Magyarság, 1925. március (6. évfolyam, 49-73. szám)
1925-03-01 / 49. szám
1925 március 1, vasárnap . Ara 3000 korona Budapest, VI. évf. 49. ff2270 sz. Előfizetési árak: SP&Iévre 240.000 korona. Negyedévre 120.000 kor. Egy hóra 40.000 korona. Egyes szám ára hétköznap 2000 korona. Vasárnap 3000 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2500 osztrák. Felelős szerkesztő: Milotav István Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII. kerület, Miksa utca 8 e scápa. Telefonszámok: József 68-90, József 68-91, József 68—32. Levélcím: Budapest 741, Postafiók 10. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Jannis-arceal (M. I.) La Revue Juive címmel egy új folyóirat első száma került kezünkbe. Ez a folyóirat Parisban jelenik meg (Librairie Gallimarda, rue de Grenell) s megérdemli, hogy kissé közelebbről ügyet vessünk rá. A zsidóságnak az egész világot behálózó kulturális és politikai szervezkedése a háború alatt, de különösen a háború óta — amely számára mindenütt pozíciójának tetemes megerősödését eredményezte — olyan új állomásokhoz jutott el, amelyek lassankint egyre tisztább körvonalakban fedik föl ennek az összeműködésnek közelebbi és távolabbi céljait. A Revue Juive megindulása azt jelenti, hogy ennek a mozgalomnak legöntudatosabb irányítói elérkezettnek látják az időt egy olyan orgánum megteremtésére, amely hasábjain egyesítené mindazokat a szellemi erőket, amelyek a világ legkülönbözőbb pontjain a közös nagy törekvés szükségétől vannak áthatva. Az a gondolat, amelyet Büchler az államok feletti állam és a nemzetek feletti nemzet szervezkedésének jelölt meg, ma már világszerte egyre nyíltabban emeli fel fejét s el lehet mondani, hogy államra és nemzetre való tekintet nélkül mindazok, akiket a zsidóság magából az irodalom vagy a tudományok terén úgynevezett világnagyságokká kitermelt, ma már ott sorakoznak ennek a gondolatnak zászlója alatt. Hogy csak néhányat említsünk a nevek közül, melyeknek közreműködését a Revue Juive a maga céljaihoz előre jelzi, ott van közöttük: Albert Einstein Németországból, Zangwill Izrael Angliából, Brandes György Dániából, ott van Freud, a »nagy« pszichopatológus, ott van a francia Pierre Benoit vagy Leon Blum, a francia radikális-szocializmus egyik vezére. És így végig mindazok, akik a világot átfogó szolidaritás jóvoltából hírnév és befolyás dolgában túlnőttek szűkebb hazájuk határain, amelyet mindannyian, úgy látszik, csak lépcsőnek használtak arra, hogy rajta keresztül ahhoz az igazihoz, ahhoz az egyetlenhez emelkedjenek, amely szívüket és vágyaikat egyedül képes betölteni. Hogy melyik ez a haza, arra a Revue Juive első számában megszólaltatott tekintélyek ugyanazt a kétarcú, de egyértelmű feleletet adják, amelyet oly sokszor hall az ember ismételni a cionizmus és a zsidó internacionalizmus apostolaitól. Ez a felelet csodálatos módon három dolgot, három egymással kiegyenlíthetetlen valamit akar egy igenlésben összefoglalni. Ebben az igenlésben békésen, sőt egymást kiegészítve megfér a nemzeti zsidó állam az egész világra kiterjedő zsidó nemzetköziséggel és annak az országnak szeretetével, amely véletlenül az apostoloknak hazát adott. Azaz hogy ez utóbbira nem sok szót vesztegetnek. Einsteinnek, aki prófétai lelkesültséggel tesz hitvallást a cionizmus mellett, éppúgy egy szava nincs a maga németségéről, mint ahogy Albert Cohen, a Revue szerkesztőbizottságának elnöke nem beszél a maga franciaságáról. A Revue célját és hivatását éppen Cohen úr foglalja össze egy deklarációban, amelyhez mottóul Ezékiel prófétának eme szavait választja: »És lélek szállt őbeléjük és ők életre kelnek és saját lábukra állanak.