Magyarság, 1925. október (6. évfolyam, 220-246. szám)
1925-10-01 / 220. szám
1925 október 1. csütörtök Előfizetési árak: Félévre 300.000 korona. Negyedévre 150.000 bor. Egy hóra 50.000 korona. Egyes szem ára hétköznap 2000 korona. Vasárnap 3000 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2500 osztrá K. Ára 3000 korona . Budapest, VI. évf. 220. (1398.) sz. Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség és kiadóhivatal Budapest, VII. kerület. Mikse utca I.szám, Telefonszámok:József 68-00, József 68-01, József 68-82. leveleim: Budapest 741, Postailók 10. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Az orosz emigráció írta: Rongáló Sándor A bolsevisták uralomrajutása után igen sok orosz vándorbotot vett a kezébe s uj hazát keresett. Az emigránsok nagyobbára a volt földesurak, gyárosok, bankárok, írók, újságírók, művészek, katonatisztek, professzorok, tanárok s az ellenforradalmi harcokban résztvett katonák sorából kerültek ki. Nagyobb részük Európában maradt, de sok van a többi világrészen is. Pontos számukat nem tudjuk, de bizonyos, hogy kétmilliónál több orosz eszi a számkivetés keserű kenyerét. Legtöbb van Franciaországban, Németországban és az egyes szláv államokban. Angliában (2000), Olaszországban (4000) és a többi európai országban kevesen vannak, mivel ezek az országok nem akarták velök a munkanélküliek számát szaporítani s csak kivételes esetekben adtak beutazási s letelepedési engedélyt. Az emigránsok helyzete országok szerint változik. Legjobb dolguk van a szláv államokban, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban, Cseh-Szlovákiában és Bulgáriában, de már Lengyelországban nem nagyon szívesen látott vendégek, pedig csaknem 200.000-en vannak. Aránylag jó dolguk van Franciaországban, Belgiumban és Németországban, mert itt tetszés szerinti foglalkozást űzhetnek. Legnagyobb részük fizikai munkával keresi meg a kenyerét, jóllehet hazájában szellemi munkát végzett. Magyarországon kevés orosz él. Néhány mágnás főuraink vendégszeretetét élvezi, a többi orosz azonban többnyire testi munkát végez. Jugoszláviában kereken 40.000 orosz él. A szerbek az összes pályákat megnyitották előttük. Igen sok orosz van állami hivatalokban, mert a kiűzött magyar és osztrák tisztviselők helyét velők töltötték be. A szerbek testvérüket látják bennök s ezért igen jó bánásmódban részesitik őket. A szláv szolidaritásra akarnak példát nyújtani s ezért több orosz középiskolát s szakiskolát tartanak fönn s anyagi meg szellemi támogatásban részesitik különféle intézményeiket s egyesületeiket. Cseh-Szlovákiában főleg tudósok, írók, újságírók és tanárok találtak új otthonra s ennek tulajdonítható, hogy Prága ma az Oroszországon kívül élő oroszok s általában a szlávok központja. Itt tartják a szláv kongresszusokat, itt szövik a közös szláv politika álmait, itt van a neoszláv törekvéseknek a főfészke. Cseh-Szlovákiában is sokat fölvettek állami szolgálatba, leginkább professzorokat és tanárokat. Az állás- és ■zggUBgw—o—wmmi i uu u iuii (juj—l JJfyv: keresetnélküli professzorok, tanárok, írók, újságírók, orvosok és mérnökök 600-tól 2500 cseh koronáig terjedő havi segélyt (ösztöndíj) kapnak az államtól. Az orosz egyetemi hallgatók is havi 480 cseh koronát kapnak s fel vannak mentve a tandíj és egyéb díjak fizetése alól. 1925 márciusában 2635 orosz diák tanult államköltségen a cseh egyetemeken és főiskolákon. Cseh-Szlovákia ma az emigráns oroszok szellemi központja. 