Magyarság, 1925. november (6. évfolyam, 247-271. szám)
1925-11-01 / 247. szám
Előfizetési árak: félévre 300.000 korona. Negyedévre 150.000 kor* Egy hóra 50.000 korona. Egyes szám ára hétköznap 2000 korona* Vasárnap 3000 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2500 osztrák* Letenye Zrta: Milotay István Letenyén, most volt a képviselőválasztás. Három jelölt versengett a közbizalomért, de a párti eldöntetlen maradt s pótválasztás lesz a kormányt támogató keresztény párt, és a fajvédők jelöltje között. Az urak egyelőre visszajöttek a kerületből s miután ott három héten át ócsárolták egymást, most elmondják idefenn is, milyen eszközöket vetettek latba jobbról is, balról is a győzelemért. Persze, mindegyik párt a másikat jelenti fel a nyilvánosság előtt a tiltott és törvénytelen harcmodorért, a visszaélésekért, amelyekkel odalenn egymás híveire és életére törtek. Nem mondanak el mindent egymásról, de amit beváltanak, elég arra, hogy részvéttel és szörnyüködéssel forduljunk egy pillanatra, ó, nem feléjük, de szegény letenyeiek felé. A képviselő urak beszámolnak róla, hogy terrorizálták választóikat kölcsönösen, hogyan mozgósították a közigazgatási hatóságokat, a papságot, tanítóságot egymás ellen, hogyan, vádolták egymást a király előzetesével, a forradalomban és a kommunizmusban való részvétellel, hogyan bővítették egyik részről a híveket , papok ellen, másik részről ugyanezeket a katonatisztek és a hadsereg ellen, hogyan gyalázták az egyiket azzal, hogy mint irredenta, újból háborút akar, a másikat, hogy a kormány és a zsidók zsoldjában áll, hogyan vadították az asszonyokat férjeik, ezeket az asszonyaik ellen, hogyan licitálták túl egymást a földosztásban, az adóelengedésben, hogy sütötték ki egymásról, milyen forrásokból fedezik a választási hadjárat költségeit, hogy bujtogattak a felekezeti hovatartozás és féltékenység mérgével, hogy győzzék meg a katolikusokat, hogy a reformátusok ki akarják pusztítani őket és megfordítva, hogy az utóbbiak le akarják verni a keresztet a magyar címerről és így tovább a végtelenségig. Mindez azonban csak az úgynevezett elvi része a küzdelemnek. Hogy mit mondtak egymásról személyesen a jelöltek és a kortesek három héten át, az külön köteteket töltene ki. Most visszajöttek pár napra a frontról, hogy kifújják egy kicsit magukat, de még nincs vége a dolognak. A letenyeiekre még egy pótválasztás élményei várnak, a kortesparoxizmus és az önkívületbe esett demagógia i minden gyönyörével pb megpróbáltasására. " A magyar követküldések és képviselőválasztások évkönyvei messze múltba nyúlnak vissza és örök kár, hogy nem akadt még valaki, aki földolgozza a néplélekre, a közmorálra s a nemzeti társadalom szétbomlására gyakorolt hatásukat az oknyomozó történetírás és a szociológia eszközeivel. Mert ha igaz, hogy az angol közszellem a politikai önállóság és ítélőképesség nagyszerű tulajdonságai a parlamenti kormányzat és a választási rendszer küzdelmeiből fejlődtek ki, mi majdnem ugyanilyen biztossággal mondhatjuk el, hogy a magyar nép józanságára, morális és politikai érzékére semmi se volt oly végzetes és pusztító hatással, mint a politikai pártküzdelmek demokratizálódása. Mert Angliában a parlamenti demokrácia kialakulásával lépést tartott a társadalom fokozatos fölemelése és megszervezése a nagy nemzeti feladatokhoz, ami elsősorban abban állt, hogy a felsőbb rétegek, az úgynevezett vezető osztályok maguk végezték el ezt a munkát, mikor nemcsak a választási korteshadjáratokban érintkeztek az alsókkal, de az érintkezés, az együttműködés és kölcsönhatás belső viszonyába léptek azokkal a társadalmi tevékenység, a szellemi és szociális élet