitett pozícióját ők jelentik s minden pozícióveszteség, történjék ez akár a többség, akár az ellenzék soraiban, visszahat az egész gondolat sikerére és esélyeire. De ettől eltekintve is, nem lehet érdek és bizonyos részvét nélkül nézni azt az egyéni sorsot sem, melynek például Gömbös Gyula áldozatul esett s amelyben a hatalmi viszonyok oly jellemző eltolódása mutatkozik a többség és a kormány keretei között. Az egységes pártnak, mikor mindjárt megszületése és keresztelője után hódító választási hadjáratra indult, a miniszterelnök mellett Gömbös Gyula volt talán a legerősebb tartóoszlopa. Ő intézte, szinte diktátori hatalommal, a választások sorsát, mandátumokat és kerületeket jelentett minden kézmozdulata s mindenki, így ellenfelei is, tisztában voltak vele, hogy az ő hatalmas energiája, munkabírása és szervezőképessége nélkül sohase lett volna a többség győzelme ilyen tökéletes. Mert a Gömbös politikai talentumáról, ítélőképességéről, ismereteiről és készültségéről lehet akármilyen véleményünk, energiáját, tettrekészségét és következetességét azonban elfogultság volna kétségbe vonni. Gömbös abban az illúzióban élt, hogy az új párt többségét a választások eredményeképpen saját arculatára formálhatja s hogy ez a többség a radikális keresztény politika céljait éppen oly komolyan fogja venni, mint ő maga. Kevés időre volt szükség, hogy kiderüljön, mekkorát tévedett a viszonyok és emberek megítélésében. Pár hónap alatt kitűnt, hogy ez a többség lelki szerkezete, erkölcsi hajlamai és politikai ideáljai tekintetében csaknem egyenes folytatása a régi munkapártnak, amely az úgynevezett társadalmi, helyesebben társaséletbeli antiszemitizmust talán ismeri és gyakorolja ugyan, de arra az intézményes keresztény politikára, mely önzetlenséget, kitartást, megközelíthetetlenséget s a zsidó kapitalista érdektényezőkkel való teljes szakítást igényelne, alig-alig kapható. Gömbös tehát ott állt pár hónap múlva már egy olyan párt közepén, amelyhez ang fűzte a lelki vagy politikai együttérzésnek valami kapcsolata s amelynek körében hovatovább egyre idegenebbnek és elhagyatottabbnak kellet magát éreznie. Végig kellett néznie, hogy a jövevények, az ő választási stratégiájának szülöttei, hogyan osztoznak meg a legfontosabb hatalmi és kormányzati pozíciókon, hogyan újítják fel és hogy gyarapítják a bankvilággal régi összeköttetéseiket, végig kellett néznie a Klebelsberg-féle liberalizmus befolyásának emelkedését s Bethlen István grófnak ugyanezen erők, ugyane tényezők irányában egyre erősebben elhajló tájékozódását. Keserűségét e változásokon csak növelhette egyrészt az a gondolat, hogy mindazokkal a vádakkal és panaszokkal szemben, melyeket az ellenzék a választási erőszakoskodások és visszaélések címén a többség és a kormány ellen támasztott, neki kellett a hátát tartania, ezek ódiuma őrá hullott vissza elsősorban. S másrészt, mit érezhetett arra a gondolatra, hogy viszont nélküle, az ő budaörsi ellenállása nélkül, melyben életét és exisztenciáját igazán férfiasan kockáztatta, az egész mai rezsim sohase jött volna létre és sohase szerveződhetett volna meg. Gömbös tehát ott állt Budaörs ódiumával és a választások ódiumával terhelve s napról-napra, lépésről-lépésre tapasztalnia kellett, hogyan fordulnak el tőle sorjában az örök hálára kötelezett tényezők, hogy hagyják cserben s hogy felejtik el nem is olyan régi szolgálatait, így maradt magára saját pártjában, melynek megteremtésére oly sok erőfeszítést pazarolt s amely — miután nagyon sokkal tartozott neki — kezdettől fogva ellenszenvvel, sőt gyűlölettel tekintett reá. De talán ennél is súlyosabb csalódás érte annak az illúziónak szétfoszlásával, mely az úgynevezett keresztény társadalmi szervezetek súlytalanságát s befolyásuknak teljes aláhanyatlását derítette ki az ő legutóbbi kapitulációja alkalmával, mikor a »megfigyelés« kényszerű és megalázó szerepére kellett magát elítélnie, a többségi párt s a kormányhűség láncain. A közvélemény mindig azt hitte, hogy ezek a nyílt vagy