2 gimnáziumuk, 5 szakiskolájuk, egy egyetemük és számos tudományos, irodalmi, társadalmi és politikai egyesületük is van. Jelenleg 19 különféle orosznyelvű folyóirat és szaklap jelenik meg Prágában. A csehek kulturális téren együtt dolgoznak az oroszokkal, hogy kölcsönösen megismerjék egymást s erősítsék a szláv összetartozás tudatát. Bulgáriában szintén jó az emigránsok helyzete. A bulgárok szeretik az oroszokat, aminek sok oka van. Könnyen megértik egymást, egy a vallásukig sok bolgár orosz egyetemeken végezte tanulmányait.A bolgár irodalom és művészet az orosz hatása alatt állott mindig és áll ma is. A bolgár köznép ma is úgy tudja, hogy az oroszok szabadították föl őket a török iga alól. Az emigránsok előtt nyitva állanak az állami és a magánhivatalok s az orosz közművelődési és jótékonysági egyesületeket is nagy összegekkel támogatja a kormány és a társadalom. Bulgáriában is, mint Szerbiában és Cseh-Szlovákiában számos orosz fölvette az állampolgárságot. A Bulgáriába vetődött orosz professzorokat és tanárokat mind átvette az állam a saját iskolái számára. A szófiai egyetemet teljes egyetemmé fejlesztették ki s az újonnan szervezett tanszékeket volt orosz professzorokkal töltötték be. Az orosz profeszszorok orosz nyelven tartják előadásaikat, de a diákok tetszés szerint orosz vagy bolgár nyelven vizsgáznak. Az újonnan berendezett klinikák vezetői is nagyobbára oroszok (Janisevszkij, Popov, Kern). Az orosz emigráció révén a szláv államok művelt elemei közt terjed az orosz nyelv ismerete s ezzel teljesül a szlávoknak az a régi vágya, hogy egy közös érintkezési nyelvük legyen. A horvát származású Jagics V., a bécsi egyetem egykori világhírű szlávistája, ez orosz nyelvet ajánlotta közös nyelvül, hogy a szláv kongresszusokon ne kelljen németül beszélni s valóban már az 1924 júliusában Prágában megtartott néprajzi és földrajzi szláv kongresszuson egy német szó sem hangzott el. Az emigráció hátasul s lépésekkel vitte előre a pán- A debreceni országút írta: Mórica Pál (Utánnyomás tilos) Mifelénk nem folydogáltak nagy folyók. A Tisza csak kiöntéseikor szaladt el hozzánk. A nagyvizeken tehát mi nem járhattunk, amikor még vasút sem volt, a tengelyenutazásra, a gyalogszeres kutyagolásra szorulok a jövő-menő magyarok. Az oszágutakon bonyolódott le minden forgalom. Más vízmenti emberek a bajokat tovaúsztató nagy folyóikra, a még hatalmasabb népek tengereikre büszkék. Minekünk, a poros Alföld barna gyermekeinek, az országutak maradtak. A debreceni országút volt közülök a leghíresebb. Egész nemzedékek felvonultak és letűntek, ezen a hires debreceni országúton. A sallangos paripák itt repítették a büszke nemes urakat. A hajdú gazdák fürge lovai vidoran rázogatták a dallamos érccsengőt. Három, négy, öt lovat összefogtak a cifrán vasalt kocsik elé. Mélabus koloropszóval a villásszarvú, fehérszőrű ökörfogatok is felcsapták a port, vagy a gyakori sarat. A vásárjáról iparosok, kofák gyékényfedeles szekereken, vásáros ládáikon kuksoltak. A jószágfalkák ezreit aziromdíszes pásztorok hajtogatták. Csepűrágók, vándorszínészek, gyalogos-, lovaskatonák porfelhőtől körültáncolt csapatjai felfeltüntek. A pusztából szilaj lovon még szilajabb betyárok előrugtattak, dehogy érték volna utól a csörömpölő kardos, nehéz óriás pandúrok. Hiszen csak úgy repült a betyár. A nóták felölök támadtak s róluk muzsikáltak. A mi vidékünk életében az igazi éles színeket, az igazi nagy változatosságot, a vizeknek szünetlen mozgását a debreceni országút fejezte ki. A debreceni hires országút valóságosan Tündérországba vitte vándorait. A hatalmas országút végén világraszóló nagy, nagyvásáraival csalogatott, hívogatott mindenkit, gazdagot és koldust egyaránt az ősi Debrecen. Századokon át Debrecen volt a legkövérebb, leggazdagabb magyar város. Minékünk, papjainkat, tanítómestereinket, biráinkat, kapitányainkat te szülted, te nevelted debreceni nagy kollégium. Debreceni perec, mézeskalács, kürtőskalács, százlevelű rétes, fonatos, kolbász, lacipecsenye, csizma, guba, bekecs, cifraszál, darutollas kalap, makrapipa, kulacs