minden vonatkozásában. Nálunk a parlamenti demokrácia — elsősorban a vezető osztályok hibájából nejánestékűek , társadalmi rétegeknek közeledését és asszimilációját hozta létre, ellenkezőleg: egyre jobban eltávolította őket egymástól. Az alsóbbakat egyre jobban hivatott vezetők nélkül hagyta, a felsőbbeket egyre hitványabb és megalázóbb konceszsziókra kényszerítette, hogy a politikai vezetésnek legalább a látszatát megmenthessék. Miután a néppel csak aválasztásokon érintkeztek, ilyenkor leereszkedésben, túlzásokban, a rosszhoz való alkalmazkodásban be kellett hozni azt, amit a mindennapi élet és érintkezés nevelő és igaziul népszerűsítő munkájában éveken át elmulasztottak. A magyar birtokos és értelmiségi osztály súlyos mulasztásait, közönyét és érzéketlenségét tetézte ezen a téren a szabadelvű kormányzati rendszer vastörvénye, amelynek a nemzet jobb lelkiismerete és erkölcsi meggyőződése ellenére kellett félszázadon át a többséget biztosítania magának tűzzel-vassal, ám másként nem ment, vesztegetéssel és minden elképzelhető hatósági és kormányzati erőszakkal. Ha volt valami, ami megrendíthette az alsóbb rétegek hitét a felsőbbek erkölcsi tekintélyében és politikai hitelében, az időrőlidőre megújuló választások tatárjárásai alaposan elvégezték ezt a munkát. A két pártra szakadt vezető társadalom nem tett egyebet hatvanhét óta, mint egymást, becsülét kisebbítette és pusztította, mindegyik azt gondolván, hogy ezzel csak a másiknak árt, holott egymás szakadatlan gyalázásával és gyanúsításával mind a ketten ugyanazt a nagy értéket ásták alá. Anatole France írja egyik pompás rajzában (Sur le le bane de mail) a francia parlamenti választások züllesztő hatásáról a következő sorokat: »A Versek Arany estéje , magyar szivéhez oly közel volt , H éber ősze Margit szigetén, szemérmes fényű, fátylas, enyhe mennyf volt, Melyen a felhő tedves jövevény. Öreg Icarosozék lett a téve néki, Békés, dalos rév, hol üvente megyA búcsúzó idő, mely visszakéri Az életet, mely hajszálon remeg, S elszunnyadósaan, hűvös délutánon. Híg gémberedő ujja a gitáron. Elébe toppan Toldi és Piroska. Hunyt ifjúsága és hantolt szerelme, Az édes és bus vágyak zöngedelme S lassan lejár a hamvas homokóra, Erdély özvegye Szép öregasszony. Tiszta és szelíd, Hajtottan hordja évek terheit, Hajlottan és nem törten. A remény Ott gubbaszt némán ajka szögletén. Néha magasba lendül ősz feje, Mint októberi ezüstjegenye. Tesz, vesz. Kezében gyakran biblia: Hogy kinzaték az Isten egy Fia. És messze gondol és sóhajt nagyot S elnézi a sok őszi csillagot, A Hadak útját. Aztán lepihen És hazaindul a nagy, hús ivén. Nincs rokona és nincs már könnye se, Ő hallgat s vár. Ő Erdély özvegye ! Juhász Gyula ( ArajSUDI) Korona 1925 november 1, vasárnap Budapest, VI. évf. 247. (1425.) Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII. kerület, Miksa utca 3.Szám. Telefonszármok: József 68-90, József 68-91, József 68—92, levélcím: Budapest 741, Postafiók 10. Megjelenik hétfő kivételével mindennapFelelős szerkesztő: Milotay István TuilisfCD • • • írta: szeghi Bálla Borisz (Utánnyomás tilos) Vége volt az előadásnak és a kétórai álomjáték után a tömeg kisodorta Stépán Ferencet a körúti járdára. Félreállott a lökdöső emberek elől, akikben a kétórás narkózis elmúltával, most brutális mozdulatokban ébredezett a létért való új küzdelem — és aztán, hogy lassan elhalt az emberfolyam, lassú, kimért tempóban a villamosmegállóhoz lépett. Gallérját, bár erre különös ok nem volt, feltörte mint az angol hajóskapitányok; vállai izomba egyenesedtek és általában egész Stépán Ferenc szürke kis emberszám csak úgy lázadozott a nagy férfiasságtól. Igen — és