« Egyébként pedig, hogy Cohen úr saját szavait idézzük: a Revue Juive-öt olyan férfiak alapították, akik tudatában vannak, hogy egy élő fajhoz tartoznak, amelynek szellemi munkái még nincsen befejezve, aminek hivatása van egy feladatot betölteni és kötelessége munkálkodni annak megismerésén. Mi számot akarunk adni magunknak •*- úgymond — a szétszórt zsidóság egységes nagy gondolatot és megkíséreljük megtati az összekötő pontokat, h- - negtudnjuk azon a bizonyos nagy napon a zsidóság új és élő egységét »Csoda ez, — folytatja tovább. — Talán kevésbé mélységesen zsidók, mint a mi őseink, de nagyobb szerelemmel az imádatos Kelet kincsei iránt, mi mégis zsidóbbak akarunk lenni, mint őse.« A Revue Juive nemcsak politikai, hanem irodalmi szemle is akar lenni, mert: »nekünk külön egyéni esztétikánk van, mert mi egy faj vagyunk. A faj pedig egy testté vált ideál«. Tiltakozunk az ellen, hogy közömbösséggel gondolkozni és teremteni lehessen valamit. »Hiszünk a zsidó szellem és a zsidó moralitás nagyszerű újjászületésében.« Ezért lesz a Revue Juive az aktivitás és a reneszánsz orgánuma a zsidóság számára. »Annál nagyobb rokonszenvet viseltetünk a cionizmus iránt, mert ez nem kívánja meg egyetlenegy zsidótól sem, akik mai hazájukban boldogok, hogy elhagyják szülőföldjüket. Csak azt kívánja tőlük, hogy barátai és szövetségesei legyenek a cionizmus gondolatának. A cionizmus azáltal, hogy nemzeti székhelyet teremt a zsidóságnak, segít a zsidókérdést az egész világ számára megoldani, vagy legalább is segít enyhíteni a világszerte uralkodó antiszemitizmust. A jeruzsálemi zsidó egyetem, amelynek profeszszorait a Revue szintén munkatársai közé számítja, két hónap múlva meg fog nyílni, hogy ugyanezt a gondolatot szolgálja, hogy összekötő legyen a keleti és nyugati civilizáció között a zsidóság nagy történelmi hagyományainak megfelelően. De a zsidóságnak a cionizmuson felül még egy magasabb és nagyobb célja is van. Hogy ezt a missziót betölthesse, nem kell Jeruzsálembe mennie. Ez a cél: a nemzetköziség munkálása, ezért lesz a revü is ilyen értelemben internacionális, mint orgánuma valamennyi ország zsidóságának, amely állandóan tájékoztatni fogja a világ minden részéből a zsidóságot a zsidóságról. És mindezenfelül a zsidóság feladata, hogy a közvetítés nagy munkáját a kis- Andrássy utján... Andrássy utján a fanyar tavasznak Zöld aranyában égnek a tetők, Piros, kék gömbök szállnának magasba S rövid pórázon csak libegnek ők. Ő mennyi pompa, mennyi fény és mennyi Hiúság baktat csillogó után, Piros, kék gömbök módján fönn lebegni Az élet szinén, gazdag ámulón. De egy sarokban, az árkádok alján Megállít két bús bálvány, két anyó. ?.frívó hímzéssel jöttek Pestre, tarkán És most delelnek, előttük motyó. A tavasz napja minden ragyogása A tarka hímzésen táncol, kacag, Ott tündököl, mint Ázsia varázsa S a tömeg elmegy mellette, a vak. Ők lelküket hímezték álmodozva E szép holmikba, ősi vágyakat Szőttek beléjük s e keleti pompa Az egyetlen, mi nékik megmaradt. A két bus bálvány mozdulatlan árván A robogásos útra rámered. Oly furcsa nékik mind e lárma, látvány Testvéreim ők s itt — idegenek... Budapest, 1925. Juhász Gyula A párbaj írta: Miklós Jenő (Utánnyomás tilos) Még ma is látom. Vastag, fekete bajuszát, a vérpiros