nélkül bizony hiányos, szürke lett volna a mi életünk. Ha világraszóló vásáraidat nem számítom is, feketeruhás komoly, büszke elvilnépeiddel, messze elzengedező Rákóczi nagyharangoddal, dús kalmárboltjaiddal, Hortobágy pusztád lábasjószághadával, méltóságos pásztoraival egymagadban világhíresség lehettél volna kollégiumos, tudós tanári és diáki sereges Debrecen. Ámde Tizenhárom városon, Hatvan-utcán keresztül — mégis csak a hires debreceni országút vezetett be boldog s boldogtalant hozzád. És ez az országút nem volt olyan szegényes, elhagyatott út, mint például a rétek között a polgári, a homokbuckák mellékén a nyíregyházi-út. Kőfalra épült, két végén óriási szárnyas-kapus állásaikkal a híres debreceni országút mentén istrázsáltak a sok közül nem kevésbé híres: Dobogó, Thedes, Égett, Morgó, Szeles, Zajgató, Kis- és Nagy-Cserepes, Verébsár, Messzelátó, Mélyvölgy, Rózsás, Rongyos, Józsa, Nyúlás csárdák. Mivel senkinek sem volt felettébb sietős az útja, többször a sár megragasztotta, a nyári mennyköves, téli havas fergeteg fedél alá szorította a debreceni országút utasait, napközi és éjszakai vendégek nélkül soha nem szűkölködtek a sűra csárdák. A borízű hangú, csörgő sarkantyús vendégek két-három szál kóbor cigány reszketős cincogásánál bokázva eldalolgattak. Ez az utca végig sáros, Barcza Denni benne komiszáros, Piros selyemkendő a zsebibe, Barna kislány az ölibe. A Barcza Dani »csendbiztos« rézdróttal szegett végű karikás ostoráról is volt egy szomoritó nóta: Jaj, de fáj! Jaj, de fáj! Mikor Barcza Dani muzsikál. * A régi, régi hires debreceni országuttól senki nem tudott végleg elszakadni. A Tisza mellett lakó magyar népek azzal tartották: »Vágyik annak szive vissza, ki a Tisza vizét itta!« Mi meg valahogy a debreceni országuttal estünk valamiféle ilyen titkos, varázslatos szerelembe. A Szelesben télidőn forralt mézes diószegi bakarbort lehetett inni. Forró nyárban a Cserepes hús vinkója a kellemes szolyvai savanyúval minden pénzt, azaz hogy tizenöt husz krajcárt csakugyan megért A Mélyvölgynek nevéhez megfelelően hideg volt a söre. A Messzelátónál galuskás csirkét iziben kászorított az összenőtt fekete szemöldökű szép kocsmárosné. A csárdás gazdáknak, az előkelőbb vendégek részéről mindnyájoknak »sógor-koma« volt a nevük. Egyedül a »Rongyos«, »Rózsás«, »Józsa«csárdák szakállas, tincses zsidó kocsmárosait szólították meg a túl a Tiszáról, a Hegyaljáról jövők is »szomszéd« néven. , — leik! Ászik! — a duhajok eztei így mondották nekik, ha mindjárt Ábrahám, Mojzes, Karuk, Rubinó volt a jámbor. —■ Hallod-e, hé! Te zsidó! — eképpen is rávágták. A s tésarc-megszólítás csak később ragadt rájuk. Kezdetben, már tudniillik az ő kezdetüknek a kezdetén, a bűzös pálinkaszagú, savanyu ecet- és hagymaillatú karatontő rácsa mögül az országútszél éjszakajáró vadregényeivel, az útonállók, lókötők, házásók, tyukászok, kapcabetyár bandáival összejátszottak. Sok, sok lopott dolog, nem igaz jószág szőrénszálán elveszett, továbbcsúszott a kezökön; de, mert titokban a pandúroknak besúgói voltak, nem egy elhatalmasodott betyárt orvul pandurkézre adtak. A hires debreceni országút mellett a legpiszkosabb sárfalu csárda a »Rongyos« volt. Debrecennek menet, őszi bus, hideg alkonyatokon a romladozó, elhagyott csárda falainál megborzongtam gyermekkoromban. — Ebbe sem kivánkozik többé zsidó kocsmárosnak! — fürtös gubájában hátrafordította kemény fejét öreg kocsisunk. Az ostorral az oroszosan egyszekűben összefogott három tüzes aranysárga ló közé csapott. — Gyi, hé!... Vagy tán még nem is hallott felőle, urficskám? — Régi történet lehet ez, Mihály bácsi? — feleltem a piszkos sárfalak tört ablakain eltűnődve. ■— Régi bizony... Akkor még si? Mai számunkhoz, a képes melléklet 32. számát csatoltuk