ezt a mozi tette. A mozi, ahol kiszáradt lelke, kiszikkadt kedélye szindúsra f* frissre szívta magát a sok szóró impresszióvál és ahol a buffetben a szünet alatt hirtelen felágaskodott neme, az agyonszekírozott életanjtat s miközben pillanatok alatt végzett három cigarettával, elhahogy új, nagy életet kezd. Különben is a tízperces szünet ■ akim? megfigyelhette, hogy a Publikum nagyrésze szintén csodálatos testi és lelki metamorfózison ment keresztül: az emberek amerikai enrgiával gyors és kimért mozdulatokat tettek, kereskedősegédek is elkelő mozdulattal fizettek ki bakserüket, a nők pedig, kik egyébként nyájasak szoktak lenni, most bűvös szigorral néztek el a férfiak fölött, mert ízlésük elmagasztosult a mozi héroszainak a világába. Stépán Ferenc sejtette, hogy mindez csak reflex, olvasott ő valamikor Schopenhauert is — azonban magára kimondta a szentenciát, hogy ő kivétel , hogy »most vagy soha«, majd kezébe veszi ezentúl élete irányítását, majd megmutatja ő mindenkinek: kicsoda az , hogy ott fog táncolni egykoron elegáns és fölényes mosollyal a kalkuttai luxushotel terraszán, trópusi éjszakán, lassú és lágy tangózene ütemére... — Semmivel sem fogok ezután törődni... uitschewe... mondta erőszakolt stoicizmussal, mert érezte, hogy nemsokára éhes rajként csapnak majd rá azok a keserves gondolatok és egzisztenciális nyílt sebek, melyek közül elég egy is, hogy gyávává tegyék akár Napóleont is. — Csak előre, hát az élet az nem mozi? — mondta s miközben utolsó szavaival valóban valami igazságfélét súrolt, felugrott a villamosra fürgén és kíméletlenül, nem úgy mint azelőtt, amikor udvariasságot hazudva önmagának, valóságban gyávaságból került fel állandóan utolsónak a kocsira. A villamosban lehunyta szemeit s a fantázia veszélyesen kezdte kerülgetni Stépán Ferenc lelkivilágát, pillanatok alatt hidalt át tulaj,donképpen áthidalhatatlan távlatokat s a végén ismét az őrjítően szép tangóra gondolt s valami misszuriéire, akivel majd lassú finomsággal, kegyetlen diadalos férfierővel fogja eljárni csillagfényes indiai éjszakán a lágy ritmusokat. Úgy, ahogy ma azt a »paramount filmstar« cselekedte. Érezte, hogy ez a kép kell, hogy, vezérlőcsillaga legyen ezentúl, addig fog dolgozni, verekedni, nélkülözni, amíg fel nem verte magát e trópusi miliő gyönyörű és raffinált hangulataiba. —■ Nem bánom én, cinikus leszek, rossz és irgalmatlan leszek, modern eon i quistador... utóvégre csak akarni kell, s én e perctől kezdve akarni fogok. itt eszébe jutottak mindama pedagógiai röpiratok, élettudományt propagáló szuggesztiv mondatok, amelyeket hivatali és egyéb megaláztatások után lázas rendszertelenséggel magába falt s hogy valamennyinek vissza-visszatérő motívuma volt a »rendíthetetlen akarat és céltudat..... — Age quod agig... — mormogta lázasan Stépán Ferenc s az elérhető eredmények minden örömét már most előlegezte magának. A villamos zökkent egyet és Stépán Ferenc feleszmélt, hogy Itt kell leszállnia. Balra nyílott befelé a kis és nyomasztóan sötét utca, ahol lakóit, minden házát bántó hétköznap merevítette meg és Szép ép gyűlölte a házsorok fanyar és falanszterszerű atmoszféráját. Megállt a sarkon és a különböző hatások egész forgószele kapta őt magával. A túlsó oldalon, még a körúton, csillogó és élettől zsibongó kávéház küldte feléje hazug örömök csábításait; a cigánykar fortissimo búslakodott. — Most menjek haza? Ide, ebbe az _ utcába?... — és végigborzolta érzéseit a félelem és az utálat... azután só vázán pislantott át a fényes ablaktáblák felé. De eszébe jutott minden álma, célja s tudta, hogy ha bemegy s hatni engedi magára a kávéház alacsonyrendü narkózisát, ismét szétforgácsolta