száját, kékre beretvált csontos állát, bozontos szemöldökét és csattogó fogait. törtés, gömbölyű feje, mint tök a kerítésen, a katonai aranygallér foszló cikcakján ült. Zengett az ég, ha nevetett. Dörgött, ha beszélt. És mindig kommandókban. Tenyerével csapkodta az asztalt, egy hörpintésre ivott, mindig ex, minden nyelés nélkül és ha a pusztát jártuk, széles pallos kardjával úgy csörömpölt, mintha láncon ágyúgolyókat húzott volna maga után. Tarajos sarkantyúja csinnadrattára szólt, bajusza mint a varjúszárny lebegett a szélben, a szeme meg úgy villámlott, hogy még a tehenek is szétterpesztett haptákban álltak meg előtte. Rájuk is kiáltott: — Bagázs, alovájter! Marriss! Apám nem szerette. Mert mindenbe belebeszélt. Belebeszélt? Beleorditott. Anyám reszketett tőle. De ő nagyon jól érezte magát nálunk és néha hetekre is ott maradt. A pusztát egészen felforgatta. — Ordurngg! — harsogta atyámra és szétrobbantotta a békés cselédséget, ki akarta köttetni öreg kocsisunkat és a béresgazdának huszonöt underautot ígért. Én csendes magamban Ernaidénak hívtam. Mert akkoriban nagyon hasonlított a füzetes, padlásra dugott rablóvezérhez. Különben nem volt rablóvezér. Nyugalmazott őrnagy volt, valami távoli rokon, egyébként egy ideig a szomszéd kisvároska katonai mandurdepójának kommandánsa. A k. u. k. egerekre vigyázott és az oráris molyokat hajkurászta. De ha a garnizon kivonult gyakorlatokra, ő az egész helyőrség parancsnoka lett. Élet és halál ura. Aki a maródi, otthon maradt snájderokat és kompani-suszterjokat ugyancsak ruegekrerokozta. — Kerle, da wird man son sviccen! Ilyenkor csontos, sánta lován benyargalászta az egész várost, belekötött az utcaseprőkbe, a harangozóba, mind a két rendőrbe. — Aufinis’n, lumpige G’szölsaft! Ha hazajött a garnizon, ő csendesen kiporoszkált hozzánk a pusztára, istállóba kötötte lovát és rendet kezdett csinálni. Előbb az apámmal. Aztán a cselédséggel. Besprehungot tartott és azonnal inspicirozni kezdett. A szénapadlástól a tejespincéig. Egyszer az udvar közepén akkorát ordított, hogy a galambdúc leesett és majdnem a fejére zuhant. Egyszer meg az öregebbik pulykakakasunk úgy felbőszült az ugráló vörös orrára, hogy hudri-hudri ő is nekiugrott és majd a szemét csípte ki. — Ezt a dögöt pedig levesbe kell főzni! — kommandirozta megrémült anyámnak. Apám csendesen sodorintott a bajuszán : — úgy is vén már... van is fiatalabb kakaskánk. Hát nem bánom, ha már így megsértette kedves vendégünket, holnap vágjátok le ! De Rinaldó szétvetette a lábát. — Oké. Vágjátok le, vágjátok le ! Az nincsen úgy. Érted ! A nyakát kicsit nyisznyesz megnyiszálni, akár egy csirkének ... Donnervetter ! Azt egy cseléd nem is tudja ! Pulykának az egész feje mérges, barátom ! Nézd, milyen lila ! Azt egészen le kell vágni ! Tövétől. No allden. Még pedig nem konyhakéssel, hanem karddal. Karddal ! Avanti ! Körülnézett és még egyszer eldörögte, hogy : — Karddal! Apa csendesen mondta rá : — Hát vágd le. Én ugyan nem bajlódom vele. Rinaldó a pallosához kapott. Egyetlen rántással kikapta és megvillogtatta a levegőben. Álé ! Anyám riadtan menekült a házba. Az őrnagy félelmetesen megsuhogtatta szablyáját és a pulykakakasra prüszkölt: — Angard ! Meghuppant és kardját a pulyka felé kanyaritotta : — Mert itt a tercgard mát sem ér — ordította rá. — Külső arcot vágni s ha ő terccelé véd, ugyanakkor riposzt.. most előreugrás — és teljes erővel odacsapni! így. Bumszt Tussi S feje már a levegőben!